A szentendrei Skanzen régen és most
Utolsó nyári szabadságunkat, ami már belecsúszott az őszbe Szentendrén töltöttük, ahol végre újra meglátogattuk a - bele se merek gondolni hány évtizede nem látott - Szabadtéri Néprajzi Múzeumot is. Eddigi földi pályafutásom során egyetlen egyszer jártam itt, amely látogatásból nem sok maradt meg emlékezetemben, csupán annyi, hogy kisiskolásként busszal érkeztünk ide. Viszont a közelmúltban jártunk Belgiumban szintén egy Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, ami végre tettvágyra sarkallt, ugyanis én is el szerettem volna dicsekedni az egyik skanzenünkkel.
Szentendrére tömegközlekedtünk, így a Skanzent gépjármű híján megközelíteni kicsit több szervezést igényelt, de hála a segítőkész recepciós kisasszonynak a hotelben, és az egyik helyi taxitársaságnak gyorsan és fájdalommentesen eljutottunk a célállomásra. Jó tudni, hogy Skanzen busz nincsen (a nyelvek szerint régebben volt), így, ha nem áldoznánk - az egyébként nem vészes árszabású - taxira, akkor a Pilisszentlászlóra tartó busz menetrendjéhez igazodva ajánlott szervezni utunkat.
Említettem a belga élményeket. Az ember ilyenkor óhatatlanul is összehasonlítja az egymáshoz hasonló helyszíneket, ezt én sem tudtam megkerülni. Annak ellenére, hogy a Skanzenben fellelhető épületek szép - a gimnáziumi országjárás során szerzett - emlékeket hívtak elő bennem, az összehasonlításból nem mindig a Szentendrei Skanzen került ki győztesen. Világmegváltó gondolatokkal szépen felvértezett laikusként, aki természetesen a pénzügyi kereteket figyelemre sem méltatja, számos ponton látok potenciált és fejlődési lehetőséget a Szentendrei Skanzenban.
A belga példa lebegett persze a szemem előtt, ahol majdnem minden portához állatok és minimálisan konyhakert tartozik, és ami télvíz idején is üzemel. Így számos helyen sziporkáztam - önmagam és sétapartnerem előtt, persze ő sem volt híján a skanzenmegváltó gondolatoknak -, elképzeléseink számos területet felüleltek, kezdve a rendezettebb környezettől (az egyébként üzemelő Csilléry Klára Oktatóközpont környezete több mint gyászos, ekkora gazt, ilyen elhagyatott utakat rég nem láttam), a jobban kihasználható egyes portákon keresztül, a - főépületet leszámítva egyébként - siralmas állapotban lévő mellékhelyiségekig - a Skanzen élettel való megtöltéséig, és a nem látogatható épületek számának redukálásáig.
Ne lepődjünk meg néhány meglepetésen sem (pláne, ha előzetesen nem tájékozódunk mindenre kiterjedően): a vonat ősszel csak hétvégén jár (menetrendet itt találod), a kerékpár bérelés előre nem látható akadályokkal járhat különösen, ha a bicajok szervizelését látogatási időben végzik, minden kétkerekűre kiterjedően. Persze ez utóbbinál az előzetes tájékozódás maga a nagy nulla, lévén, hogy a honlapon erről az eshetőségről semmit nem írnak.
Ugyanakkor az épületek, összegyűjtött használati tárgyak, berendezések igencsak megdobogtatják a néprajzért, népi építészetért rajongó kicsi szívet. Minimálisan egy nap szükséges a terület bejárására, bár, ha igazán alapos vagy, szeretsz beszélgetni, foglalkozásokon részt venni és nem csupán végigloholsz az egyes tájegységeken, akkor ez az egy nap is nagyon kevés (mi így hagytunk ki sajnos három tájegységet). Előfordulhat, hogy korábban az ország különböző vidékein látott épületekhez hasonló házak láttán megrohannak a kedves emlékek.
Ugyanakkor távolabbra mutató tárlatok is akadtak bőven: szívszorongató érzés volt olvasni a területcserék kapcsán rendezett, használati tárgyakból, szöveges, fényképes visszaemlékezésből álló kiállítás anyagát, látni a vasúti vagont, az érintett családok által magukkal vitt használati tárgyakat, hallani az érintettekkel készített interjúkat. De nemcsak ez késztetett arra, hogy a kiállításokon végig haladva kicsit magunkba szálljunk: elgondolkodtató volt látni az egyes családok olyan tárgyait, melyekhez családi események fűződtek (így például a közös családi poharat), a családok életében fontos eseményeket övező hagyományokat, a népes gyerekszámot a szegényebb paraszt és tehetősebb családokról készült fotókon.
Ordító különbség a mai átlagember családi életéhez, rokoni kapcsolataihoz, egyes tradícióihoz (már, ha beszélhetünk ilyenekről) képest. Jó volt hallgatni ugyanakkor a Skanzen lelkes munkatársainak elmeséléseit. Akikkel az itt dolgozók közül találkoztunk, egytől-egyig rendkívül segítőkész, barátságos hagyományőrzők, akik szívesen mesélnek portájukról és tevékenységülről. A lelkes elbeszélésekből azt is megtudtuk, hogy volt olyan ház, ahova az egykori tulajdonos leszármazói még a ház és udvar Skanzenbe kerülését követéen is visszajártak, és esetenként itt vígadtak. Szívesen emlékszünk a cipó kóstolásra, amit házi sajttal tálaltak nekünk, a mesélő szavaira, a parafin gyertya mártogatásra, aminek tudományát könnyen beszerezhető alapanyagokkal és eszközökkel otthon is gyakorolhatjuk, a bőrkarkötő készítésre, a népi játékokra, a Skanzen területén található gyümölcsöket, zöldségeket befőtt, szörp és egyéb földi finomságok formájában eltevő Margit néni házi mentaszörpjének kóstolására is, nem is beszélve arról a mókás szituációról, amikor a helyben vásárolható állatcsemegékkel pillanatnyilag mi voltunk a baromfiudvar urai, de még a kecskék is csak miattunk ágaskodtak fel a palánkra. Ne álltassuk magunkat, hogy a Skanzen csak gyerekekkel élvezetes.
Igaz, hogy vannak kifejezetten gyerekprogramok, de az állandó programok a felnőtteknek is kedves emléket adnak. De nemcsak a lélekkel tesz jót egy itt töltött nap. A pékségbe betérni mondhatni kötelező. Az itteni vásárlás ellenértéke ugyan nincs benne a belépőjegyben, de a pékárujuk nagyon finom. És miután már mindenkinek jojózik a szeme a betűrengetegtől, jelentem, itt a megkönnyebbülés ideje, mert átadom a lehetőséget a képeknek.
Ne feledkezz meg a DRKUKTART blogról sem: ne maradj le az újdonságokról, kövess Facebook-on ITT és Instagram-on ITT, vagy, ha úgy tetszik értesülj a friss bejegyzésekről a Bloglovin segítségével!
Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek is!
