Szívszorító búcsú a márkushegyi bányától

"Decemberben végleg megszűnt a termelés az ország utolsó mélyművelésű bányájában, a márkushegyi szénbányában. Fénykorában ezrek jártak a föld alá dolgozni, ma kongnak az ürességtől a vágatok. A megmaradt bányászok most a felszerelés kimentésén dolgoznak. Ezután a teljes bánya az enyészeté lesz. Még utoljára lementünk, és megnéztük, milyen Magyarországon a bányászélet" Albert Ákos és Hajdú D. András riportja az Abcúgról. A riportot az Abcúg engedélyével közöljük.

Oroszlánytól pár perces autóútra, a Vértes szélén fekszik az ország utolsó igazi bányája, a márkushegyi bánya. 1981-ben kezdett üzemelni és évente körülbelül 1,2 millió tonna szenet juttatott a felszínre 500 méteres mélységből. Ezzel táplálták a közeli Vértesi Erőmű kazánjait. Ez azonban már mind a múlté, a márkushegyi bánya hamarosan végleg bezár. A széntermelést már tavaly leállították, 2016 végéig pedig teljesen lezárják a bányát.

“Visszadjuk a természetnek, ami az övé” – magyarázta Forisek István bányaigazgató, mi fog történni az elkövetkező két évben. A bányában lévő gépeket a felszínre hozzák, a vágatokat tartó biztosítóvasakat kiszerelik. Biztosítás nélkül a járatok előbb-utóbb beomlanak, így a jelenleg 36 kilométer hosszan tekergőző bányából nem marad semmi. Az Abcúg még utoljára bejárta a márkushegyi bányát, amely Magyarország utolsó mélyművelésű bányája, így a bezárásával a magyarországi bányászat történetében is lezárul egy korszak.

Fénykorában négyezer bányásznál is több dolgozott a márkushegyi bányában. Azt, hogy hányan tartózkodnak éppen a bányában mechanikus módon, egy táblán tartják számon. Aki lemegy, annak kötelező egy kis fémbilétát magához vennie, amelyet aztán felakasztanak a táblára. Így a fentiek baleset esetén is tudják, hány embert kell keresniük a mélyben.

A tábla egyszerre akár kétezer bányászt is számon tud tartani. Ottjártunkkor azonban csak 67-en tartózkodtak a bányában. “37 kilométeren fel tud szívódni 67 ember” – mondta egy bányász.

A bányászok három műszakban dolgoznak kora hajnaltól késő estig. Mindenkinek kötelező speciális bányászruhát öltenie, amely tiszta pamut. Ezenkívül sisakot, lámpát magához vennie, illetve egy mentőcsomagot, amelyben egy szén-monoxid szűrő van.

A mentőcsomag és a pamut ruha sem véletlen, a bánya ugyanis a gázok miatt robbanásveszélyes: 1983-ban 37 bányász halt meg egy robbanásban. A műszálas ruha azért tilos, mert mikroáramot gerjeszthet, ami robbanásveszélyes. Aki cigit visz le, főbenjáró bűnt követ el, ezért korábban azonnali elbocsátás járt.

A bányába egy kasnak nevezett lifttel jutnak le a bányászok. 8 m/s-al zuhan a mélybe, egészen 350 méteres mélységig. Ezzel fogják kimenteni a felszerelést is.

„A bánya olyan, mint egy amőba” – mondta Kovács János biztonsági főnök, miközben körbevezetett a márkushegyi bányában. Fénykorában 50 kilométer hosszú volt, a vágatok pedig összevissza tekergőznek attól függően, hol találtak szenet.

A felszínnel folyamatos a kapcsolat, helyenként telefonok függnek a falon, amelyeken keresztül a diszpécser jelentkezik be.

A bányában futószalaggal oldják meg a közlekedést. Több mint 2 m/s-al száguld, a bányászok pedig egyszerűen felugranak rá, majd akár kilométereken keresztül vitetik magukat vele. Szükség is van a szalagokra, Kovács János szerint volt olyan frontfejtés (így hívják magát a szénkitermelő munka helyszínét a bányában), amelyik még szalagot használva is körülbelül két órás menetidőre volt a kastól.

“Itt még van szén, de ez már itt is marad” – mondta az egyik bányász. Forisek bányaigazgató szerint a mélyművelésű bányászat alapvetően veszteséges, rengeteg pénzbe kerül ugyanis, hogy 500 méteres mélységben megteremtsék az emberi élet feltételeit. Le kell vinniük a vizet, a levegőt, az áramot.

Korábban a szénportól alig lehetett ellátni a talajig, a gépek hangjától pedig sokan nem értették egymás szavát a fronton. Mára azonban minden csendes lett.

A tiszta acélból készült csövek feladata, hogy ellentartsanak a fenti kőzet felől érkező hatalmas nyomásnak. Ez nem mindig sikerül, a nyomás lassan, de biztosan összenyomja ezeket a csöveket, ezért van az, hogy néhol többméteres a vágatok belmagassága, máshol pedig sokkal kisebb. „A bánya folyamatosan változik” – mondta Kovács.

Mivel a bezárás miatt a csöveket is felszínre hozzák, a bánya idővel be fog omlani, akkora azonban már az egészet légmentesen lezárják.

Tavaly októberben jelentették be az utolsó csoportos létszámleépítést, 231 főnek mondtak fel. Még 241-en maradtak, akiknek a feladata már csak a rekultiváció.

A bányászélet nem könnyű, ahogy a bányászok mondják, „ez nem egy brazil gépsor”. Az átlagnál gyakrabban fordulnak elő balesetek, és a földalatti munka is kényelmetlen. Egyszerre kell figyelni felfelé, hogy ne verjék be a fejüket, és lefelé, hogy tudják hová lépnek. Lent a bányában nincs se kávéautomata, se étkező, az ebédjét mindenki zsebből oldja meg. A WC-t a szórványosan kihelyezett Toi-Toi-ok jelentik, ezek azonban sokszor olyan messze vannak a munkahelyszíntől, hogy a bányászok sokszor inkább egy félreeső járatban oldják meg a szükségleteiket.

Az extrém munkakörülményeket sokan poénkodással oldják. „Te mit keresel itt” – szegezte neki a kérdést egy bányászcsapat a rég nem látott kollégának. „Havi 150-et” – válaszolt a másik nevetve. Kovács szerint viszont ha helyzet van, mindenki tudja mi a dolga. A fronton például ha valaki elkiáltja magát, hogy „vigyázz”, mindenki egy emberként ugrik arrébb.

A fronton termelés már nincs, a gépeket szerelik szét. “Ez egy nagyon veszélyes munkafolyamat, talán az egyik legveszélyesebb” – mondta Forisek bányaigazgató. A fronton ugyanis 122, egyenként 36 tonnás szerkezet, az úgynevezett pajzs található. Ezek tartják meg a felső kőzetet, miközben egy másik gép kivágja a szenet. Ezt a 122 pajzsot szerelik most szét a bányászok kisebb alkatrészekre.

Az alkatrészeket és az egyéb terheket az úgynevezett sarfmozdonnyal szállítják a kashoz. Ez egy dízelmeghajtású, felsőpályás kisvonat.

“Néztem ám, ahogy jön a szén felfele, na most már nem fog” – mondta az egyik bányász. Hozzátette azt is, hogy ilyen csendes frontot még sosem látott.

Illek Attilának és Pintér Tamásnak ez az utolsó napja a bányában. Elérték a bányászjáradékhoz szükséges 5000 műszakot, számukra ennyi volt a bányászélet. “Azt mondják, az első és az utolsó ugyanolyan” – mondta Tamás, majd ezt megerősítve hozzátette, hogy valóban nem történt semmi különös az utolsó napon.

„Nagyapám, apám is bányász volt, végül én is itt kötöttem ki” – mondta Attila. Ő már a pihenést tervezi, miután itt leszámolt, elugranak a feleségével Hévízre wellnesszelni. Mindketten azt mondták, nem fog nekik hiányozni a bányászélet.

A kasban felfelé utazva már szomorúbb a hangulat. „Két társunk elmegy” – mondta az egyik bányász. Hozzátette, hogy neki a bánya a második otthona, fogalma sincs, mihez fog kezdeni, ha már nem lesz.

A megmaradt 241 bányász még két éven keresztül dolgozik majd a bánya bezárásán, aztán számukra is vége lesz a bányászéletnek. A többségük addigra le tudja dolgozni a bányászjáradékhoz szükséges 5000 műszakot, vagy 25 évet.

Forrás: Abcúg

Ha tetszett a riport, oszd meg másokkal is!