Lassú napkelte a Krisna-völgyben
Szöllősi Mátyás képei
Egészen furcsa szél járt ide-oda, ahogy a kövesúton mentünk fölfelé, és az az érzés uralkodott el rajtam, amit egyébként Erdélyben éreztem már korábban, hogy az általam megszokott világ megbomlik, mintha rések keletkeznének és át lehetne látni belőle egy másikba, aminek sokkal több köze van ahhoz, amire belül vágyom, amihez vonzódom, ami jó értelemben kell nekem, ami természetes, a szó tiszta vonatkozásában.
Kartika, a kísérőm, rögtön belevetette magát a beszédbe, persze kérdeztem is tőle sok mindent, személyes élményeket mesélt, illetve, hogy mi is a vallásuk alapja, hogyan közelítenek Krisnához, mi is az a dharma, hogy hogyan látják a szabad akarat kérdését, és hogy miért is lesznek önszántukból vegetáriánusok. Egy bő óra séta alatt, míg végigjártuk az iskolát, a tehenészetet, a Krisna-völgynek azt a részét, ahol tulajdonképpen elzártan, nagyon szoros közösségben létezik az a százötven-kétszáz ember, akik a völgyben élnek, gyakorlatilag végig egy intenzív „tanfolyamnak” voltam a részese, mely ugyanakkor semmit sem akart rám erőltetni, sőt még azt is megengedte, hogy vitába szálljak vele.
Érdekes volt érezni azt a belül egyértelműen kirajzolódó dolgot, hogy ott, a nagy szélben, a csöpögő esőben, néha a puha füvön járva, mindezt hallgatva, sokkal inkább rá tudok hangolódni a másik fél gondolataira, ezekre a tanokra, érzéseket keltő impulzusokra, mint amikor a városban hallottam szinte ugyanezekkel a szavakkal elbeszélve. Csönd volt, és hittem abban, hogy mindaz, amiről beszél a mellettem sétáló ember, érvényes, még akkor is, ha én netán valami egészen másban hiszek.
