Egy maratonista szenvedései
Mervai Márk képriportja
Milyen egy maratont futni? Átérezni azt, amit több mint 2000 évvel ezelött egy magányos katona is átélt. Évente több millióan indulnak világszerte a klasszikus távon. Idén Zsófi volt az egyikük. Méghozzá először vágott neki ennek a távnak, amiről azt mondják, tökéletes arra, hogy megismerd önmagad és lásd, mire képes az emberi szervezet, a te szervezeted. Fájdalmak és boldogság, siker és csalódás ritkán vannak ennyire közel egymáshoz.
Aki lefutja, mindegy milyen gyorsan vagy lassan, annak meg fog változni az élete. De a legfontosabb: Aki rajthoz áll, már az hős, hisz egy maraton néha több, mint egy éves felkészülést jelent. Zsófi mindezeken átment, őt követtük ébredéstől a célvonalig. Vagyis ez volt a terv. Hogy mi történt vele, azt az alábbi képek mutatják meg nagyon jól.
Reggel fél 7-kor találkozunk Zsófival, mosolyogva, vidáman nyit nekünk ajtót. Régóta várta, végre elérkezett a nagy nap.
Izotóniás ital, rajtszám, futócipő, kompressziós zokni. Ezek az elengedhetetlen kellékek minden maratonistának.
Rajtszám, aminek a hátulján az időmérő chip is található. Ennek felhelyezése volt Zsófi utolsó lépése a bemelegítés előtt. Az izgalom látszott rajta, de vele együtt még közel 7500 további egyéni futón is, akik a stafétások mellett vágtak neki a távnak.
Zsófi magába fordult, gondolatban végigment a maratoni távon. "Hol vannak pontosan a frissítők, hol lesznek emelkedők, hogy osszam be az energiám?"
Itt még minden rendben volt: 7 perces kilométereket tervezett magának, ezt a szintet bravúrosan és mosolyogva tudta tartani. Ugyanakkor tudta: 5 km még semmi. Az igazi maraton 30 km után kezdődik.
Az első problémák. A Lánchidről lefutva odakiáltott nekem Zsófi, hogy fáj a lába, a pulzusa túl magas. Tipikus tünetek, ami minden maratonistával előfordulhatnak, főleg túl gyors kezdés esetén. Zsófi, bár nem kezdett gyorsan, meglepően hamar fájlalta lábait.
Pesti rakpart, az Erzsébet híd fele tartva. A félmaratoni távot maga mögött hagyva, egyre intenzívebben érezte a fájdalmat a hátában, és elmondása szerint elkövetett egy plusz hibát. Hátranézett és meglátta maga mögött a buszt. Ennek a tudatára nagyon elkezdett stresszelni, ami nem maradt könnymentes. A fájdalom elkezte átvenni az uralmat a szervezete felett.
28 km, Lánchíd: Zsófi többször belesétál, egyre messzebbnek érzi a következő kilométert, az oly közelinek tűnő célvonal elérhetetlen messzeségé változik. Ismét küzdeni kezd az érzelmeivel, tudva, hogy a záróbusz egyre közelebb jön mögötte.
30. kilométer: Zsófit utoléri a maratoni fal. Ez az, amiről a futók azt mondják, hogy olyan érzés, mintha egy úthenger ment volna át rajtad, vagy mintha egy páncélos lapított volna ki. A háta egyre jobban fáj, minden lépés szenvedés. Nem hiába: a maratoni táv a futók Mount Everestje. Sokan elbízzák magukat: úgy érzik meg tudják csinálni, viszont a záróbusz kegyetlenül gyűjti be Zsófi mögött a túl lassú futókat.
K.O. - Zsófinak fel kell szállni a buszra. Vége az álomnak, 32 km után. A hosszú felkészülést nem tudta célba éréssel jutalmazni, a maratoni táv győzött felette. Sirva, csalódva és teljesen kikészülve száll fel a buszra, míg a kisérőket is hihetetlenül meghatja e szép lány kiesése. Ők is nagyrészt futók, át tudják érezni, milyen az, amikor fel kell adni egy versenyt.
A Hősök terét Zsófi már a buszról látja. A csalódás az arcán többet mond ezer szónál.
Az érzelmek megint győznek felette, amikor a záróbuszból kiszállva meglátja barátját a célegyenesben.
Minden csalódásban, minden feladásban van valami jó is. Dupla motivációval fog jövőre újra nekivágni a távnak, barátjával együtt.
Zsófira nagyon büszkék vagyunk: vállalta a maratoni távot, felkészült és rajthoz állt, így szemünkben ő nemcsak hős, hanem követendő példa is. Tűzz ki magad elé egy célt, és próbáld meg elérni. Az egész Szeretlek Magyarország csapata gratulál Zsófinak a ma nyújtott teljesítményéhez, kívánunk neki jó pihenést és felkészülést a következő versenyre!
