KULT
A Rovatból

The Qualitons: „Nagyon kemény munka kell ahhoz, hogy bármi tényleg látványosan elinduljon előre”

Az évtizedet dupla telt házas koncerttel és új feldolgozáslemezzel záró The Qualitons frontemberével beszélgettünk.

Link másolása

A The Qualitons neve idén összeforrt a legendás amerikai KEXP rádióéval, hiszen ők lehettek az első magyar zenekar, akik bizonyíthattak abban a seattle-i stúdióban, ami köztudottan az ígéretes zenei tehetségek Mekkájának számít. Kevin Cole zenei szerkesztő All We Can Do című dalukat egyszer a nap dalának is választotta, majd 2018 legjobb albumai között emlegette Echoes Calling című albumukat, mely a hazai Fonogram-díjátadón is győzedelmeskedett.

2016-ban pedig azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy a Red Hot Chili Peppers tagjai magyarországi tartózkodásuk alatt beleszerettek a zenéjükbe.

A rajongók zöme azonban már jóval ezek előtt is ismerte a jövőre 12. évébe lépő zenekart, akik ezt az évtizedet egy Kex-feldolgozáslemezzel és egy dupla telt házas, Trafós koncerttel fejelték meg.

A nagy nap előtt beszélgettem G. Szabó Hunorral, a banda frontemberével.

- 2019 nagyon jó év volt számotokra. És most az i-re felteszi a pontot a két telt házas koncert. Mit gondolsz ezzel kapcsolatban, számítottatok rá?

- Őszintén, én számítottam arra, hogy lesz érdeklődés erre az estére, de hogy dupla sold outot csinálunk, az nem merült fel szerintem egyikünkben sem. Bennem volt egyfajta remény, hogy összehozunk egy telt házat, végre... És ehhez képest ez kellemes túlzás lett.

- És mikkel készültök? Mondjuk improvizációsabb rész is lesz vagy pedig végig játsszátok azt az öt dalt, ami az új lemezzel érkezett.

- Az improvizáció olyan szinten jelen lesz, mint ahogy általában a számainkban hagyunk szabadabb részeket, szabadabb pillanatokat. A KEXEK anyag körülbelül egy egészséges lemeznyi, tehát 40-42 perc. De ez önmagában kevés egy teljes koncerthez, ezért játszani fogunk korábbi dalokat is. Tulajdonképpen fele-fele arányban lesz a régi és az új.

- Lehetne évtizedzáró koncertnek is nevezni?

- Hát évtizedzárónak nem, mert csak az előző albumról játszunk pluszban. Az Echoes Callingról lesz négy-öt dal és az új lemez, illetve eljátszunk még egy olyan Kex-számot is, amit nem dolgoztunk fel, tehát a lemezen sincs rajta. Ez csak azért érdekes, mert azt nem gondoltuk újra. Ez a Tiszta Szívvel, egy Kex-, és József Attila feldolgozás.

- És a KEXEK lemez dalainál mindegyikőtök választott egyet és azt gondolta újra?

- Igen, amikor felmerült ez az ötlet, hogy csinálunk egy Kex-feldolgozáslemezt, akkor jöttek a kérdések egymáshoz, hogy „hú, te melyiket játszanád szívesen?” És akkor adta magát, hogy mindenki hozzon egy saját elképzelést egy saját maga által kiválasztott dalról. Ez pedig azt a koncepciót hozta, hogy az adott szám teljes egészét végigcsináljuk; tehát az átírástól kezdve a hangszerelést és a keverés folyamatát is mindenki a saját kezében tartotta a dalával kapcsolatban.

- Vannak nagyobb eltérések mondjuk műfajilag a számokon belül aszerint, hogy melyikőtök tette bele a zenei tudását?

- Nagyon. Azt gondolom, hogy nem véletlen játszunk együtt meg ismerjük egymást, egymás zeneiségét, tehát olyan nagy meglepetés nem született. Mindegyik dal „qualitons-os” maradt. De nagyon sokszínű lett a lemez. Öt dalról beszélünk, de nagyon különbözőek a hangulatok. Igazából ez volt a terv, a koncepció, és azt hiszem, hogy működött.

- És neked/nektek fiatalkori kedvenced a Kex, azért is esett rájuk a választás?

- Én személy szerint nagyon szerettem mindig is a 60-as évek zenéjét meg ezt az egész vibeot, amit a 60-as évek művelt. A Kex ugye egy renitens zenekar volt a maga idejében. Nem kaptak elég figyelmet, teret és így nagyon rövid életű formáció lettek. Gyakorlatilag ellehetetlenítették azt, hogy rendesen kibontakozzanak. Nekem mindig volt egy különleges szimpátiám feléjük. A többiek nevében nem tudok nyilatkozni, de ők is szerették, persze.

Ez egy ilyen hirtelen ötlet volt, hogy „basszus, a Kex 50 éve alakult, évfordulója van, nem csinálunk egy lemezt? Annyira megérdemelnék, és annyira jó ez az egész”. És akkor így.

- És amikor mentetek az amerikai KEXP rádió stúdiójába, akkor hogyhogy a Zöld-sárgára esett a választás és ezzel kezdtetek?

- Barnának a Zöld-sárga volt a választott dala és ő nagyon lelkesen, már három nappal a feldolgozáslemez-ötlet kipattanása után jött a maga elképzelésével, hogy „srácok, azt gondoltam, hogy csináljuk meg így a Zöld-sárgát”. Tehát nem volt tudatos, hogy mi pont azt visszük a KEXP-be, vagy hogy ilyen gyorsan megcsináljuk, hanem egész egyszerűen Barna „túl” szorgos volt. Illetve – jé! – pont egy éve annak, hogy Noam Levinberg izraeli producer itt volt a SuperSize stúdióban. Egy produceri-hangmérnöki kurzust tartott és kiválasztott minket, hogy velünk szeretné megcsinálni ezt a sessiont. Mi lettünk az a zenekar, akiken keresztül szemléltette a tanításait és ekkor kellett egy dal. Kérte, hogy legyen egy friss szerzemény, amit megcsinálunk ott a stúdióban, együtt összerakjuk, ő producereli, stb. És csak a Zöld-sárga volt, ami frissebbnek számított, de magyar szöveggel. Ő kért hozzá egy angol szöveget és december végén ki is jött a SuperSize stúdióban felvett Green to yellow.

- Ugye december 20-án is megjelent egy új dal az új lemezről, 23-án pedig megérkezett az egész anyag. Mi alapján építettétek fel az időzítést?

- Igen, az Elszállt egy hajó a szélben c. dal jelent meg 20-án. Az volt a tudatosság benne, hogy nagyon feszített tempóban történt ez az egész felvétel, keverés, megjelenés. Nem tudtunk kellő időt hagyni rá és a Levi dala, az Elszállt egy hajó a szélben volt olyan stádiumban, hogy azt mertük mondani, hogy az lesz a következő, ami a Zöld-sárgát követi. Ezért tűztük ki 20-ára és ezt a hetet még meg akartuk hagyni arra, hogy befejezzük a többi három számot. Igazából a véletlen műve, hogy így alakult, sőt, a sors fintora, hogy korábban kész lett a maradék három dal is.

- Azt olvastam, hogy maga a felvétel megvolt talán három nap alatt és utána jött a csiszolgatás, az utómunka...

- Igen. Igazából nem tesz jót egy dalnak sem, ha túl van játszva. Vagy ha a stúdióban túl van gondolva. Azt szokták mondani - és ez a tapasztalatunk nekünk is -, hogy egy dalt négyszer, maximum ötször szabad eljátszani, utána már csak rosszabb lesz. És ilyen értelemben öt szám rögzítésére három nap bőven elég. Viszont az utómunka elhúzódhat akár hónapokig is, az már egy nehezebb ügy.

Illetve a legbölcsebb mondás szerintem az, hogy a keverést abbahagyni lehet, de befejezni nem. Én ráadásul annyira maximalista vagyok személy szerint, hogy ha rajtam múlik, akkor egy évig csinálnám.

De most volt ez a határidő, amihez kellett tartsuk magunkat. Aztán lesz a bakelit, ami márciusban jön ki, arra még tudunk picit változtatni. Sőt, én szeretném is, ha pl. a YouTube-on megjelent daloktól kicsit különbözne.

- Noha erről már sokat meséltetek, de muszáj rákérdeznem, hogy milyen élmény volt KEXP? Olyan volt, mint amire számítottatok?

- Én azt gondolom, hogy igen. Ami szembetűnő volt, az az, hogy nagyon nagy profizmus van ott, iszonyú precízen történnek a dolgok. Nagyon izgultunk előtte. Mindannyiunkban volt egyfajta félsz, hogy „úristen, megyünk a KEXP-be, mi lesz, jajaj”. Előtte persze, amikor egy ilyen drukk szituációban van az ember, akkor az adrenalin felspannolja.

És amikor ott állunk, hogy „csapó, tessék, mehet!”, akkor ezek a félelmek szépen elúsznak és akkor már csak úgy ott vagy a zenében és megéled.

Szóval én azt hiszem, hogy sikerült mindannyiunknak ellazulnia és egy tök jó session jött össze.

- Ezután, gondolom, hogy megszaporodtak a visszajelzések külföldről...



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: