Havi 300 ezret is kereshetsz 22 évesen egy gyorsétteremben

A gyorséttermi munkáról elképesztően sok közhely, tévhit és sztereotípia kering a köztudatban, a jól ismert bölcsészes viccektől kezdve az állítólagos konyhai horrorsztorikig – amelyeket a vendégek elől persze gondosan titkolnak, ám valahogy mégis kiszivárognak a netre.

De mi az igazság? Tényleg mindenki csak jobb híján, kényszerből megy ilyen helyre dolgozni, vagy igenis vannak, akik azt tűzték ki célul, hogy egy McDonald’s-ban vagy Burger Kingben építenek karriert? És ha az utóbbira igen a válasz, milyen lehetőségek vannak erre, mennyi idő alatt?

Többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ egykori és jelenlegi dolgozók beszámolói alapján, és jó néhány részleten igencsak meglepődtem.

Villámgyors előrejutás

Balázs 11 évvel ezelőtt, alig 14 évesen került a McDonald’s-hoz, akkor még csak nyári diákmunkásként. A következő nyáron újra jelentkezett, utána már iskola mellett is folytatta a törvény által engedélyezett napi 4 órában. És tanulmányai elvégzése után is bent ragadt a szakmában: a Meki után megfordult a Burger Kingnél, most pedig a KFC alkalmazottja.

„Nem azt mondom, hogy ez egy hivatás, de szép karriert lehet befutni, ha valaki szeretné” – meséli. Ő jelenleg műszakvezetői pozícióban van, havi nettó 160 ezres fizetésért. Ez azt jelenti, hogy amikor az étteremvezető nincs bent, gyakorlatilag ő a főnök: neki kell döntéseket hoznia például arról, kik jöjjenek be és kik menjenek haza a forgalom függvényében.

Ugyanis szigorúan meg van adva, percenként hány tranzakciót kell lebonyolítani egy-egy étteremben. Ha ez a szám egy bizonyos szint alá esik – tehát nincs annyi bevétel, mint amekkora az éppen dolgozók bérköltsége –, valakit el kell küldeni aznapra, akár műszak közepén is.

Hogy mennyire felelősségteljes a munkája? „Eléggé. Műszakonként átlagosan 10-en vagyunk beosztva, az én feladatom megoldani például, hogy mindenki el tudjon menni a félórás ebédszünetére, a dohányosok cigizni, és mindeközben folyamatosan pörögjön a kiszolgálás.”

Ez a felelősség ugyanakkor sehol sincs ahhoz képest, ami a ranglétra következő lépcsőfokán várna rá étteremvezetőként (vagyis először csak helyettesként, de a KFC-ben alig van különbség a kettő között). Ha akarná, könnyedén előléphetne akár pár hónap alatt is, a mostanihoz képest dupla annyi fizetésért, de hiába a pénz, a gondolattól is irtózik.

Ki kellene írnia például egy havi tervet, napokra lebontva, hogy az átlagos forgalom függvényében hány embert kell behívni dolgozni, mennyi alapanyagot kell rendelni és hány készterméket kell kiadni a nyereséges működéshez. Az élelmiszer-biztonság felügyelete szintén az ő dolga lenne, ahogy az is, minden szendvicsbe a megadott alapanyagokat rakják-e a dolgozók. Ha valaki hibázik és egy vendég emiatt panaszt tesz, neki kell elvinnie a balhét.

Nem csoda, hogy sokan vannak, akik számára ez egyáltalán nem testhezálló. Aki viszont bevállalja, és a képességei is megvannak hozzá, rekordgyorsasággal emelkedhet a ranglétrán:

a KFC egyik éttermét például egy 22 éves srác vezeti, 24-25 évesek pedig már többen is betöltenek ilyen pozíciót.

Ha valaki bekerül egyszerű diákként, már 3 hónap után oktató lehet belőle, aki az újabb belépőket tanítja be arra a tudásra, amit ő is épphogy csak megszerzett. A következő lépcsőfok a junior shift manager, aki eggyel a műszakvezető alatt áll, de már ő is hozhat önálló döntéseket. És ezt a pozíciót még diákként is be lehet tölteni.

Tisztázzuk végre: mi van a bölcsészekkel?

Péter 25 és 32 éves kora között volt McDonald’s-dolgozó, már diplomásként jelentkezett a céghez. Motivációit így foglalja össze:

Érettségi után a korosztályom többségéhez hasonlóan engem is felszívott a felsőoktatás. Fogalmam sem volt semmiről, mi zajlik körülöttem, mint ahogy a családomnak és az országnak sem. Miután végeztem, folytattam tovább a felsőoktatási árnyéktúrámat, és a PTE-n nekivágtam a második diplomának is. Ez viszont már fizetős volt, és a Meki volt az első multi, ahová beadtam a jelentkezésemet. De ennyi erővel lehettem volna tescós, vagy egy összeszerelő üzemben is kiköthettem volna.

Szerinte sokszor mossák egybe a diákokat a diploma után ott dolgozókkal, ami teljes téveszme. Diákként jó tapasztalatszerzésnek tartja a Mekit: azok, akik soha nem dolgoztak előtte, soha senki nem kért rajtuk számon semmit, soha semmilyen felelősséget nem kellett vállalniuk a tettükért, rendet és fegyelmet tanulhatnak. „A Meki napjaink katonasága” – fogalmaz.

Balázsnak viszont elég lesújtó tapasztalatai vannak ezen a téren. Szerinte a diákmunkások nagy többsége iszonyatosan link, semmi szorgalmuk és munkabírásuk nincsen, csak a könnyű kereseti lehetőség reményében jelentkeznek. Azt viszont egyáltalán nem látják át, mit várnak el tőlük a pénzért cserébe. „30-ból legfeljebb 5-6 lehet a mostani csapatban, aki tényleg motivált, és látszik rajta, hogy karriert szeretne” – mondja.

Mégis, mivel a kormány jelentős adókedvezményt ad a foglalkoztatásuk után, az étterem még mindig jobban jár anyagilag, mintha felnőtteket alkalmazna helyettük. Szóval ez egy ördögi kör, és hiába hatalmas a lemorzsolódás, állandóan jönnek helyettük újak, hiszen gyakorlatilag minden egységbe folyamatosan keresnek dolgozókat.

Na de vissza az egyetemet végzettekhez. Péter úgy látja,

aki diploma után marad ott, arról nem feltétlenül azt árulja el ez a tény, hogy Magyarországon mennyit ér az adott diploma, hanem inkább azt, hogy a megszerzője mennyire gondolta úgy, hogy megszerzi, de utána nem kezd vele semmit.

Mint ahogy ő is.

„Ez a diplomások a Mekiben legenda abból ered, hogy a 90-es évektől aránytalanul és céltalanul tömték tele a felsőoktatást, illetve egy egész generáció került kényszerpályára azáltal, hogy hirtelen totálisan átalakult a magyar munkaerőpiac” – mondja.

„A frissen érettségizett, vagy szakmunkásképzőt végzett diákokat ezután már nem várta a TSZ, vagy az állami munkafelvevő piac, hanem spricceltek ki a semmibe. Egy főiskolán vagy egyetemen eltöltött, államilag finanszírozott 4-5 év kiváló búvóhely volt bárki számára, mielőtt megkezdte a munkáját valamely multicég gyártósorán, vagy épp a Meki krumplisütőjeként.”

Balázs árnyalja némileg a képet: szerinte az, hogy a gyorséttermek a lediplomázott bölcsészek fő felszívóhelyei lennének, hatalmas hülyeség. Ő nem emlékszik arra, hogy náluk akár egy is lett volna, és diplomásból is összesen három volt. Persze nem lehet kizárni, hogy akad olyan étterem, ahol többen vannak, de maga a sztereotípia mindenképp alaptalan.

Meki, Burger, KFC – egyre megy, vagy vannak különbségek?

Adódik a kérdés, a három nagy lánc közül hová érdemes leginkább elmenni, hol milyenek a munkakörülmények?

„Nekem eddig a KFC a legjobb. A Burgert is szerettem, ott is lehetett előre haladni, de sokkal nyögvenyelősebben. Itt minden sokkal lazább” – foglalja össze a véleményét Balázs. Szerinte a Meki a legszigorúbb: ott ha késel 10 percet, már azt mondják, inkább be se gyere. Elmondása szerint

bevett gyakorlat volt, hogy műszakkezdés előtt negyed órával ott kellett állni átöltözve a dokkoló mellett.

A Burger King már egy fokkal megengedőbb, a KFC-nél pedig jóformán abból se csinálnak ügyet, ha valaki 10-15 perccel később kezdi a műszakját. Ez persze nem feltétlenül pozitív, hiszen sokan eleve visszaélnek vele, de nincs mit tenni: akkora a lemorzsolódás a diákmunkások között, hogy a vezetőségnek muszáj elnézőbbnek lennie.

A munkaidő egyébként fixen napi 8 óra, túlórázni pedig kötelezően sose kell. Ami a fizetéseket illeti: ezen a téren a McDonald’s teljesít legjobban, utána jön a KFC, legkevésbé pedig a Burger King bőkezű a dolgozókkal. Étkezést viszont mindannyian biztosítanak számukra, különböző mértékben. Balázs jelenlegi munkahelyén például korlátlan fogyasztás van mindenkinek bármiből, és szerinte a KFC majdnem minden étterme ezt a gyakorlatot követi.

A sztenderdek között amúgy meglepően sok a közös pont: a tisztítószereket és eszközöket egy darab cég szállítja mindhárom láncnak, és például a jégsaláta is mindenhová ugyanonnan érkezik, konkrétan Lengyelországból. Ebből nemrég komoly probléma is adódott, mivel az egyik szállítmányt fertőzöttnek nyilvánították és nem engedték át a határon.

Mi lehet a megoldás ilyenkor?

– meséli Balázs.

Ha már hasonlóságok és különbségek: vajon mi a helyzet egy ilyen világszerte jelenlévő, mindenhol egységes képet mutató multinál külföldön? Mennyiben mások a munkakörülmények, a feladatok, és főleg a fizetés? Péter 2 évet Dublinban is lehúzott, úgyhogy van összehasonlítási alapja.

„A fő eltérés az adott országban uralkodó mentalitás. Az írek hozzánk képest hiperlazák, felszínesen kedvesek, udvariasabbak, kevésbé intrikusak, viszont hanyagabbak is: rendetlenebbek, nemtörődömök. De ami szignifikáns különbség, az a pénz. Egy hét alatt ugyanazzal a munkával kerestem meg azt a pénzt, amit itthon egy hónap alatt. Ennyi.”

És hogy milyen volt szerinte a közösség, mennyire tartott össze a csapat? „Ez mindig tőled függ. Ha benne vagy, jó, ha nem akkor rossz. Ez az egész világon minden munkánál ugyanaz. Nekem mindenhol volt kapcsolatom munkatársakkal munkaidőn kívül is. Normális.”

Balázs hozzáteszi: a Meki és a KFC is kimondottan odafigyel a dolgozók közötti jó kapcsolatra. Előbbi minden évben megrendezi a McOlimpiát, ahol az ország összes étterméből érkezők játékos formában, sportversenyeken mérhetik össze tudásukat. Jelenlegi munkahelyén pedig havi szinten mehetnek el csapatépítésre a cég pénzén, ahová csak akarnak.

Beszélgetésünket azzal zárja, neki abszolút perspektíva a gyorséttermi karrier, feljebb lépni viszont semmiképp nem akar: a mostani pozíciója épp megfelel számára felelősség terén.

– foglalja össze. De akinek más a habitusa, azelőtt bármikor nyitva áll a lehetőség, hogy bekerüljön a legfelsőbb vezetésbe. Akár huszonévesen, diploma nélkül. Erre pedig más területen aligha lenne esély protekció nélkül.

Ha érdekes volt a cikk, kattints a megosztásra!