SZEMPONT
A Rovatból

A cukorbeteg gyerekek se kellenek az iskoláknak

Van olyan kisfiú, aki hétéves korára megtanulta saját magának beadni az inzulint és kiértékelni vércukor-eredményeit, csak azért, hogy ne a tanárának kelljen ezzel bajlódnia. De mindez hiába, ha a pedagógus felesleges tehernek éli meg ezt a helyzetet.
Prókai Eszter írása, Abcúg, címkép: Pixabay - szmo.hu
2018. október 02.



Az óvodai és iskolai pedagógusok egy része egész egyszerűen nem hajlandó vállalni a cukorbeteg gyerekek oktatását. Ennek oka legtöbbször a félelem: a tűtől, a napi többszöri vércukorméréstől, és a felelősségtől. Pedig a szülők együttműködőek lennének, telefonon elérhetőek, táblázatot gyártanak, viszik az ebédet reggelente. Van olyan kisfiú, aki hétéves korára megtanulta saját magának beadni az inzulint és kiértékelni vércukor-eredményeit, csak azért, hogy ne a tanárának kelljen ezzel bajlódnia. De mindez hiába, ha a pedagógus felesleges tehernek éli meg ezt a helyzetet. Nagyon sok szülőnek nem marad más megoldás, mint az iskola folyosóján üldögélés, vagy az, hogy a menzán vállalnak munkát, hogy mindig elérhetőek legyenek.

A magatartási problémás, közösségbe nehezen beilleszkedő, sajátos nevelési igényű gyerekek előtt egyre kevésbé nyitott a magyar közoktatás. A problémáról több cikket írtunk mi is az Abcúgra. Ezek a gyerekek és szüleik nehezebben találnak maguknak ingyenesen, a lakóhelyükhöz közel óvodai, iskolai ellátást. Van azonban egy másik csoport, amelynek tagjai szintén sokszor találkoznak elutasítással: ők a cukorbeteg gyerekek.

A közelmúltban beszélgettünk egy édesanyával arról, hogyan forgatta fel egész addigi életüket az, hogy 3 éves kisfiáról kiderült, cukorbeteg. A környékbeli óvodák, amint meghallották, hogy diabéteszes a gyerek, egyből kifogásokat kerestek, miért nem tudják ellátni majd, sőt, az egyik helyen még azt is az anya fejéhez vágták, hogy ők egy óvoda, nem pedig egészségügyi intézmény.

A probléma annyira általános, hogy tavaly az oktatási jogok biztosa ajánlásokkal fordult Balog Zoltán, akkori emberi erőforrások miniszterhez, hogy teremtse meg a jogszabályi feltételeit a diabéteszes gyerekek óvodai és iskolai ellátásának. Aáry-Tamás Lajos arra jutott, hogy ugyan a pedagógusok nem kötelezhetők egészségügyi műveletek elvégzésére (ez az iskolaorvos vagy a védőnő feladata lehetne), mégsem utasíthatják el a cukorbeteg gyerek felvételét csak a betegsége miatt.

Inkább ne jöjjön az osztálykirándulásra

Ilyenkor szeptemberben mindig megszaporodnak az ilyen jellegű esetek, napi szinten találkozunk a köznevelési intézmények elutasító hozzáállásáról szóló történetekkel az ország különböző pontjairól – kezdi Kerekes Andrea, a cukorbetegséggel élő gyerekek családjait segítő MentaPRO Alapítvány vezetője. A másik ilyen szerinte április, a beiratkozások időszaka. “Hiába a körzetes óvoda, előfordul, hogy nem veszik fel a diabétesszel élő gyerekeket. Bár ez törvényileg kötelességük, ilyenkor például azt a megoldást választják, hogy finoman jelzik a szülőnek: nem biztos, hogy itt lesz a legjobb a gyereknek” – meséli. Ez pedig elég meggyőző tud lenni, hiszen a cukorbetegséggel élő gyerekek szülei pontosan tudják, hogy a nem megfelelő ellátás, vagy az időből való kicsúszás, esetleg egy nem kellő gondossággal kimért szénhidrátadag már komoly egészségügyi kockázatot jelent.

Az alapítvány vezetője szerint a pedagógusok félelme legtöbbször abból fakad, hogy nincs túl sok ismeretük az autoimmun cukorbetegségről. Ha meghallják, hogy inzulint kell beadni és vércukrot mérni, sokan automatikusan az elutasítást választják. A félelem mellett a másik, ami ilyenkor a pedagógusok eszébe jut, az a nagylétszámú osztály vagy csoport miatt jogosan felmerülő gondolat: “hogyan fogok én ennyi gyerek mellett még külön figyelmet fordítani a diabéteszes tanulóra”.

De még ha fel is veszik a gyereket, sokszor menet közben derül ki, hogy részükről mégsem működik a dolog. Erre egy nagyon jó példa, amikor a diabéteszes gyereket egész egyszerűen nem viszi el az iskola táborba vagy osztálykirándulásra. “Ilyenkor jobb esetben megkérik a szülőt, hogy menjen ő is velük, rosszabb esetben pedig inkább azt mondják, hogy ne menjen a gyerek sem” – meséli Kerekes Andrea, aki szintén egy cukorbetegséggel élő fiú édesanyja.

Ő is tapasztalta a diabétesz okozta elutasítást, igaz, nem az iskolában, hanem egy sportegyesületben. “A kisfiam tíz éves volt, amikor diabéteszes lett. Akkor már kajakozott, nagyon jól is ment neki, lelkes volt, heti hat edzésre járt. Amikor kiderült a betegsége, a diagnózis után kihagyott két hónapot, utána viszont ugyanúgy szerette volna folytatni. Persze, nem volt már teljesen olyan, mint régen, de a lelkesedése és kitartása nem hagyott alább”.

Az edzőnek azonban nem tetszett, hogy bevitte a hajóba a szendvicsét, hogy be kellett kapnia edzés közben egy szőlőcukrot, ahogy az sem, hogy amikor ennie kellett, meg kellett állniuk. Ilyenkor a gyerek fejéhez vágta, hogy már megint miatta áll az edzés, miatta nem tud a csapat haladni. “Egy idő után azt vettük észre, hogy a fiúnknak nem volt kedve lejárni, beszéltünk is az edzővel, aki nekünk továbbra is azt mondta, hogy semmi gond, de az edzéseken ugyanúgy piszkálta. Végül átírattuk egy másik klubba, ahol már volt egy másik diabéteszes gyerek, az edzőt pedig nem zavarta, hogy emiatt néha bizony meg kell állni, tárt karokkal fogadták” – meséli.

Kerekes Andrea szerint a finneknél már működő módszert kéne a hazai gyakorlatba is átültetni. Ott ugyanis, ha bekerül egy diabéteszes gyerek egy közösségbe, akkor a vele foglalkozó pedagógusoknak, edzőknek, el kell menniük egy olyan képzésre, ahol megtanítanak nekik mindent, ami a diabétesszel kapcsolatos. Azt mondja, szerencsére már Magyarországon is vannak nagyon jó kezdeményezések, rengeteg elfogadó pedagógus van, akinek nagyon jó a hozzállása, és a cukorbeteg gyerekek többsége ilyen iskolába is jár. “Azonban a probléma létezik, és az lenne az ideális, ha egyáltalán nem lenne olyan óvoda vagy iskola az országban, ahol csak azért nem akarnak tanítani egy gyereket, mert cukorbetegséggel él”.

Az extra igényeket elégíttessék ki máshol!

Egy másik anyuka kislányánál négy éve diagnosztizálták a diabéteszt, akkor még bölcsődébe járt. A kislány SNI-s is, ez szerinte nagyobb problémaként jelentkezett, amikor szerette volna óvodába íratni őt, de a cukorbetegség hírére sem kezdtek repesni az óvónők. “Közelharcot kellett vívnom már azért is, hogy egyáltalán megmérjék napközben a vércukorszintjét. Nem vállalták ezt a feladatot, ezért a kislányom az első két évben mindössze napi két órát járt óvodába, ez volt az az időtartam, amíg következmény nélkül lehetett nem hozzányúlni” – meséli az anya.

Aztán megelégelte ezt a helyzetet, és kérte, legalább nyolctól délig hadd lehessen közösségben a lánya, és biztosítsanak neki ebédet is. “Azt vállaltam, hogy ebédidőben bemegyek és megmérem a cukrát, de addig igenis boldoguljanak vele” – meséli. Az anya úgy érezte, hogy értelmi fogyatékosként kezelik a gyerekét, nem vitték a közösségi programokra, nem mehetett a könyvtárba, amíg a többi ovis elment valamilyen külső programra, a kislány fent maradt a dadussal kettesben a csoportszobában. A szülők végül úgy döntöttek, átíratják máshová. “Az új hely fantasztikus volt. Két olyan remek pedagógus kezébe került, akik az én gyerekemből év végére kihozták, hogy iskolaérett, fegyelmezett, érdeklődő, szárnyaló gyerek legyen. Számomra ők emberségből és pedagógiából jelesre vizsgáztak”.

Azóta már iskolába jár a kislány, a szeptemberi tanévnyitó óta eltelt négy hét tapasztalatai alapján az anya úgy érzi, nem tudnak majd sokáig itt maradni. “A beiratkozáskor még teljesen nyitottan reagáltak a diabétesz hírére, mondták, hogy a felső tagozaton is van két cukorbeteg diák. Az évnyitó ünnepség után mondták a tanárok, hogy hagyjuk ott a gyerekeket. Anélkül, hogy bármit is megbeszéltünk volna az állapotáról vagy arról, hogy mikor mire kell figyelni nála. Úgy kellett nyomulnom, hogy legalább a telefonszámomat írják fel, ha bármi van a gyerekkel, el tudjanak érni” – meséli.

A helyzet az évnyitó óta csak rosszabbodott: közelharcot kellett vívnia a tanárokkal, hogy a lánya magánál tarthassa a telefonját, három napig próbált a pedagógusok közelébe férkőzni, hogy elmondhassa, mi is az a diabétesz, felkelteni némi érdeklődést bennük, de totális elzárkózás volt a válasz. “Nem érek rá, nekem erre nincs időm – válaszolták. Gondoltam, hogy írok egy útmutatót a legszükségesebb információkkal, azt csak elolvassák. Erre az volt a válasz, hogy az igazgató behívatott magához. És ekkor még mindig csak negyedik napja ment a tanítás” – meséli az anya.

Az intézményvezető elmondta, hogy a pedagógusainak joga van azt mondani, hogy nem vállalják a gyerek ellátását, ha akarja, üljön kint a folyosón, amíg akkora nem lesz a kislány, hogy önállóan el tudja intézni, amit a betegsége megkíván. “Én azóta is ezt csinálom minden nap: ülök az iskola folyosóján egész délelőtt, a szünetekben pedig ellátom a gyereket”. A héten már kétszer került szóváltásba a kislány tanítónénijével, aki az anya állítása szerint azt mondta, hogy nem fogja a gyereke extra igényeit kielégíteni, azt oldja meg az anyukája.

“Én igyekszem két oldalról szemlélni a helyzetet: tudom, hogy a tanárokon is óriási a nyomás, cserébe nagyon kevés a fizetés, és tudom, hogy egy diabéteszes gyerek erőn felüli teljesítést kíván tőlük. Emelem is a kalapom az előtt, aki erre képes. De akkor is meg lehet oldani, ha van szándék, és a szülők tényleg nagyon támogatók, hiszen nekik is az az érdekük, hogy a gyerekükkel minden rendben legyen. Beviszik az ebédet, bármikor lehet őket hívni telefonon, ugranak egyből, ha probléma van. Csak némi együttműködésre lenne szükség, de az sokszor teljesen hiányzik”.

Túl nagy felelősséget mér rájuk

Egy kis faluban élnek azok a szülők, akiknek gyerekéről 3 éves korában derült ki, hogy cukorbeteg. Az iskolai beiratkozáskor még azt mondták a szülőknek, hogy semmi problémát nem fog okozni a gyerek diabétesze, megoldják. “Augusztusban el is hívtuk magunkhoz a leendő tanítónénit egy rövid beszélgetésre, felvázoltuk, hogy mit is jelent valójában ez a betegség, mire kell figyelni, abban maradtunk, hogy írok egy kisebb táblázatot is arról, hogy melyik tünet mire utalhat. Eleinte teljesen támogató volt, de később rájöttem, hogy szerintem megrettenhetett ettől az egész helyzettől, ráadásul ez volt az első alkalom, hogy elsős osztályt bízzak rá” – emlékszik vissza az anya.

Szeptember elsején, az évnyitón már azzal fogadták, hogy ez nem fog menni, és a tanítónő vázolta a félelmeit. Később szerveztek egy beszélgetést az igazgató, a helyettese, tanítónő, egy másik tanár és a szülők között, ez pedig az anyuka visszaemlékezése szerint nem telt túl jó hangulatban. “Folyamatosan azt hajtogatták, hogy nekik ez túl nagy felelősség, amit én rájuk mérek”. Végül nem is tudtak dűlőre jutni, ezért egy olyan szülő ajánlására, akinek szintén cukorbeteg gyereke van, átíratták fiúkat egy másik, a lakóhelyüktől 25 kilométerre lévő iskolába. Az anyának nagyon rosszul esett a pedagógusok hozzáállása, annak tükrében meg főleg, hogy többükkel korábban kollégák is voltak. Mire a fia hét éves lett, megtanulta saját magának beadni az inzulint, és arra is képes volt, hogy kiértékelje a vércukor eredményeit. Szerinte igazán nem lett volna sok gond vele, mégis inkább nemet mondtak rá.

Mázlijuk volt

Ágnes kislánya, Emília kiscsoportos volt, amikor cukorbeteg és gluténérzékeny lett. A kislánynak van egy ikertestvére is, aki szintén abba az óvodába járt, így az összes óvónő tudta, hogy mi történik éppen a kislánnyal, nem érte őket új információként, hogy a középső csoportot már cukorbetegként fogja kezdeni a gyerek. Az ő példájuk mutatja meg, milyen sok múlik a pedagógusok hozzáállásán. Pont attól a tanévtől ment el az egyik óvónő, és nem is jött helyette más, ezért 25 gyerek jutott egyetlen óvónőre, akik közül hárman SNI-sek voltak, plusz Ágnes cukorbeteg kislánya. Ennek ellenére az anya azt meséli, a kezdetektől fogva támogató volt a hozzáállásuk.

“Akkoriban még délben is be kellett adni Emíliának az inzulint ezzel volt eleinte egy kis probléma, hogy ki fogja majd megcsinálni, mert az óvónéni tűfóbiás volt. De aztán megtanítottuk a pedagógiai asszisztensnek, és utána nem volt ezzel soha gond” – meséli. Ágnes viszi minden nap a kislánya ételét az óvodába, és naponta akár többször is beszélnek telefonon az óvónővel, ha bármilyen kérdés vagy probléma felmerül. Ágnes is úgy látja, mázlijuk volt, hogy ilyen simán ment a visszailleszkedés cukorbeteg gyerekként, ők a pozitív példa, látja ő is, hogy mennyire küszködnek ezzel a szülők. Bármennyire is támogató ugyanis egy intézmény, előfordulhat, hogy el kell hozni a gyereket vagy többször kell telefonálni. Ezt a munkahelyek nem tolerálják nagyon jól, ezért néha nem marad más megoldás, mint az óvoda vagy iskola közelében munkát vállalni. Ismer olyanokat, akik emiatt részmunkaidőben az intézményben vagy annak a közelében helyezkednek el a konyhán vagy a kertészetben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Hadházy Ákos a NER-luxizásról: Olyan emberektől is kapok képeket, akik elvileg közel állnak ezekhez a körökhöz, mégis őszintén felháborítja őket, amit látnak
Ha nem lenne Matolcsyné vagy Rogán Antal feleségei, esetleg Ráhel, akkor eszébe sem jutna, hogy létezik Birkin táska - mondja a független képviselő, aki szerint a célja nem a hergelés, hanem annak bemutatása, mit is jelentenek az ellopott milliárdok.
Fischer Gábor - szmo.hu
2025. július 10.



400 ezres borjúbőr Church's cipő, 1 milliós Dolce & Gabbana nadrág, 5 milliós Cartier nyaklánc, 29 milliós Cartier óra, 120 milliós Hermès Birkin táska... Sorozatosan mér csapásokat a NER-világ ékszerekkel és luxuscikkekkel kirakott világára Hadházy Ákos.

De miért szaporodtak meg ennyire ezek a fotók? Honnan jönnek a képek? Miért van egyre nagyobb visszhangjuk? És hogyan reagálnak a szereplők? A NER-luxizás tanulságairól beszélgettünk.

– Újabb és újabb posztokat tesz közzé, amelyekben különböző NER-közeli szereplők ruházatát, ékszereit, kiegészítőit vizsgálja. Akad köztük néhány igazán figyelemre méltó darab is, és az biztos, hogy egyik sem olcsó. Miként lehet ezek nyomára bukkanni, és hogyan lehet ezeket beárazni?

– Skrabski Fruzsina, aki Novák Katalin szakértői bizottságának tagja volt, egyszer kiírta, hogy ha nem lennék én, akkor ő nem is értené ezeket a luxusmárkákat, sőt, talán nem is tudná, hogy léteznek ilyenek. Magamról is ezt kell mondanom:

ha nem lenne Matolcsyné, vagy Rogán Antal feleségei, esetleg Ráhel, akkor eszembe sem jutna, hogy léteznek ilyen táskák vagy papucsok.

Természetesen nem vagyok ezek szakértője. Például azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy Birkin táska.

– De akkor hogy találja meg ezeket?

– Elolvasom a nekem küldött üzeneteket. Szerencsére nagyon sokan megtisztelnek azzal, hogy elküldik a véleményüket, információikat. Vannak honfitársaink, akik figyelemmel követik a hölgyek és olykor urak saját maguk által posztolt Instagram- vagy Facebook-bejegyzéseit, és akik tényleg értenek ezekhez a kiegészítőkhöz. Ők hívják fel a figyelmemet ezekre, és ők küldik el a fotókat is.

Ma már vannak képfelismerő szolgáltatások, így ellenőrizni is tudom az információkat.

Ráadásul gyakran mellékelik a linkeket is, amelyek alapján meggyőződhetek róla, hogy az adott darab tényleg annyiba kerül.

– Annak idején, talán a 2010-es évek közepén Habony Árpád táskája volt az első ilyen megdöbbentő eset, de az talán csak pár százezer forintos tétel volt. Azóta viszont jócskán más a szint a NER-es luxusholmik piacán...

– Különösen annak fényében, hogy a Fidesz annak idején támadta az előző kormányt, mondván, hogy luxuskormány. Ehhez képest most ez tényleg visszás. Persze minden alkalommal el kell mondanom: nem az a baj, ha valaki gazdag. Az viszont már problémás, ha ezzel hivalkodik, az ízléstelen és helytelen. De ami igazán visszatetsző, az az, hogy

olyanok hivalkodnak a vagyonukkal, akik ezt a vagyont nyilvánvalóan a politikai kapcsolataiknak köszönhetik.

És még valami: korábban is posztoltam hasonló tartalmakat, és azoknak is volt visszhangja, de messze nem akkora, mint most. Ez azt mutatja, hogy talán van egyfajta változás a levegőben, egyre többen döbbennek rá, hogy ez így nincs rendben. Valószínűleg ez összefügg azzal is, hogy az általános életszínvonal nem emelkedik, sőt, inkább csökken, a magyar gazdaságot sokkal mélyebben érintette a válság, mint azokat az országokat, ahol kompetens, demokratikusan működő kormányok vannak.

– Úgy tűnik, két dolog mozgatja meg igazán az embereket. Az egyik az infláció, a napi megélhetés költségei, a másik pedig ezek a fényűző javak. Ami a kettő felett van, például a több százmilliárdos vagyonok, az már túl elvont számukra. Könnyebb felfogni egy egymillió forintos nadrágot Mészáros Lőrinc feleségén, mint 1400 milliárd forintot a család zsebében.

– Szokták mondani, hogy hergelem az embereket, de szeretném, ha megértenék, mit jelentenek azok az ellopott milliárdok, amelyekről régóta beszélek. Ezek a „néhány milliós” papucsok, táskák, ruhák jobban megragadják az emberek figyelmét, mert kézzelfoghatóbbak. Az ellopott milliárdokat nehezebb felfogni, mert azok olyan nagyságrendek, amelyekhez nem vagyunk hozzászokva.

Matolcsy feleségének Birkin táskáit, vagy azokat a lakásokat, luxusvillákat, amiket bemutattam, valóban könnyebb megérteni, mint azt a több százmilliárd forintot, amit az adófizetői pénzekből kisíboltak.

Rendszert kell váltani. Tudni kell ezekről. A rendszerváltásnak ma nem azt kellene jelentenie, hogy visszatérünk a kommunizmushoz vagy a szocializmushoz, hanem azt, hogy legyen következménye a dolgoknak. Az ellopott állami százmilliárdoknak, ezermilliárdoknak is következménye kell, hogy legyen.

– Lázár János tavasszal honosította meg a „luxizás” kifejezést a politikában. Mintha összebeszéltek volna...

– Valószínűleg nem ez volt a szándéka, de úgy gondoltam, ha már szóba hozta, akkor menjünk rá erre a témára. Ez egy véletlennek tűnő, de mégis helyes kommunikációs fogás lehetett a részéről.

– Nem gondolja, hogy Lázár ezzel a húzással ki akarta fogni a szelet az ön vitorlájából?

– Nem volt világos akkor sem, és most sem az, miért hozta ezt szóba. A Fidesznél ritkán történik bármi véletlenül. És ami véletlennek tűnik, az sem biztos, hogy az. Az is lehet, hogy Lázár saját magát akarta ezzel fényezni, de az is, hogy a kritikusabb fideszes szavazókat akarta megszólítani. Most sem vagyok biztos benne, hogy eljutunk oda, mint a kínai kommunista párt, amely időnként példát statuál, ha nő az elégedetlenség. Lehet, hogy ez annak volt az előjele, de nem látjuk a folytatást.

Nem tűnik úgy, hogy Mészáros Lőrinc ideje lejárt volna, és Matolcsyt sem vonták felelősségre.

Az igaz, hogy a kis Matolcsy Dubaiba távozott, az apjáról viszont nem tudunk biztosat, de lehet valóságalapja annak, hogy amnesztiát kaptak.

– Amióta közöl divat- és ékszerposztokat, tapasztalt valamit? Rejtőzködőbbek lettek a NER szereplői? Visszafogottabbak?

– Vannak jelei annak, hogy egyesek próbálnak óvatosabbak lenni. Csakhogy ezek a képek el vannak mentve. Egyébként olyan emberektől is kapok képeket, akik elvileg közel állnak ezekhez a körökhöz, mégis őszintén felháborítja őket, amit látnak.

– Ez új fejlemény, hogy szivárogtatnak, hiszen korábban a rezsim egy zárt rendszer volt.

– Korábban is előfordult, én akkor is közöltem ilyen képeket. Csak akkor nem volt akkora visszhangja. Sok esetben nem is tudom név szerint, hogy kitől származnak a képek. Ez mutatja, hogy nem arról van szó, hogy valaki jó pontot akar szerezni egy esetleges új hatalomnál. Egyszerűen még azokat is felháborítják ezek a dolgok, akik benne vannak ebben a közegben.

– Itt a nyár, indulnak a jachtok a Földközi-tengeren. Vagy lehet, hogy idén mégiscsak megfogadják Gulyás Gergely tanácsát, hogy „kevesebb yacht, több szerénység”?

– A yachtokról nem tudok, de ha megnézzük, hogy Mészáros Lőrinc hogyan utazott New Yorkba meccset nézni, hogyan repült magánhelikopterrel a reptérre, és milyen luxusszállodában szállt meg (abban, ahol Kevin a „Reszkessetek, betörők!”-ből is megszállt), az nem arra utal, hogy megértették volna, mi a probléma. Vagy ott van Mészáros Andrea, aki „fanyalgókról” beszélt, miközben

ötmilliós nyakláncban jelentette be, hogy 200 millió forintot osztanak szét nyaralási támogatásként.

Az, hogy ezt egy 850 ezer forintos szoknyában tette, nem éppen szerénységre vall.

– Próbálta már kiszámítani, hogy mondjuk a Matolcsy család ökológiai lábnyomát hogyan lehetne „ledolgozni”? Hány éven át kellene nekem például PET palackot gyűjteni és tömegközlekedéssel járnom és komposztálnom, hogy lenullázzam azt, amit ők elhasználnak egy kéthetes nyaralás alatt?

– Ez nagyon nehéz, de amikor ilyen összegekről beszélünk, érdemes kiszámolni, hogy egy átlagos bérrel hány ezer évig kellene dolgozni, hogy valaki ilyen vagyonhoz jusson. Ilyenkor nagyon tanulságos történelmi párhuzamokat lehet levonni.

– Van még „tartalékban” ilyen képe vagy története? Mikor jön ki az új anyag?

– Lehet, hogy már a héten kiteszünk egy újabbat.

– Azt mondta, „kiteszünk”. Többes számban. Hányan dolgoznak ezen?

– Van egy kis stábom, akik segítenek a munkában. Például az árak ellenőrzésében, mert ahogy mondtam, nem vagyok ezek szakértője. Néha magam is megdöbbenek, és megkérem a kollégákat, hogy nézzenek utána. Sajnos a legtöbbször kiderül: az ár tényleg annyi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Török Gábor a jövő évi választásról: Reménytelen lesz majd elmagyaráznom azoknak, akik csak annyit olvasnak, hogy szerintem a Fidesz nyer jövőre
A politikai elemző egy több szempontot figyelembe vevő értékelés után árulja el, hogy mit gondol, ki és milyen arányban nyerhet a 2026-os választáson.


Török Gábor a közösségi oldalán közzétett egy többféle szempontot elemző előrejelzést arról, hogy mi várható szerinte a 2026-os választáson. A politikai elemző szerint azonban a jelenlegi információkat vette alapul, és ezekből vont le következtetéseket. Arra is felhívta a figyelmet, hogy mindezek folyamatosan változnak majd, ezért a prognózisát rendszeresen frissíteni kell majd.

Azt írta:

"Miután az előző posztban arról írtam, hogy a politikai elemzés és az előrejelzés milyen viszonyban állnak egymással, és hogy utóbbit - számos ok miatt - nem érdemes igazán komolyan venni, most mégis előállok egy prognózissal.

Ez az előrejelzés azonban - bár bizonyára sokaknak ez lesz csak fontos vagy érdekes - nem arról szól, hogy ki nyeri meg a következő választást, hanem arról, hogy mit tudunk ma a helyzetről, és ez alapján mi látszik valószínűnek.

Nem a végkövetkeztetéssel érdemes tehát vitatkozni, mert az tényleg szubjektív és bizonytalan, hanem azzal, hogy mi számíthat és ami számíthat, ott ma mit látunk.

Ez tehát egy pillanatkép, amit mondjuk havonta érdemes lesz majd frissíteni, annak fényében, ami már addigra mögöttünk lesz. Jó hír: ahogy haladunk majd előre az időben, egyre okosabbak leszünk, hiszen ami ma beláthatatlan jövő, akkor már politikai tudás lesz.

Majd hozzátette:

"Mindezt persze nehéz - vagyis reménytelen - lesz majd elmagyaráznom azoknak, akik csak annyit olvasnak, hogy szerintem a Fidesz nyer jövőre, de ez pont egy olyan szépsége/élvezete az elemző szakmának, amit kár lenne kihagyni."

Török szerint bár a TISZA Párt jelenleg vezet, és ha most lenne a választás, akkor több szavazatot kaphatnának, de a jövő évi választásig még sok minden befolyásolja a végeredményt. Többek között a jelöltek személye, a kommunikáció, a propagandára költhető keret, a gazdasági helyzet, és a még hátralévő időszakban kiosztható pénzek is. Mindezeket figyelembe véve úgy látja, hogy a Fidesznek van esélye a nyerésre. Azt is megírta, mi kellene ahhoz, hogy a TISZA Párt legyen a nyerő.

Részletek itt:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Három napja áram nélkül Pomázon: olvadozó mélyhűtők, csend, romantikus vacsora gyertyafénynél
A postás, mint régen, felkiabál a házaknál, ahova levél érkezett. Három betonoszlopot is kidöntött a szél, várni kellett a speciális munkagépekre, majd arra, hogy megkössön a beton. A polgármester szerint van tanulság, amit érdemes levonni.
Fischer Gábor - szmo.hu
2025. július 11.



„Ha áram van, minden van” – így szólt a kilencvenes évek egyik hirdetése. De mi van, ha nincs? A pomázi Erkel Ferenc, Liszt Ferenc és Kodály Zoltán utcában hétfőn ment el az áram, és csütörtök délutánig sem jött vissza.

Az utcák csendesek, ahogy egy kertvároshoz illik. Ha nem tudnám, hogy itt már harmadik napja ez a helyzet, semmi sem tűnne fel. Szülők sétáltatják gyermekeiket, nyugdíjasok beszélgetnek a házak előtt. Máshol éppen autót szerelnek a ház előtt. Nyugalom van, szinte idilli. Persze, amikor szóba kerül az áramszünet, kiderül, már nagyon várják, hogy vége legyen a nomád életnek.

A legtöbben ki sem merik nyitni a fagyasztót, reménykedve abban, hogy a hőszigetelése még tartja a hűvösséget, és talán nem romlanak meg a benne tárolt ételek.

Azért némi kétségem támad, hogy több mint 72 óra után mi lehet a hűtőkben, az a néhány centis hőszigetelés ekkora csodákra nem képes, de nem akarom elkeseríteni beszélgetőtársaimat.

Egy nyugdíjas nő mesél a viharról: az utcában is fákat csavart ki, a szomszédja most is darabolja az udvarán, szerencsére az épületekben nem esett kár. Előkerültek a gyertyák, és várnak, más nem is tudnak csinálni. Két férfi a garázsuk előtt szerel egy Skodát. Éppen a vége felé járnak. Megkérdem, hogyan tudnak dolgozni áram nélkül? Kiderül, hogy akkumulátoros szerszámaik vannak, szerencsére a lámpa is akkuval megy, és fel is volt töltve. Amúgy a szerelésnek lassan a végére érnek, kell az autó, az idősebb férfi azzal jár dolgozni. Ott tudja tölteni a telefonját.

A postás csengő híján felkiabál a házakba – meséli nevetve, könyékig olajosan. Rákérdezek, hogyan tud így megfürdeni, mielőtt dolgozni indul? Van még egy kicsi meleg víz a bojlerban, takarékoskodnak, de ha elfogy, marad a hideg víz.

Odébb, egy másik garázs előtt fiatal nő takarít éppen. Megszólítom. Kiderül, a 13 éves lánya éppen táborban van, így hát az otthoni kalandtáborból kimaradt. Az áramszünet romantikus oldaláról mesél.

Esténként gyertyafényes vacsorát rendeznek a férjével, nincs zaj, nincsenek ingerek, internet sincs, közösségi média sincs, lelassult és elnyugodott minden.

„De íme, itt jő” - mintha egy színdarab lenne, megérkezik a férje egy nagy csokor vörös rózsával. Átadja a feleségének, megölelik egymást. Nem tudom nem megkérdezni, hogy a romantikus vacsoráknak köszönhető-e a csokor, de nem – szerinte neki van a legcsodálatosabb felesége, egyébként is hozott volna most neki. Home office-ban dolgozna, de pont erre a hétre vett ki szabadságot, nincs izgulás tehát emiatt sem.

A garázsok előtt kisebb aggregátor, valaki innen oldja meg az áramellátását, nyilván korlátozottan. Amikor le akarom fényképezni a készüléket, az emeletről rám kiabálnak, hogy nincsen ehhez jogom. Hiába magyarázom, hogy nem a tolvaj, hanem az újságíró vagyok, nem sikerül meggyőznöm a lekiabálót.

Sokkal barátságosabb egy idős asszony. Számára az áramszünet a mindenki által említett hűtőgondok mellett leginkább a tévé hiányát jelenti, ami nem is fog megoldódni egyhamar.

Az áram ugyan visszajön most már talán hamarosan, de a szintén leszakadt kommunikációs kábeleket csak később kötik vissza, az nem az áramszolgáltató feladata.

Az utca végében most is dolgoznak: előbb az oszlopot kell felállítani, utána az áramszolgáltató vezetékeit helyezik rá vissza, és csak utána jöhetnek a társbérlők: a televíziós és internetszolgáltatók.

Pomáz polgármesterével, Leidinger István azt mondja, hogy összesen kilenc helyen volt áramkimaradás a településen, egy 20 kilovoltos vezeték szakadása miatt. Ezekből mára már csak a zeneszerzőkről elnevezett utcák maradtak. Ott ugyanis két villanyoszlopot is kidöntött a szél, tehát a helyi vezeték is elszakadt. És itt jön a nagy gond: a villanyoszlop visszahelyezésekor betonozásra is szükség van.

A beton elvileg 28 nap alatt köt meg teljesen, a szilárdsága 50 százalékát is csak három nap után éri el.

Megfelelő adalékokkal ezen lehet valamennyit gyorsítani. Végül szárazbetonnal és megfelelő eljárással sikerült ezt pár napra rövidíteni. Ha sikerül az oszlopot körbebetonozni, és az stabil lesz, akkor lehet szó arról, hogy a vezetékekkel biztonságosan megterheljék az oszlopot. Ezt eldönteni, hogy mikor lehetséges, a szakemberek dolga.

És hogy mik a tanulságok?

„A 112-es rendszer gyakorlatilag összeomlott, és telefonálni nem lehetett, a telekommunikációs rendszerek összeomlottak, ha hétfőn 15 és 19 óra között valakinek mentőt kellett volna hívni vagy kigyulladt volna a háza valakinek villámcsapás következtében, nem tudott volna segítséget hívni” - mondja a polgármester. Emellett szerinte a tűzoltóság kommunikációja is összeomlott, az úgynevezett EDR-rendszer, amit használnak, az sem működött.

A legkritikusabb órákban az a megoldás maradt, hogy az embereknek be kellett sétálni a tűzoltóságra segítséget kérni.

További tanulság az, hogy a gallyazásokat akár lakossági tiltakozások ellenére is el kell végezni, nem szabad hagyni, hogy a távvezetékeket a fák veszélyeztessék. Vannak jogszabályok, szabályok, amik előírják, hogy mekkora védőtávolságot kell biztosítani az adott vezetékek körül, ahova nem ültethető fa, hogy a szolgáltatás zavartalanul tudjon működni. Ha ez nincs meg, akkor történik az, ami most történt.

Arra a kérdésemre, hogy lesz-e erre pénz, a polgármester annyit tudott mondani, hogy „jó kérdés”.

„Nem tudom még, hogy honnan, de erre pénzt kell fordítanunk, és át kell gondolnunk a védelmi struktúrát.”

A polgármester szerint itt lakosságnak is van feladata: villamos vezetékek alá ne ültessenek fákat, mert annak bizony ilyen következményei lehetnek.

Rákérdezek arra is, hogy az események után összeülnek-e a településvezető kollégákkal és a katasztrófavédelemmel, hogy átbeszéljék a tapasztalatokat, amire a polgármester egy vallomással válaszol.

„Előző életemben tűzoltóparancsnok voltam, és minden olyan nagyobb esemény után, ami hozott tanulságokat, én mindig készítettem egy összefoglaló jelentést javaslatokkal, hogy mit kellene átgondolni. Ugyanezt fogom csinálni, és ezt természetesen el fogjuk küldeni a Belügyminisztérium felé, a kormányzat felé, mert ezekkel bizony foglalkozni kell.”

Vissza az Erkel utcába: a kanyaron túl munkagépek. Már éppen levonulóban vannak. Áll az oszlop, a vezetékek is felkerültek már. Ezek szerint kellőképpen megkötött a beton. Néhány utcabeli kérdezgeti a szakembereket: mikor lesz készen a vezeték? Készen vannak, ők már végeztek – hangzik a válasz –, most már az E.ON dolga, hogy visszakapcsolja a vezetéket. Még nagyon sok helyen dolgoznak ezek a brigádok, tehát arra még várni kell egy kicsikét.

Az új oszlop mellett a földön fekszik a kettétört régi. A földön darabokban a televíziós kábelek. Még sok idő, amíg minden helyreáll Pomázon.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Fotók: Fagyoskodva indult az EFOTT - gumicsizmában, kabátban buliztak a sárban a fesztiválozók
A lenge nyári szettek egyelőre a táskákban várják, hogy előkerülhessenek, a fesztivál első napján ugyanis még érezhető volt az utóbbi napok időjárása.


A lehűlés közepén, szerdán indult a 2025-ös EFOTT Fesztivál a Velencei-tónál. A tipikus, rövid, lenge fesztiválos szettek viszont egyelőre még a táskák alján maradtak.

A sukorói fesztivál első napján ugyanis még érezhető volt az előző napok időjárása: júliushoz képes elképesztően hideg volt, kellett bizony a hosszúnadrág, a pulcsi, a kabát, sőt még a gumicsizma is, hiszen napok óta esett már.

A hangulat azért visszahozott némi nyári életérzést, bulizni ugyanis így is lehetett, ráadásul a jelmezes fesztiválozók is örülhettek, hiszen legalább nem sültek meg a különféle szettekben. A Mikulás-jelmez pedig még találó is volt.

Mutatjuk fotósunk, Nagy Bogi képeit az első napról:


Link másolása
KÖVESS MINKET: