A budapesti Királyi Palota titkai
„A kiállítás azért született, hogy valami fogalmat adjon a témáról, hiszen a palota története nem nagyon ismert sem a magyar, sem a külföldi látogatók előtt. Csekély morzsák, amiket itt bemutatunk, de mégis lesz a látogatónak fogalma, milyen volt régen.” Farbaky Péter, a kiállítás egyik kurátora jellemezte ilyen szerényen a legújabb állandó tárlatot, amely egy valóban hiánypótló kezdeményezés. „A múzeumban sokan keresték is, mondván, ha ez volt anno a királyi palota, hol lehet ebből valamit látni?”
A kiállítás nyitánya az 1686-os év tárgyi emlékei; a keresztény seregek ekkor foglalták vissza a budai királyi palotát. A korabeli – bár nem az ostrom ideje alatt készült –, kissé idealizált metszetek mutatják, hogy az ágyúzások közepette a torony és egyes épületrészek leomlottak, mások tető nélkül, csonkán bár, de megmaradtak. A barokk periódusban az első épület emelése az 1720-as években kezdődött, ám ekkor még szó sem volt királyi rezidenciáról: katonai parancsnokságnak szánták.
A magyar rendek azonban ragaszkodtak egy új királyi palota gondolatához, mire Mária Terézia engedélyezte, hogy országos gyűjtést szervezzenek és közadakozásból jöhessen létre az épület. Akkoriban, a barokk idején épült ki a mai palota három déli épületrésze (a bécsi Albertinából homlokzati tervek), azaz az oroszlános udvar keleti szárnya. A palotától északra fegyvertár, az északi palotatömbben pedig a Szent Zsigmond kápolna kapott helyet.
Maga a királyi rezidencia az 1760-as évek végén készült el, de az uralkodónő sosem költözött be. Rangos és nagyhírű császári főépítészek tervezték, először egy lotaringiai mester, Jean-Nicolas Jadot dolgozott rajta, aki Mária Terézia férjének, Lotaringiai Ferencnek a szolgálatában állt. Miután ő visszatért Franciaországba, a helyét Nikolaus Pacassi, az uralkodónő udvari építésze vette át és fejezte be a megkezdett munkát.
Mária Terézia, miután kijelentette, hogy nem hajlandó a palotában élni, úgy határozott: a Sankt Pölten-i angolkisasszonyok rendjének megfelelő lakhelyet nyújt majd – habár a fényűző épület a legkevésbé sem emlékeztetett kolostorra. Majd utasítása szerint a nagyszombati egyetem rendezkedhetett be a várba; a megnyitóra ünnepélyes keretek között került sor a trónteremben, 1780-ban. Ez az intézmény sem maradhatott itt tartósan, hiszen három év után, anyja halála után fia, II. József áttelepítette Pestre.
A magyarok számára azonban bőséges kárpótlásnak bizonyult a Szent Jobb hazahozatala, amely idegen földön, Raguzában (ma Dubrovnik) vészelte át a török hódoltságot. Az északi tömb udvarán felépült egy ovális alaprajzú kápolna, egészen 1945-ig itt volt az ereklye, sőt a Szent Jobb körmenetek is innen indultak évről évre.
Helyszín: Budapesti Történeti Múzeum, Vármúzeum
1014 Budapest, Szent György tér 2., Budavári Palota E épület
Nyitva tartás:
november 1-től február 29-ig:
minden nap: 10 - 16 óráig - hétfőn zárva
március 1-től október 31-ig:
minden nap 10 - 18 óráig - hétfőn zárva
A kiállításra elkészült a kis trónterem egyik falának rekonstrukciója, amely eredeti tervek és a bécsi analógiák alapján lettek kifaragva. Ugyanitt látható az úgynevezett „ananászdamaszt”, az 1850-es években közkedvelt kárpitanyag (jelenleg a schönbrunni kastély termeit is ilyenekkel újítják fel), amellyel nemrég újrakárpitoztak két aranyozott fotelt is. Az enteriőrt ábrázoló festmények alapján – például amelyik a királynői audienciatermet ábrázolja – képzeletben könnyedén kiegészíthetjük a barokk berendezés megmaradt részeit.
A palota a 18. század végére tölthette be először eredeti funkcióját: főúri méltóságok költöztek a falai közé. A „nádori korszak” Sándor Lipót beköltözésével kezdődött, aki sajnos – önhibájából – nem élvezhette sokáig a rezidencia luxusát: saját, házi készítésű tűzijátékától felrobbant. Utódja, József nádor azonban kerek ötven évig lehetett tisztségben. A nádor első felesége, Alekszandra Pavlovna orosz nagyhercegnő étkészletéből néhány darab látható is a vitrinek mögött.
Az évek azonban nem mindig múltak kegyesen a palota felett, bár ez a későbbi századokban látszott csak igazán. A klasszicizmus idején egy villámcsapás után leégett a palota tetőzete; miután helyrehozták és átépítették, jóval letisztultabb képet mutatott. 1849-ben, a szabadságharc ostroma során kigyulladt az épület, a tűz súlyos károkat okozott. Ferenc József állíttatta helyre, az ő időszaka alatt több melléképülettel gyarapodott a palota: udvari istállóval, új őrségépülettel, kerti üvegházzal, pavilonokkal. Ezt az összképet, az 1890-es években elindult nagy historizáló bővítések előtti állapotokat már fotókon is megörökítették.
A krisztinavárosi szárny építése 1890-től kezdődött meg Ybl Miklós tervei alapján. 1891-es halála után Hauszmann Alajos lett a főépítész, aki végig is vitte az egész bővítést. Ebben a szárnyban alakították ki a neoromán stílusú Szent István-termet is, amely a tárlaton csodás kárpittal és függönyrészlettel, Árpád-házi királyok pirogránit arcképeivel szerepel. Ugyanitt, a krisztinavárosi szárny főtengelyében képezték ki egykor a Hunyadi Mátyás-termet is, amelynek egy részletét egy gyönyörű falburkolat-rekonstrukció mutatja meg a mai kor látogatójának.
A teremnek kifejezetten Habsburg-ellenes éle volt, hiszen Mátyás meghódította Bécset – így az épületnek ez a része volt a „nemzeti oldal”. A dunai oldalon, az új főkupola alatt volt a „Habsburg-oldal”, amelyet a Habsburg-terem és –lépcső képviselt. A vendégek mindig innen sétáltak le a palotakertben lebonyolított fogadásokra. Az egyik legfényűzőbb kerti fogadást egyébként III. Viktor Emánuel olasz király tiszteletére rendezték 1937-ben, erről maradt fenn a legtöbb fotó.
Farbaky Péter elmondta: sok tárgyat, amely az egykori palotából való volt, fotók vagy festmények alapján sikerült azonosítani. Jó példa erre a Nemzeti Múzeum raktárában porosodó párnázott szék, amelyet Rostás Péter, a kiállítás másik kurátora ismert fel egy fényképről – kiderült, hogy a bálterem garnitúrájához tartozott. Az ezüst-fehér bálterem Magyarország legnagyobb terme volt, grandiózus fogadások és bálok színhelye; szintén Ybl-és Hauszmann-tervek nyomán, a Hauszmann-féle bővítéskor valósult meg. Ekkor újabb két épülettömbbel növekedett a palota.
Kormányzósága idején Horthy Miklós is lakott a palotában, bár nem a királyi lakrészben, inkább a krisztinavárosi szárnyat választotta. A Horthy-korszakban egy könyvtárszobát is nyitottak egyébként, az onnan származó kandallórácsot szintén Rostás Péter találta meg az Iparművészeti Múzeum raktárában.
A palota végnapjai a második világháborúval jöttek el. Egyrészt súlyos, bár közel sem helyreállíthatatlan károsodásokat szenvedett – csakhogy a háború utáni években ezzel vajmi keveset törődtek. A berendezés szinte teljesen szétszóródott: volt, amit nyugatra vittek, volt, amit a szovjet katonák vagy a személyzet „vett kölcsön”, de magánembereknél is felbukkannak értékes darabok időről időre. „A lengyeleknél, a németeknél sok mindent helyreállítottak a háború után, szinte a semmiből, de itthon majdnem minden elpusztult az egykor palotából.” – mondta Farbaky Péter.
Az ’50-es években a szocreál jegyében kezdték áttervezni a palotát, ahol a tervek szerint először párt- és állami központ létesült volna. Arról, hogy Rákosi beköltözzön-e az egyik lakosztályba vagy sem, az 1956-os történések után tettek le. Az új koncepció már egy kulturális intézménycsoport létrehozását sürgette. 1967-ben a Budapesti Történeti Múzeum és a Munkásmozgalmi Múzeum nyílt meg, majd 1975-ben a Magyar Nemzeti Galéria, végül 1985-ben az Országos Széchényi Könyvtár.
A kor építészei megvetették a historizmust és a szecessziót, Hauszmannt legszívesebben félresöpörték volna. A ’70-es években restaurálták volna a tróntermet, de a kezdeményezés a hamvába halt, mert a kivitelező „elspórolta”. Nem úgy a középkori erődítések visszaállítását, ami miatt azonban a Hauszmann-féle kert pusztulásra ítéltetett. Végeredményben helyreállítottak néhány középkori momentumot, de a meglévő barokk és a historizmus-kori részek sorra az enyészeté lettek.
