„Én itt játszom, tetszik tudni” – 60 éve van a szakmában, most csillárokat javít a Népszínház utcai villanyszerelő mester
Szabó József villanyszerelő mester műhelye már hosszú évtizedek óta a Népszínház utca 45. szám alatt működik. Kicsit olyan érzés belépni az üzletébe, egyenesen a belváros nyüzsgéséből, mintha egy elvarázsolt világba érkeznénk: a mennyezetről véges-végig különféle csillárok lógnak, a polcos szekrényeket és a falakat is lámpák, búrák, falikarok, kábelek, vezetékek borítják.
Amilyen kicsinek tűnik a hely, legalább annyira zegzugos is: bármerre lép az ember, egész biztos, hogy valamilyen régiségbe botlik. A Dankó rádióból melankolikus magyar nóta szól, amikor megérkezünk – Szabó úr kedélyesen invitál minket beljebb.
A közelmúltban egy ideig zárva tartott, két évig beteg volt, kemóra járt és műtötték is. Lényegében most is szünetelteti az ipart. Bejár az üzletbe, bár minden nap csak délután kettőig van itt. Már nyugdíjas, de még mindig szívesen dolgozik.
„Kicsit ápolgatom a dolgokat, aztán hazamegyek. Jövőre el akarom kezdeni megint rendesen, aztán ameddig bírom, addig csinálom.” Most Törökbálinton él, a Sasadi útról költöztek ki a feleségével, de mint mondja, fél óra alatt beér az üzletbe. Műhelye mindig is itt volt a Népszínház utcában, már 50 éve, sokáig itt is laktak a környéken.
'56-ban ment inasnak, ami azt jelenti, hogy több mint 60 éve van a szakmában.
A Baross utcában, egy kisiparosnál tanulta ki. „Ott olyan körülmények voltak, hogy este 8-kor még nem mertem megkérdezni, hazamehetek-e. Reggel kezdtünk, de amíg kész nem volt a lakásban a munka, nem lehetett hazamenni.”
Amikor felszabadult a szakmába, egy idősebb kollégához ment alkalmazásba. Pár év után letette a mestervizsgát, átvette az ipart, onnantól kezdve a maga ura volt. Akkor még a szomszéd, kisebb helyiség volt az övé, a mostani üzlet helyén egy kalapos volt. Amikor ő nyugdíjba ment, cserélt vele.
Szabó úr ideje nagy részét most rossz állapotban lévő lámpák, csillárok, kisebb elektromos eszközök reparálásával tölti.
„Én itt játszom, tetszik tudni”
– mosolyog. Persze ez nem ment mindig így. Régebben voltak nagyobb munkái, például a közeli ruhaipari technikum felújításán dolgozott nyaranta, alvállalkozóként. Százhalombattára is járt az olajfinomítóba, kapott megbízást a pénzügyőrségtől is. Egy ízben a hatemeletes épület összes fénycsövét ki kellett cserélni, ami jó pénzt hozott a házhoz.
Legjobb volt az állami vállalatoknak dolgozni, mondja, de ezeken kívül persze számos lakossági megkeresése volt. Villanyfűtés-szereléssel, cserépkályha-átalakítással, kisgépjavítással foglalkozott.
„De már vagy nyolc éve nem javítottam porszívót, nem csináltatják meg. Drága lenne, az anyag is drága hozzá, egyszerűbb egy új motort belevenni vagy újonnan beszerezni az egészet. Az új motor majdnem annyiba kerül, mint egy új gép, és akkor még a munkadíjat nem is számoltam hozzá.”
A rendszerváltás után sok minden megváltozott. Elmaradtak a nagyobb megbízások, a fogyasztói társadalom nemzedékei pedig már egyre kevésbé keresik az olyan szolgáltatásokat, amiket ő nyújt. Az inasképzés is megszűnt, pedig sokan tanultak nála. Régen utcáról nyitottak be az emberek, hogy jönnének dolgozni. Most nem jön senki.
Ottjártunkkor Szabó úr épp egy csillárt javít.
„Itt rugdostam már évek óta. Valaki behozta utcáról, hiányosan. Szépen bearanyoztam, most össze van rakva.”
Egy másikat is mutat, amit két darabban hoztak be, és mint kiderült, egy Koszorú utcai ház háziuráé volt régen. „Az a lakás olyan volt, hogy díszparkettát rakattak bele, körben végig. Olyan cirádás, gyönyörű, hogy azt akárki nem engedhette meg magának. A hatalmas belmagassághoz jól illett a csillár. Vagy a pincében, vagy a padláson találták meg, olyan állapotban is volt.”
Az üzlet tele van régiségekkel, bár a mester azt mondja, főleg háború után ment nagyon az ócskapiac. „A népek meg voltak szorulva, potom áron lehetett hozzájuk jutni. Most már hamisítják is őket.
„Ha az Ecserire kimegy az ember és megvesz egy gyönyörű csillárt, nem tudja, hogy új vagy régi, úgy megcsinálják. Az asztalos is mit csinál? Leönteti a rézveretet, megveszi a szuvas, ócska bútort, megcsinálja, rárakja a veretet és azt mondja, kérem, ez egy háromszáz éves bútor. Aki nem ért hozzá, bepalizzák”
– magyarázza.
Egy szecessziós darabot a Baross utcából vett meg. Miután a Sasadi útról elköltöztek, behozta az üzletbe, mert az új lakásban már nem volt meg a hozzá illő belmagasság. Egy ilyen 6-700 ezer forintot ér, derül ki, miközben más ötkarú, kovácsolt vas, csiszolt üvegbúrás csillárokat mutat.
Legtöbbször romosan kerülnek az üzletébe, megveszi, aztán helyrehozza őket. Az idők során már annyi minden felhalmozódott nála, hogy lassan nem is fér el a sok búrától, nem tudja őket hova rakni. Akik bejönnek, többnyire apró javításokat kérnek, és hát viszonylag ritkán fordul elő, hogy antik, kúriába való csillárokkal a hónuk alatt távoznának.
Persze azért megtörténik ilyesmi is. Egyszer például végzős ruhatervező lányok jöttek egy fotóssal az üzletbe, hogy a legjobban sikerült kreációkat lefotózzák ebben a miliőben. Itt is öltöztek át, Szabó úr nevetve meséli, hogy azt se tudta, hova nézzen. Az egyik lány mamájának, mint kiderült, a Váci utcában volt menyasszonyiruha-kölcsönzője, és amikor megnézte a képeket, annyira megtetszett neki az egyik csillár, hogy meg is vásárolta.
Hiába, ilyen boltból, mint az övé, tényleg nincs sok, mosolygok az anekdotán. „Hát ilyenből tényleg nincs, ilyen hülye is csak én vagyok”, nevet, aztán hozzáteszi, jobb is lenne már megszüntetni vagy eladni.
„A végén már itt is ötvenezer volt a lakbér. Muszáj voltam megvenni, mert egyszerűen nem tudtam kitermelni azt a pénzt, pláne a járulékos költségekkel együtt.”
A környékbeliek közül Szabó úr szinte mindenkit ismer, bár Józsefvárosnak ez a része is jócskán átalakult, mióta megnyitotta a boltot. Sok kisiparos dolgozott a Népszínház utcában is, szabók, kalaposok, fogtechnikusok, kereskedők. Manapság egyre kevesebben vannak.
„Ennyi év után már sajnos észre veszem, hogy ezt se látom, azt se látom. Ha utánuk kérdezek, azt mondják: már két éve meghalt. A kollégák is kiöregedtek.”
A Népszínház utca ma a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Budapest ékkövének, bár a rendőrök rendszeresen járőröznek arrafelé. Szabó úr üzletének portálját eddig kétszer törték be. „2-3 évvel ezelőtt egy őrült járt az utcán, aki minden kirakatra rácsapott egyet”, emlékezik vissza a mester, a másik esetet viszont célirányos rablásnak véli.
„A kirakatban kint állt egy torinói konfliskocsi lámpája, gyönyörű, formatervezett, fekete darab. Amit elvittek, minden meglett, de a lámpa, az nem. Úgyhogy biztos megbízás volt. Vannak itt régiségesek, akik értenek hozzá.”
Ha már szóba került a család, Szabó úr elmeséli azt is, hogy az édesapja asztalos volt, de a Horthy-rendszerben a rendőrségnél szolgált. A Stefánia úton állt őrségben, az olasz nagykövetség előtt. A háború után visszatért a szakmájához, a Rózsa utcai Lingel bútorgyárba (amelyet 1948-ban Budapesti Bútorgyár néven államosítottak) dogozni. Az Üllői úton éltek, sajnos csak ketten, mert az édesanya korán meghalt.
„Akkor volt a Ratkó-korszak, anyám terhes lett, de el akarta vetetni a magzatot. Szerencsétlenül sikerült, közben vérmérgezést kapott, úgyhogy bement az István kórházba, az orvosok meg hagyták meghalni. Ilyen világ volt.”
Nem nehéz észre venni a kilyukasztott közepű, kis magyar zászlót, ami az egyik polcra tűzve lóg a mester asztala fölött. Amikor rákérdezek, kiderül, hogy Szabó úrnak bőven van személyes kötődése a forradalomhoz.
Azt már korábban is említette, hogy '56-ban ment inasnak, ekkoriban az Üllői út 61-ben lakott, a Futó utcával szemközt, a Kilián-laktanyához közel, tehát gyakorlatilag az események egyik gócpontjánál. A házban volt egy vaskereskedés. Tizenöt éves, elsőéves tanuló volt.
„A Futó utcában benn állt egy ágyú, a Nagyvárad tér felől jövő tankot lőtték a forradalmárok. Ami nem találta el a tankot, az bejött a házba, ahol szinte már nem volt levegő. A vaskereskedést is szétlőtték, füst volt mindenütt. Hajnalban kilőtték a tankot, ami elkezdett égni. A harmadik emeleten az ablakokat vizes ruhával törölgettük, nehogy kigyulladjanak keretestül, mert az a tank még este tízkor is égett. A katonák hevertek sorban a földön, klórmésszel leszórva. Azóta nem bírom a klórszagot.”
Szabó úr ugyan nem vett részt az utcai harcokban, „pedig mondták, hogy gyertek, gyerekek, kaptok stukkert”, idézi fel. Azért az ismerős gyerekekkel „mentek nézni a dolgokat”. Az apja nem mozdult a pincéből, nem mert kijönni. Ha másért nem, kenyérért viszont el kellett menni, de előfordult, hogy sorban állás közben elkezdtek lődözni rájuk.
Az üzletet senki nem viszi tovább a családból. A mester fia Kanadába nősült, és bár az ő szakmája ugyancsak villanyszerelő technikus, de külföldön nem tud elhelyezkedni. Míg itthon élt, kereskedése volt a Nagy fuvaros utcában, de miután bejöttek a multicégek, be kellett zárni. Most ritkán látják egymást. Szabó úr lánya ruhaipari technikumot végzett, a Vígszínházban dolgozik öltöztetőként. A nagyobbik unoka szintén külföldre ment, Németországban él.
Ha végül el is adják a boltot, egy kezdő iparosnak aligha lesz pénze megvenni, mondja. „Örül, ha van egy kombinált fogója, meg ha leteszi a vizsgát, amiért jó sok pénzt elkérnek, és hát tanulni is kell. Ha nem tud folyamatosan dolgozni valaki, akkor ebben a szakmában lehúzhatja a rolót. Vagy elkezd fusizni, míg meg nem ismerik. Meg hirdetést ad fel, hogy megy éjjel-nappal, csak telefonáljanak. Jól kell megcsinálni, hogy továbbmenjen a híre.”
