Az anyaság története - legfőbb feladat: a gyerekszülés
A gyermeket a hagyományos társadalom Isten ajándékának tekintette: ezt a viszonyulást fejezte ki a kereszténység a születéskorlátozás tilalmával. A vallás parancsa egybeesett a gyakorlati megfontolásokkal is.
A magas csecsemő- és gyerekhalandóság mellett csak a minél több születés biztosíthatta a család fennmaradását. Ezt pedig a hagyományos társadalom a legfőbb személyes életfeladatnak tekintette: az egyén elsősorban ősei és utódai sorát összekötő láncszemként gondolt magára.
A hagyományos társadalom arra ösztönözte a nőt, hogy annyi gyermeket szüljön, amennyire csak képes. A termékeny nők nagy része életének legalább két évtizedét a terhesség-szülés-szoptatás körforgásában töltötte. A nők családban betöltött szerepéről ITT IS OLVASHATTOK.
Noha a nők egyik fő élethivatásának az anyai szerepet tartották, a 19. századi nevelési irodalomban az erre való felkészítésnek kevés nyomát lehet találni. A felső- és középosztály lányait nevelő intézetekben elsősorban a társasági életben való érvényesüléshez szükséges készségek (illem, tánc-, zene és énektudás, idegen nyelv ismerete) elsajátítására koncentráltak.
Konyhai ismeretek tanítása egy lánynevelő intézetben
Hogyan laktak az emberek korábban? Hogyan öltözködtek és mivel táplálkoztak? Hogyan ünnepeltek, milyen volt a viszonyuk a születéshez, a betegségekhez és a halálhoz? Banális kérdések, amelyeket a történészek sokáig nem tartottak méltónak a tudomány komolyságához. Pedig a hétköznapok történetét kutatva saját életvilágunk gyökereire csodálkozhatunk rá Fónagy Zoltán segítségével.
Időről időre portálunkon is találkozhattok a fenti kérdésekre talált válaszokkal.
A szülés, mint a női közösség belügye
A szülés helyét, módját, illetve az abban közreműködőket tekintve a 19. századot még a hagyományos formák továbbélése jellemezte, bár valamelyes szerepet követelt már magának a modern állam által kiépített egészségügyi intézményrendszer is.
A paraszti világban, különösen a tanyán élők körében még nem számított ritkaságnak az idősebb nőrokon, a szomszédasszony vagy a férj segítségével lezajlott szülés sem, de a 19. század vége felé már szakképzett segítő közreműködésével jött világra az újszülöttek nagy többsége. A többieknél ügyesebb, bátrabb, ezért gyakran segítségül hívott asszonyokat a 18. században a felvilágosult abszolutizmus indította el a professzionális bábává válás útján.
A bábák eszköztára meglehetősen szerény volt: kés vagy olló, fonal a köldökzsinór elkötéséhez, némi ecet vagy spiritusz az élesztésre és vérzéscsillapításra, valamint egy flaska szenteltvíz, ha a csecsemő életképtelensége esetén "szükségkeresztelésre" lenne szükség. A beöntéshez marhahólyagot használtak, de a 19. század második felétől már inkább a patikákban kapható irrigátort részesítették előnyben. Vaj vagy zsír minden háznál akadt, ezzel a bábák szülő nő hasát, derekát és gátja környékét alaposan megkenték, szükség esetén masszírozták.
Bába-mesterségre tanító könyv 1766-ból
Daniel Nikolaus Chodowiecki: Gyermekágy
A szülés körüli teendők kizárólag a női közösség (rokonok, szomszédok) feladatkörébe tartoztak. A férfiak – beleértve a férjet is – jelenlétét, közreműködését csak rendkívüli körülmények indokolhatták. A szülő nő édesanyja és nagynénjei előkészítették a terepet, befűtöttek, vizet melegítettek, rongyokat szereztek, a férj pedig, miután elhívta a bábát és behordta a kútról a vizet, az udvaron vagy a kocsmában várta, hogy a gyermeke világra jöjjön.
A 20. század előtti Európát a bőséges gyermekáldás mellett a mai ember számára szinte elképzelhetetlenül magas csecsemő- és gyermekhalandóság jellemezte. Felnövésük viszonylag alacsony esélye miatt a szülők a mai normáinkhoz képest ridegen viszonyultak gyermekeikhez.
Az anyaság kultusza, az anyai hivatás eszményítése leginkább a polgári családideál virágkorához köthető. Az otthon falai közé szorított nő a háztartás vezetését és a gyermekek nevelését kapta kizárólagos feladatul, egyúttal hatalma területéül.
Főleg - de nem kizárólag - a népesség nagy részét kitevő falusi és városi szegénység fogadta egykedvű beletörődéssel, sőt megkönnyebbüléssel, ha az Úr angyalként magához szólította kicsinyüket. Ezzel megszabadította a szülőket egy újabb éhes szájtól, a gyermeket pedig megkímélte a "földi siralomvölgy" szenvedéseitől.
Albert Dubois-Pillet: Halott gyermek, 1881.
A 17-19. századi Európa egyes országaiban - Itáliában, Franciaországban, majd a német fejedelemségekben - a felső- és középosztálybeli nők tömegesen bízták szoptatós dajkákra a csecsemőiket. Jobb esetben a házhoz vették - ha az életben volt, saját gyermekével együtt - a dajkát, rosszabb esetben kiadták hozzá az újszülöttet, gyakran másik helységbe. Utóbbi gyakorlat főleg a nagyobb francia városok környékén terjedt el a közép- és alsó rétegek körében, annak ellenére, hogy a dajkaságba adott gyerekek életben maradási esélyei köztudottan katasztrofálisak voltak.
Az érzelmek skálája
A 19. századi felső- és középosztályi családi viszonyokat megörökítő emlékiratok gyakran számolnak be távolságtartó, az érzelmeket ritkán vagy egyáltalán nem kimutató szülőkről (különösen apákról). A jómódú szülők a gyermekek körüli feladatokat nagyrészt fizetett alkalmazottakra bízták, s a ház vagy lakás elkülönített részeibe "száműzték" őket.
A dada, gyermeklány, nevelőnő sokszor fontosabb szereplője volt a gyermek életének, mint szülei. Utóbbiak az élet magasabb rendű tevékenységeit és örömeit, míg előbbiek az érzelmi biztonságot testesíthették meg számukra. Nem volt ritkaság, hogy életre szóló kötődés, családias jellegű kapcsolat alakult ki irányukba.
Munkácsy Mihály: Anyai ösztön (tanulmány)
Minél magasabban helyezkedett el a család a társadalmi hierarchiában, a gyerekek életében annál kevesebb volt az állandóság, annál gyakrabban kellett új és új - az életkorhoz alkalmasnak tartott - gondozó, nevelő és oktató személyekhez hozzászoknia. Olvashatunk az emlékiratokban rideg, a gyereket megalázó, terrorizáló nevelőkről is. Az ilyenek alkalmatlansága néha csak sokára derült ki. Egyrészt az anyát többnyire elfoglalta a terhesség-szülés-gyermekágy körforgása, másrészt a legfőbb nevelési cél, a feltétlen engedelmességre szoktatás jórészt kizárta az "árulkodást", esetleg a szülők adtak nehezen hitelt a panaszoknak.
Úgy tűnik, az emlékezetben mélyebb nyomokat hagyott az elsősorban az apa által képviselt tekintélyelv olykor drasztikus érvényesítése. A tekintélytiszteletet ugyan az anya irányában is megkövetelték, de mivel ő szintén alárendelt helyzetben volt, valamiféle szolidaritás, sőt cinkosság is gyakran érvényesült gyermekek és anyjuk között.
Kirill Vikentievics Lemoch: Ismerkedés, 1885
Anyátlanok
Az emberi életre leselkedő veszélyek nemcsak a kisgyermekekre nézve voltak sokkal súlyosabbak, mint napjainkban. Számos 19. századi életrajz kezdődik úgy, hogy "anyját korán elvesztette": néha a szóban forgó politikus, író vagy művész, máskor egy kisebb testvér születésébe halt bele, esetleg valamely járvány vagy korabeli népbetegség vitte el.
Néhány példa a végtelen sorból: Deák Ferenc anyja néhány órával élte túl fia születését. Az író Jósika Miklós báró emlékiratában egy mondatba sűríti a családi tragédiát: "Szegény jó anyám 1799-ben, fiatal korában - huszonnyolc éves volt - mellbetegségben meghalt, hagyván maga után öt árvát." Kölcsey Ferenc 11 éves volt, amikor anyja - öt évvel az apa után - meghalt, és ettől kezdve a család egy régi hű cselédje viselte gondját mind neki, mind három kisebb testvérének.
Pataky László: Virrasztás
Az egyedül maradt apa három gyermekével virraszt az anya holtteste mellett.
A reformkori irodalmi életben fontos szerepet játszó Vachott-fivérek, Sándor és Imre 11, illetve 13 évesek voltak, amikor anyjukat elvitte a kolera, apjukat pedig a tüdőbaj. Nővérük, aki a népdalgyűjtő Erdélyi János felesége lett, 9 nappal a szülés után halt meg gyermekágyi lázban.
József főherceg nádor két felesége, a 18 éves cárleány Alexandra Pavlovna és a 20 éves német hercegnő Hermina egyaránt gyermekágyi lázban hunyt el. A nádor bátyja, I. Ferenc császár első felesége, Erzsébet a szülésbe halt bele 23 évesen.
Ha még a társadalom csúcsán is ilyen veszélyes esemény volt a szülés, elképzelhető, hogy az alacsonyabb osztályok asszonyai számára milyen kockázatot jelentett...
Mit jelent az „ősiség” jogintézménye?
Miért a gyerek volt a legfontosabb a egykor a családokban?
Mikor és miért kezdett megváltozni a nők szerepe a társadalomban?
A korabeli iskolákban miért nem készítették fel a lányokat az anya szerepre?
Milyen emlékei vannak a kor nagyasszonyainak és tanítóinak a nővé válásról?
Milyen rendelet szabályozta a bábák munkáját a XVIII. században és hogyan képezték őket?
Hogyan zajlott a szülés és mikor „kerültek képbe” az orvosok és a kórház?
Milyen volt a „rideg viszony” szülő és gyerek között?
Mi történt a „nemkívánt” gyermekkel Magyarországon és Európában?
Milyen szerepük volt a dadáknak és a nevelőnőknek egy gyerek életében?
Mit olvashatunk korabeli visszaemlékezésekben az „apai tekintélyről”?
Ha a fenti kérdésekre szeretnél választ kapni, KATTINTS IDE!
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!
