Menjek/Maradjak: A külföldre költözésnek vaskosabb ára van
A téma, ami a vászon elé ültetett több száz embert egy órára, az elvándorlás, az újkori mobilitás, ahogy az alkotók, a Speak Easy Project tagjai megfogalmazzák. Hernáth Csaba, Imre Loránd Balázs és Józsa László három éve foglalkoznak a témával, és próbálják filmben, kis történeteken keresztül bemutatni, hogy mi motiválja azokat, akik a külföldre költözés mellett döntenek, milyen napi nehézségekkel kell szembenézniük.
A Menjek/Maradjak első része két New Yorkban élő magyar fiatal portréja volt, a második Londonban játszódik. Hernáth Csabával és Józsa Lászlóval beszélgettünk.
SZM: Azt már többször elmeséltétek, hogy a film ötlete Laciban merült fel egy repülőgépen, Londonból hazafelé tartva, merthogy olyan érzése volt, mintha egy ingajáraton ülne. De hogyan lett ebből film? Mi minden kellett hozzá?
JL: Bátorság. Ez egy kis alkotócsapat, ahol nagy szükség van az összhangra, egyetértésre, de ugyanúgy a nagy vitákra is. De ezért a filmért volt, hogy napokat nem aludtunk, volt, hogy éjszakákat költöztünk, volt, hogy a saját pénzünket fektettük bele. Mindenki nagyot vállalt: Csabának ez volt az első operatőri filmes munkája, Lócinak az első rendezése, nekem az első produceri munkám. Elhittük, hogy ezt meg tudjuk csinálni.
SZM: Egyébként ki mit csinál, amikor épp nem a filmen dolgozik?
JL: Mindhárman kommunikációs szakemberek vagyunk, a reklámszakma különböző területein tevékenykedtünk. Én gyártásvezető, ügynökségi producer vagyok eredetileg, Lóci PR vonalon dolgozott eddig, Csaba pedig operatőr és vágó reklámipari termékeknél.
SZM: És ez egy párhuzamos élet a projekt mellett, vagy feladtátok a film érdekében?
JL: Most álltunk saját lábra, és most már mindannyian csak a Speak Easy Projectben vagyunk érdekeltek. De a cégünk nem csak és kizárólag a Menjek / Maradjak sorozattal foglalkozik, hanem vállal egyéb megbízásokat is, van, amikor non-profit alapon is. Például partnerei vagyunk a Suhanj! Alapítványnak, a Mosoly Alapítványnak, a Gyermekmentő Rohamkocsi Alapítványnak. A piaci megrendelések meg pont azért fontosak, hogy legyen tere a lelkesedésből, elhivatottságból vállalt feladatoknak.
HCS: A korábbi létünket úgy kell elképzelni, hogy mondjuk 10-től este 6-ig mindenki dolgozott a saját főállású munkahelyén, aztán munka után rögtön nekiültünk vágni a filmünket, és hajnal 2-ig ezzel foglalkoztunk. Ez így ment jó pár hétig, aztán egyszer csak eredményként ott volt az első, a New York-epizód.
SZM: Meg egy nagyfokú kialvatlanság...
JL: Csaba kórházba is került.
HCS: Nyilván nem a munka okozta a betegségemet közvetlenül, de az, hogy nem pihentettem a szervezetemet, az közrejátszott abban, hogy végül kialakult nálam egy komolyabb probléma.
JL: Az látszott már korábban is, hogy az ilyen nagy társadalmi projekteket nem lehet hosszú távon munka után, a szabadidőnk terhére felvállalni, ezért is kerestük és keressük most is azt a fenntartható modellt, amiben működhetünk, akár mások bevonásával. Forrásokat, szervezeteket, alkotókat szeretnénk találni. Ez annál egy nagyobb társadalmi ügy, minthogy három ember a nyakába vegye.
A Menjek / Maradjak egy dokumentumfilm-sorozat, amelyet a Speak Easy Project alkotócsoport tagjai – Imre Loránd Balázs, Hernáth Csaba és Józsa László – álmodtak meg és készítenek. Célja, hogy az újkori mobilitást, közismertebb nevén elvándorlást személyes történeteken keresztül bemutassa, megalapozza a témával kapcsolatos párbeszédet.
Az első epizód New Yorkban készült, a filmet az MTVA több csatornája is műsorára tűzte, az interneten pedig több mint 90 000-en látták eddig. A második részt Londonban forgatták, hat szereplő mindennapjait végigkísérve.
Az alkotók jelenleg párhuzamosan több projektben gondolkodnak: legközelebb Berlinben szeretnének forgatni, de készülnek egy Magyarországon rögzítendő epizódra is, és szeretnék feldolgozni azt is, milyen a helyzet keleten, például Tel-Avivban.
VIDEO: Menjek / Maradjak // New York
SZM: Mik voltak a személyes szálak, ami miatt nektek ez az egész témakör fontossá vált? Voltak-e nektek külföldi tapasztalataitok?
HCS: Mivel 10 évvel vagyok fiatalabb Laciéknál, míg nekik megvannak a személyes tapasztalataik, mert éltek már külföldön, és sok olyan ismerősük is van, aki már elment, én inkább mostanában találkozom egyre többet azzal, hogy a környezetemben többen azon gondolkodnak, hogy külföldre költözzenek. Én pedig sajnálom, ha még egy jó fej emberrel kevesebb marad ebben az országban, azzal együtt, hogy nem buzdítok senkit sem költözésre, sem maradásra. Nekem a projekt kapcsán pont az a személyes élményem, hogy itthon is lehet alkotni és értéket teremteni, ehhez nem kell lelépni innen.
SZM: Mennyire befolyásolt Benneteket maga a filmkészítési folyamat? Amikor Londonban forgattatok, nem jött-e olyan érzés, hogy nem is rossz ez a hely, lehet, hogy itt kellene maradni?
HCS: Inkább misztikumok és sztereotípiák dőltek le. Nagyon jól kirajzolódott, hogy tőlünk nyugatabbra sincs kolbászból a kerítés. Továbbra is szeretnék világot látni, utazni frankó dolog, de elkezdtem azt látni, hogy a külföldre költözésnek vaskosabb ára van. Ugyanakkor kezdek ráérezni arra, amiről a filmjeink is szólnak, hogy ennek az újfajta migrációnak már egész más a dinamikája. Ha elmegyek, az nem feltétlenül szól örökre, nem kell külföldön meghalnom, ha később úgy döntök, hogy szívesen kipróbálnék egy másik közeget, és megalapítanám mondjuk a Speak Easy olasz irodáját.
SZM: A filmvetítés utáni pódiumbeszélgetésnél elhangzott, hogy a rendezőtök, Lóci, épp a bemutató utáni napon Berlinbe költözött – de azért vélhetően ez nem a film hirtelen jött hatása, hanem egy előre tervezett, megfontolt lépés, akár összefüggésben az egyéb terveitekkel.
JL: Lóci részben már a következő filmünket készíti elő, amit Berlinben forgatunk majd. De annyira pici helyen élünk, fura lenne, ha mindenkinek itt lenne a helye, főleg egy ilyen nyitott játszótéren, mint az Európai Unió. Eltöltöttünk negyven évet meglehetősen zártan, most nyitottá vált a világ, amivel a társadalom egy része nem tud mit kezdeni. Társadalom-kutatók is úgy gondolják, hogy azt csak öt-tíz év múlva lehet megmondani, hogy amit most tapasztalunk, az egy tragikus vagy egy nagyon pozitív folyamat.
HCS: Az erről szóló diskurzusban a szélsőségek jellemzőek. Az én célom pont az lenne a filmmel, hogy árnyalja a szélsőségeket. Ha megnézzük a kommenteket a film alatt, vagy a Facebook-oldalunkon, akkor azt látjuk, hogy elképesztő szélsőségek csapnak össze. Én ettől sokáig kétségbe estem, de Laci felnyitotta a szememet, hogy pont ezért csináltuk a filmeket, hogy elindítsunk egyfajta párbeszédet. Remélem, hogy egyszer csak eljutunk oda, hogy sok új, árnyaltabb nézőpont tud kialakulni.
SZM: A címben már eleve egy ellentétpárral szembesülünk: Menjek / Maradjak. A filmet nézve az nagyon tetten érhető volt, hogy semmiképp sem szeretettétek volna letenni a voksotokat egyik vagy másik lehetőség mellett – ami nyilván a dokumentumfilmezés sajátossága. De nem szabad vagy nem lehet ebben állást foglalni?
JL: Nem vagyunk szakértői a témának, filmesek vagyunk, akik meg tudnak mutatni néhány történetet. Bízunk benne, hogy ez a sorozat sok epizódot megél és a sok szereplő valamiféle olvasatot tud adni a nagy egészről. Egyelőre ott tartunk, hogy ha megjelenik egy cikk a filmünkről, akkor egymás alatti kommentben olvasható, hogy kormánymegrendelésre dolgoztunk, és hogy az ellenzék megbízásából foglalkozunk a témával. Közben mi csak bemutatunk sztorikat, és senkinek nem mondjuk meg, hogy A vagy B lehetőséget válassza. Nincsenek is igazából kézzel fogható kapaszkodók, amik segítenék a megértést. Három éve foglalkozunk a témával, és most először találkoztunk egy nagyobb kutatással, amit az MTA Társadalomkutató Központja készített, és ennek az új típusú migrációs jelenségnek az okait vizsgálja, de amúgy nem voltak eddig egzakt számadatok, felmérések, amik erre a témára épülnének.
VIDEO: Menjek / Maradjak // London - trailer
A Menjek / Maradjak // London hat Londonba költözött magyar fiatal életét mutatja be: Niki rúdtáncosként dolgozik, Márk kínai orvoslással és terápiával foglalkozik, Attila sofőrködik, Luca zenész és zenetanár, Tobi egyetemista, Csaba szakács és vállalkozó egyszerre.
A szereplők beszélnek arról, miért döntöttek London mellett, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, mennyiben más az életük ott, mint idehaza, hogyan viszonyulnak a honvágyhoz, van-e összetartó magyar közösség a nagyvárosban.
A filmet egy hónapon keresztül forgatták, költségeit részben alapítványi támogatásból, részben közösségi kampányból befolyt összegből fedezték. A rendezője Imre Loránd Balázs, operatőre és vágója Hernáth Csaba, producere Józsa László. A filmet június 13-án mutatták be a Trafóban, telt ház előtt.
A következő vetítés július 11-én, este 8 órakor lesz a Toldi Moziban. Részletek az esemény Facebook oldalán.
SZM: A londoni epizód végén látunk egy utókövetést – skype-on bejelentkeznek a főszereplők, és pár mondatban elmesélik, hogy mi történt velük a forgatás óta. Innen tudhatjuk meg, hogy a hat érintettből időközben már több hazaköltözött. Tervezitek-e, hogy a szereplőitek életét hosszabb távon is nyomon követitek?
HCS: Simán lehet erről szó. Nincs előre lefektetett menetrend, képlékeny még, hogyan folytatjuk a sorozatot, és mindig örülünk az ötleteknek, javaslatoknak, amiket akár meg is fogadunk.
JL: Tervezünk egy olyan részt, amit Magyarországon forgatnánk, részben olyanokkal, akik gondolkodnak az elköltözésen, részben pedig már visszatértekkel. Az egészen biztos, hogy az utóbbiak között megszólaltatjuk majd a korábbi szereplőinket is.
SZM: Hány nap, hány munkaóra van ebben a filmben?
HCS: Akartam egy pontos nyilvántartást vezetni erről...
JL: Csaba és Lóci a vágószobában töltött rengeteg időt, én a telefonnal a kezemben, Zsuzsa a mailek előtt. Mondhatjuk, hogy az utóbbi két évben az életünk egyharmadát erre áldoztuk. Londonban a forgatás alatt például alig aludtunk. Volt rajtunk egy iszonyatos nyomás, hogy egy hónapunk van mindent rögzíteni, ezért az alvás másodlagossá vált.
SZM: A stábotok három főből állt?
JL: Londonban a forgatócsoporthoz tartozott a hangmérnökünk is, jött velünk még három másik kollégánk, volt aki werkfotókat készített – de mi hárman foglalkozunk a projekttel már három éve.
SZM: Ráadásul úgy, hogy még Londonban forgatva is a saját pénzeteket költöttétek a filmre, nem tudva, hogy megtérül-e valaha is.
JL: Jó ideig igen. A Badur Alapítványnál Londonban olvastak rólunk egy cikket, megtetszett nekik a kezdeményezés, és szerettek volna mögénk állni. De már a forgatás utolsó napjaiban jártunk, mire eldőlt, hogy támogatást kapunk tőlük.
SZM: Mennyibe került a Menjek / Maradjak londoni epizódja összesen?
JL: Kb. 15 ezer fontból készült a film, amit mi előfinanszíroztunk. Tartottunk Londonban egy adománygyűjtő bulit, ott befolyt az összeg egy része, és jól jött az alapítványi támogatás is. De a nem forintosítható elemek között van például a mi alkotógárdánk munkadíja, és nagyon-nagyon sok ember önkéntes munkája.
SZM: Mennyire állt össze előzetesen, hogy mit fogtok forgatni? Mikor felültetek a repülőre, tudtátok-e már, hogy kik lesznek a szereplők, milyen jelenetekre lesz szükség?
HCS: A szereplőket addigra kiválasztottuk, és nagyjából a jelentek is összeálltak. De az első londoni napunk azzal telt, hogy beültünk egy kávézóba, órákon át vitatkoztunk, és folyamatábra-szerűen rajzolgattunk, hogy hogyan álljon majd össze a film.
SZM: Ha csak egyetlen momentumot kellene kiemelni, ami a forgatással, a filmmel kapcsolatos, mi lenne az?
HCS: Naponta éreztük, hogy rajtunk van egy nagy felelősség. New Yorkban még úgy vágtunk bele a forgatásba, hogy ha nem sikerül, nem olyan az eredmény, mint reméltük, hát akkor kidobtunk sok pénzt az ablakon, de így jártunk. Londonban már más volt a helyzet, ott ez nem volt opció. Több száz ember adott a közösségi kampányunkba pénzt, több ezren figyelték, mit csinálunk, nem beszélve arról a több száz emberről, akik szereplőnek jelentkeztek a filmbe, de végül nem kerültek be – ők mind kíváncsian várták, mi lesz a vége, ezért úgy éreztük, hogy nem állhatunk elő akármivel.
SZM: Nemrég mesélt nekünk arról Geszti Péter, hogy a Hungarian in Europe c. dalukhoz készített közösségi videoklip elemeit hogyan gyűjtötték össze a külföldön élő magyaroktól. Ti gondolkodtok-e hasonló közösségi megoldás bevetésében a következő részeknél?
JL: Ez az egyik lehetséges lépés számunkra, hogy hogyan tudunk valódi dialógust kialakítani. Fontos célunk az elejétől fogva, hogy ilyen témával foglalkozó tartalmat ne csak mi állítsunk elő. Online vonalon elég sok dolog születik, de örülünk, ha vizuális alkotások is készülnek. Egyébként a mi cégünknek is van már egy közösségi filmes vállalkozása, aminek most próbáljuk megtalálni a kereteit, így ez a megoldás abszolút nem idegen tőlünk. Ha lenne kicsit több erőforrásunk, biztosan ez lenne az egyik megvalósítandó irány.
SZM: Ti magatok posztoltátok a Facebook-oldalatokon, hogy véletlen-e, hogy épp a filmbemutató után egy nappal látott napvilágot egy hír, ami az országból elvándoroltak számát becsli meg. Mennyire gyakran, és milyen formában találkoztok a témával? Érzékelitek-e, hogy a téma bekerült a fősodorba?
JL: Már a kezdeteknél éreztük, hogy nagyon érzékeny területre tévedtünk, de hogy ennyire, azt most kezd kiderülni. Az látszik, hogy ma ez az egyik legfontosabb társadalmi probléma, ami az egész országot érinti. Ráadásul annak ellenére, hogy külföldön forgattunk, a történetek nagyon sokat elárulnak arról, hogy milyen Magyarországon élni, általában arról, hogy milyenek vagyunk mi magyarok.
HCS: A filmjeink azért nem csak arról szólnak, hogy mi a migráció. Bennük van az önkeresés, hogy ki hol boldog, minek az árán, mi a karrier, mi az élet.
SZM: Hangsúlyoztátok, hogy a projektetek egy fontos társadalmi problémával foglalkozik, társadalmi felelősségvállalásnak is tekinthetjük a munkátokat. De mi a cél? Az, hogy még nagyon sok városban forgathassatok a migrációról, elvándorlásról, vagy az, hogy mondjuk három év múlva ez már ne legyen központi téma?
HCS: Az lenne jó, ha három év múlva ezt a kérdéskört már sokkal kisebb hevülettel, normálisan kezelnénk itt Magyarországon. Ha az elvándorlás alatt nem azt értenénk, hogy az országot tehetséges emberek elhagyják szinte fejvesztve menekülve, hanem egy árnyaltabban értelmezett, indulatokkal kevésbé övezett dinamikus folyamat volna, amivel elmenő, visszatérő és maradó is jól jár.
JL: Nem gondoljuk, hogy életünk végéig Menjek / Maradjak sorozatot fogunk gyártani. De az biztos, hogy jelenleg nem tudjuk, hogy hol van ennek a folyamatnak vége, hogy egyáltalán most melyik szakaszában vagyunk. Biztos, hogy ez a típusú európai mobilitás nem fog megszűnni, pláne nem egyik napról a másikra, de az is biztos, hogy van ezen a téren tanulnivalónk.
Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!
