Underground fesztivál a koronavírus árnyékában – a Fekete Zajon jártunk
A mátrafüredi Fekete Zaj mindig ínyencségnek számított a fenyőillatos-csillaghullós hangulatával, idén pedig éjsötét oázisként volt jelen a koronavírus által ledózerolt zenei sivatagban.
A bejáratnál a homlokra irányított instant lázmérés a Men in Black memóriatörlős jelenetére hajazott, a nagyszínpad előtt pedig be- és kiléptető kapu biztosította, hogy a dark karámban sose tartózkodjon több partiállat az előírt maximumnál.
Ezen felül annyi volt a különbség az eddigi évekhez képest, hogy árultak a pólók mellett Fekete Zajos maszkokat is (bár nem volt túl jellemző a viselésük), valamint kézfertőtlenítőket és C-vitamint is elrejtettek a szervezők a stratégiai pontokon.
A szóvicc-különdíjas Kacsatónia nevű külső színpad a Sástó-kempinghez közeli fahidacska és csónakázótó metszetében helyezkedett el: itt délután akusztikus koncertek sokkolták az éppen arra túrázókat, este pedig egy hangulatos installáció.
Én nem nagyon értem fel a fára függesztett mikrofont, ami eltorzította a hangomat, de ahogy átszellemülten kornyikáltam bele a Knockin’ on heaven’s doort, és közben néztem magamat a torzító tükördarabokban, a színes füsttel együtt megidéztem a bennem élő transzcendens alteregómat is.
A pandémia miatt a külföldi zenekarok helyett is kizárólag magyar előadók léptek fel a négynapos fesztiválon, úgyhogy kallódó nemzeti kincseink végre teret és mikrofont kaptak. Néha mondjuk olyan is, akinek nem kellett volna, mert például úgy hangzott, mintha Supermario egyfolytában gombákra ugrált volna, és utána el is fogyasztotta volna őket.
Számomra a Black Nail Cabaret, a Sear Bliss, a Baron Mantis, a The Devil’s Trade, az Entrópia Architektúra és a Zivatar adtak kiemelkedő momentumokat, de nem untatnám a laikus olvasót a zenei felhozatallal.
Legyen annyi elég, hogy kényelmesen megfért a tűző nap sugarai alatt a húsdaráló mellszőr-metal, a csuhajja-retyetye világzene, a dekadens goth, a maghasadást okozó electro és a prüntyögős szintipop egyaránt.
Ráadásul végre egy fesztivál, ahol a hangosítás több mint kiváló, és nem úgy szól, mintha a hangmérnök megnyomta volna a random generátor beállítást, majd hazament volna kávét főzni.
A dobhártyám tehát köszöni, jól volt, csak a gyomrom nem: ha ebéd után beálltál a sorba vacsoráért, akkor talán pont megkaptad az ételt, mire újra éhes lettél. Pedig az italpultoknál kifejezetten gördülékenyen ment a készpénzmentes karszalagos fizetés.
