Attenborough új filmjétől titokban kicsit a covidnak drukkolunk – Az év, amikor a Föld megváltozott
A természetnek legalábbis nagyon jót tett ez az egy év, amíg az embereket globális szobafogságra ítélte a koronavírus. David Attenborough az Apple TV+ új dokumentumfilmjében meséli el, miért.
Immár egy éve, hogy az internetről, a tévéből a rádióból, a plakátokról ömlik ránk a koronavírus borzalmait bemutató tartalom. Szinte elképzelhetetlen, hogy lehet készíteni a járvány pozitív hatásairól is filmet, de az Apple TV+-nak sikerült azzal, hogy nem az ember perspektíváját választották, hanem a Föld élővilágának emberen kívül eső részét - velük pedig csodát művelt ez a számunkra viszontagságos egy év. David Attenborough azt is elmondja, miért.
Kamera pásztáz végig a világ legnagyobb városainak kihalt utcáin, egyiken-másikon egy-egy szarvascsorda vagy pingvincsoport botorkál. Szinte várjuk, hogy valahonnan berobbanjon Will Smith egy sereg zombival a háta mögött, de ez nem az a film. A fikció a valóságba csúszott, és bár zombik nincsenek, az üres utcák túlságosan is ismerősek. A Föld bezárt, de a kamera forog: míg az operatőrök szétszélednek a világban, hogy üres utcákat és a hirtelen jött szabadságban lubickoló állatokat forgassanak, addig Attenborough londoni otthonában narrálja a történteket.
Ismét ő a természet szóvivője, ezúttal arról mesél, hogyan is éli meg maga az emberen kívüli élővilág a bolygón átsöprő pandémiát, és nem árulok el túl nagy spoilert, ha annyit mondok: köszöni szépen, nagyon élvezi.
A világ kedvenc természettudósa egyáltalán nem lazsál attól még, mert szobafogságra kényszerül: amellett, hogy a szóban forgó filmet narrálta, saját sorozatot is forgatott a BBC számára úgy, hogy ki sem tette a lábát a házából: Perfect Planet (Tökéletes bolygó) című szériát ősszel mutatták be. A Greta Thunbergről készített háromrészes sorozat második részében - amelyet jövő héten vetít le a BBC - szintén fáradhatatlanul hívja fel a figyelmet a klímaválság egyre kevésbé láthatatlan veszélyeire. Közben arra is volt ideje, hogy az Apple streamingcsatornája számára narráljon egy másikat, ez lett az Egy év, amikor a Föld megváltozott.
Ha az emberiség utóbbi egy évéről készülne dokumentumfilm, lélegeztetőgépek, kifáradt orvosok, védőfelszerelésbe burkolózott ápolók közt forogna a kamera. A természet perspektívája teljesen más: az egész filmet jellemzi a rengeteg nagytotál a teljesen kihalt utcákról. Mintha csak azt akarná érzékeltetni a kamera, milyen lenne, ha kihalna az ember – amelyhez Attenborough tavalyi filmje szerint közelebb vagyunk, mint gondolnánk -, mit is lépne a bolygó?
A pandémia elején sorra érkeztek a hírek, amelyek már akkor jól mutatták a járvány következményeit az ökoszisztémára. A hosszabb-rövidebb leállások miatt csökkent a szén-dioxid koncentráció a levegőben, tisztulni kezdtek a vizek, Velencében a gondoladömping hiányában ismét látni lehetett a csatornák alját. Az év, amikor a Föld megváltozott stábja felkerekedett, hogy konkrét eseteken keresztül mutassa be az emberek eltűnésének hatását elsősorban az állatvilágra.
A Föld lecsendesedett, ennek látják, vagy inkább hallják szó szerinti előnyét például a gepárdok, akik a szafarit ellepő dzsipek dübörgése nélkül könnyebben hívják magukhoz jellegzetes csipogásukkal kölykeiket. A bálnák ugyancsak könnyebben kommunikálnak a teherhajók okozta zaj híján, ahogy San Francisco koronás verébsármányai is évek óta nem látott, termékeny párzási időszak előtt állhatnak így, hogy a dübörgő forgalom nem nyomja el nászdalukat.
A tengerpartok kiürülését titokban a pingvinek is megköszönik, akik többször indulhatnak vadászni az állandó emberi asszisztencia nélkül, a bőséges táplálék pedig az utódnemzésre és az egészségükre is jótékony hatást gyakorol. De köszönik szépen a teknősök is, akik így végre nyugodtan tudnak költeni a tengerpartokon.
Vannak azonban olyan állatfajok, amelyek számára elsőre hátrány az ember eltűnése, ám bámulatosan gyorsan alkalmazkodnak a hirtelen változáshoz. Egészen érdekes a japán Nara templomai közt élő őzek és szarvasok sorsa, akik a turistákkal hirtelen a legfontosabb táplálékszerzési módjukat is elveszítették: a rizskeksz kunyerálását. A dokumentumfilm lenyűgözően mutatja be, hogy
míg az emberek a bezártsághoz próbálnak nyögvenyelősen alkalmazkodni, addig az állatoknak milyen könnyen megy az, hogy ismét szabadabban élhetnek.
Attenborough jókedvűen sorolja a példákat, az újra és újra visszatérő kihalt utcák pedig már nem is hatnak annyira apokaliptikusan: egyre inkább meggyőződünk róla, hogy a pandémiával ugyan az emberiség szenved, a természet viszont ismét levegőhöz jutott.
Attenborough azonban nem lenne Attenborough, ha a film azon a pontján, ahol a sokadik boldog állatábrázat után már inkább csak legyintenénk, hogy jó, tényleg dögöljünk ki inkább mind, nem nyújtana segítő kezet, és nem mondaná el a tőle megszokott életigenléssel, hogy van ám kiút.
És még csak nem is az, hogy kollektív tarkónlövéssel végezzük ki az embereket, hadd térhessenek vissza a benzinkutakra a vízilovak, az utcákra a sakálok. A film tanulsága az, hogy a világ tanuljon az elmúlt egy év tapasztalataiból, hiszen sosem volt még az emberiség megjelenése óta példa arra, hogy éles kísérletben figyelhettük meg, mi történik, ha az embert, amennyire lehet, kivonjuk az egyenletből. Már a kisebb változások is kulcsfontosságúak lehetnek a természet számára: a tengerpartok éjjeli lezárása, vagy a hajóforgalom átszervezése úgy, hogy kevésbé zavarják a bálnákat. A film tágabb üzenete pedig egybecseng Attenborough egyre sürgetőbb mondanivalójával, amelyet hosszú ideje hangoztat:
meg kell találnunk a megfelelő módot, hogyan éljünk összhangban a természettel a kizsákmányolás helyett, mielőtt még túl késő lenne az emberiség számára.
Az Egy év, amikor a Föld megváltozott április 16-tól elérhető az Apple TV+ kínálatában.
Immár egy éve, hogy az internetről, a tévéből a rádióból, a plakátokról ömlik ránk a koronavírus borzalmait bemutató tartalom. Szinte elképzelhetetlen, hogy lehet készíteni a járvány pozitív hatásairól is filmet, de az Apple TV+-nak sikerült azzal, hogy nem az ember perspektíváját választották, hanem a Föld élővilágának emberen kívül eső részét - velük pedig csodát művelt ez a számunkra viszontagságos egy év. David Attenborough azt is elmondja, miért.
Kamera pásztáz végig a világ legnagyobb városainak kihalt utcáin, egyiken-másikon egy-egy szarvascsorda vagy pingvincsoport botorkál. Szinte várjuk, hogy valahonnan berobbanjon Will Smith egy sereg zombival a háta mögött, de ez nem az a film. A fikció a valóságba csúszott, és bár zombik nincsenek, az üres utcák túlságosan is ismerősek. A Föld bezárt, de a kamera forog: míg az operatőrök szétszélednek a világban, hogy üres utcákat és a hirtelen jött szabadságban lubickoló állatokat forgassanak, addig Attenborough londoni otthonában narrálja a történteket.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Egyik oldalamon ült a Rogán, a másikon Orbán, nagyon durva dolgok hangoztak el. Ha azt vettem volna fel, már égne a Parlament” – megnéztük a Magyar Péter-filmet
Ha valaki a mai napon azt hallja, hogy „propaganda”, szinte teljesen biztosan tudjuk, hogy mire gondol. Lehet sorolni a szoft és a nem annyira szoft filmeket (lásd még: Elkxrtuk). De lehet más a propaganda? Mi szükség van ilyenekre? És különben is, minek a dokumentumfilmje a Tavaszi szél – Az ébredés?
Mert valóban, 2026-ban úgy ülünk napra pontosan egy hónappal a választások előtt a Cinema Cityben, hogy most nem a “nyilvánvaló” oldalról várunk egy propagandafilmet, már ha ezt annak lehet tekinteni. Az előzetesek alapján a Tavaszi szél – Az ébredés márpedig egy Magyar Péterről szóló dokumentarista, de annál sokkal nagyobb dolgot ígérő alkotásnak tűnik. Az, hogy ez valóban pusztán egy szintén agresszív, arcbamászós mű lesz-e, vagy pedig valami más, ehhez türelemmel kellett várni a premierre, ugyanis nagyon kevés információ került ki előzetesen.
A téma egészen adott, hiszen az elmúlt két év történéseivel mindenki tisztában van, viszont azt, hogy ez a film egy igazán történelmi időszakot von maga után, ezt pontosan egy hónap múlva fogjuk tudni megmondani.
Mindenesetre, a Tavaszi szél már előre eljátszik azzal a gondolatkísérlettel, hogy a dokumentarista film mellett egy karakterdrámát mutasson a következő miniszterelnökből. Ez a film tehát jó előre kijelölte magának, hogy csak akkor lehet sikeres, de még inkább történelmi vonatkozásában időtálló, ha a jelenlegi mérések mentén beigazolódik a jelenlegi rendszer teljes leváltása.
Nem nagyon tudom felidézni, hogy az összellenzékről valaha láttam-e a Cinema Cityben de akár csak bármilyen kisebb művészmoziban ehhez hasonlót. Ugyanannyira izgatottan vártam, mint amennyire kétkedve süppedtem a fotelbe a vászon előtt. Meglepően sokan voltak rajtunk kívül, de ezt csak amiatt furcsállom személy szerint, mert 10:45-kor ötletem nem lenne moziba járni, de úgy tűnik, a Tavaszi szél összehozza az embereket, a kezdésig közel 60 ember érkezett a terembe. A sors legszebb poénja volt a Kreml Mágusa film előzetesét nézni ez a film előtt.
A film igyekszik persze dokumentarista jelleggel tálalni az alaphelyzetet, és az országosan nagy port kavart- kegyelmi ügy irányából indít. A dokumentumfilm alátámasztásaként olyan szakértők is megszólalnak, mint Ruff Bálint, Szabó Andrea, Lakner Zoltán, vagy Dull Szabolcs.
A mozinak a moziélménye annyira nem jön át, a hangminőség sem ekkora vásznakra termett a valóságban. Hogy ez felróható-e egy ilyen filmnek? Ezt a fogyasztóra bízzuk.
A film maga az elmúlt éveket, illetve magát a 16/14 év rendszerét nem dolgozza fel, nem is kívánja a problémát megfogalmazni, viszont magát a megoldást kívánja és annak a folyamatát próbálja bemutatni. Magyarul maga az, hogy “a Fidesznek ez és ez és ez a vétsége” konkrétan nem fogalmazódik meg a kegyelmi ügyen túl, vagy azon túl, hogy “pár család kezében az ország”. Egészen jól határolja el magát/választja le magát arról, hogy ez az új valami ez ebben a rendszerben készül, ez a rendszer ez bár van, de tudomást venni róla csak annyira kell, hogy hogyan veszi át a helyét majd annak. Közben a Tisza arcai, Radnai Márk, Bódis Kriszta, Nagy Ervin, és a többiek is megszólalnak.
„Leslie Mándoki születésnapján vettem részt, egyik oldalamon ült a Rogán, a másikon Orbán, nagyon durva dolgok hangoztak el. Azt gondolom, ha azt vettem volna fel, már égne a Parlament”
– Azért a Tavaszi Szélben vannak extrém mondatok, amelyek a kampány hátralévő részében komoly diskurzust jelenthetnének, ugyanakkor ez a film ezt nem támasztja alá, vagy nem ad új bizonyítékokat.
Innentől, hogy az alapkontextust körvonalaztuk, viszont egy kicsit heroikus montázsba megy át a történet, ahol a “legkisebb királyfi” országjárásra indul, és egy olyan energiát ad át, főleg a vidék megszólításával kapcsolatban, amely korábban csak a Fidesznek ment az országban. Közben persze valamilyen szinten megismerjük Magyar Péter személyiségét is, de inkább ő is csak egy része ennek a történetnek. Nyilván nem lehet más a fő szál, mint a személye, ugyanakkor
ez nem egy “Magyar Péter Film”, hanem az üzeneteké, és azoké az embereké, akiknek elegük lett a jelenlegi helyzetből.
Ugyanezt az elválasztást teszi meg kijelentve is a “főhős” is, aki elmondja, hogy az valóban szokatlan, hogy a politikus az emberek között van, közöttük létezik.
A közönség egy emberként horkan fel körülöttem szörnyülködve a rövidtávú nosztalgia-reality checken, mind Menczer, mind Bayer Zsolt arcának láttán is, nyilvánvaló cél az, hogy az általános kormányzati hangnemet a film ezekkel a karakterekkel azonosítja.
Ugyanígy leválasztja magát az ellenzékről, a “mindenkori baloldalról” ahol többek között az elemzők is kijelentik, hogy ezeknek a politikusoknak valóban nem az elsőség, hanem a politikai megélhetés a cél. Tehát erősen sulykolja, hogy ők nem összemoshatóak semmilyen korábbi kánonnal.
Azért valahol szép önreflexióra is sor kerül, amikor a “te milyen embernek tartod magad?” kérdésre a „nehéz” a válasz. Ugyanitt ki is van mondva, hogy nem a Magyar Péter a nehéz, hanem az az ember, aki le akarja váltani Orbán Viktort. A film körülbelül felénél ez az emberi rész ad egy feloldozást, egy olyan kitekintést, ami megkönnyíti a befogadhatóságát a látottaknak.
Innentől pedig nagyjából ugyanazt kapjuk egybemosva, amiket az előző bekezdések taglalnak: valami megmozdult, aminek már nem lehet az útjába állni, mert bizony ez az anyag ez már nem egy emberben van a választókban koncentrálódik, hanem abban a szellemben, ami egy feljebbvalót képvisel. Ugyanakkor a doku-jelleg feleleveníti azokat a dolgokat, amelyek történtek, az országjárásokat, a gyalogos túrát Nagyváradig, és az összes ilyen történést. Ugyanakkor Magyar Péter elszámol a saját jellemfejlődéséről is.
A Tavaszi szél – Az ébredés tehát egy dokumentarista karakterdráma, amelyben mindenki megérti, hogy ehhez az érdek és értékközösséghez tartozni jó (tehát ebben az értelmében semmiben nem különbözik egy propagandafilmtől). Ugyanakkor nem monumentális és igyekszik nem torzítani a valóságon, hiszen a politikai túloldalt nagy vonalakban túlzás nélkül mutatja meg.
Ugyanakkor ez a film nem sulykol, nem tolakodó, ez viszont egy moziba betérő bizonytalan szavazónak egy tökéletes film pár héttel a választás előtt, és valószínűleg ilyen szimpatikusan politikai karaktert korábban nem sikerült a vászonra vinni.
Az, hogy van-e szükség ilyen filmekre, igazából április 13-án, reggel 8 órakor választ adunk majd rá. Ugyanis ez a film akkor nyeri el a titulusát a kettő út közül: az egyik legfontosabb korlenyomatot, vagy az egyik legnagyobb “mi lett volna ha” történetének az emlékét.
Mert valóban, 2026-ban úgy ülünk napra pontosan egy hónappal a választások előtt a Cinema Cityben, hogy most nem a “nyilvánvaló” oldalról várunk egy propagandafilmet, már ha ezt annak lehet tekinteni. Az előzetesek alapján a Tavaszi szél – Az ébredés márpedig egy Magyar Péterről szóló dokumentarista, de annál sokkal nagyobb dolgot ígérő alkotásnak tűnik. Az, hogy ez valóban pusztán egy szintén agresszív, arcbamászós mű lesz-e, vagy pedig valami más, ehhez türelemmel kellett várni a premierre, ugyanis nagyon kevés információ került ki előzetesen.
A téma egészen adott, hiszen az elmúlt két év történéseivel mindenki tisztában van, viszont azt, hogy ez a film egy igazán történelmi időszakot von maga után, ezt pontosan egy hónap múlva fogjuk tudni megmondani.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Mérő Vera a Magyar Péter-filmről: Végigsírtam, mert arra gondoltam, nem kell abban felnevelnünk a gyerekeinket, amiben eddig éltünk
A jogvédő aktivista a közösségi oldalán öntötte ki a szívét, miután megnézte a Tavaszi szél - az ébredés című dokumentumfilmet. Úgy véli, a remény helyét már egy szebb jövőbe vetett hit vette át az emberekben.
Mérő Vera jogvédő aktivista, publicista egy Facebook-posztban írta le, milyen hatással volt rá Topolánszky Tamás és Sümeghy Claudia „Tavaszi szél – az ébredés” című dokumentumfilmje, amely Magyar Péterről, a TISZA Párt elnökéről szól. Bejegyzését azzal kezdi, hogy nagyon nehéz szavakba öntenie a film által kiváltott érzéseket, hatásokat és felismeréseket, amelyek még egy éjszaka után is kavarognak benne.
Úgy véli, a film egyrészt megmutatja Magyar Pétert, az embert, „talán úgy, ahogy eddig még soha”, másrészt megerősített benne egy régi megérzést. Szerinte ez a megérzés mára bizonyossággá vált, és ki meri mondani, hogy „nemcsak hogy vége van, hanem valami visszafordíthatatlanul át is fordult”. Úgy fogalmaz: ezt a változást, ezt az „ébredést” már semmilyen titkosszolgálati mesterkedés vagy riogatás nem tudja felülírni.
„Tavaly nyáron éreztem ezt először hasonló, legalábbis alakuló bizonyossággal, a szigetemen, a zsákfalumban. Nem csak azt, hogy a korábban csontfideszes falu már egyáltalán nem volt az. Hanem azt, hogy
ez már nem csupán arról szól, hogy az emberekben a félelem helyét átvette a remény és bátran, a hangjukra találva elkezdtek beszélgetni egymással, kimondani, amit évek óta csak komoran, magukban gondoltak. Ekkor éreztem meg először, hogy a remény helyett elkezdett formálódni a hit egy lehetséges szebb jövőben. A hit azt jelenti, hogy az emberek már nem csak reménykednek a változásban. Fél lábbal már benne állnak.”
– írja. Hozzáteszi, ugyanezt érezte országszerte, a közösségi médiában, az utcán, boltokban és a tömegközlekedési eszközökön is.
Mérő Vera szerint a film nem Magyar Péter személyiségének megítéléséről szól, hanem a hitelességről. Párhuzamot von saját maga és a politikus között, mondván, mindkettejüket megosztó személyiségnek tartja, de a hitelességüket nem lehet megkérdőjelezni, mert van egy ügyük, amiben hisznek.
„És ugyanezt látom, ha úgy tetszik, felismerem a rokoni szálat Magyar Péterben is. Hogy bár nem biztos, hogy mi olyan nagyon kedvelnénk a másikat - sőt, jó eséllyel nem -, de ha egymás szemébe néznénk, nagy valószínűséggel meglátnánk a másik tekintetében, hogy van egy ügye. Hogy felismerte az ügye súlyát és jelentőségét. És hogy ez az ügy mennyivel nagyobb, mint ő maga” – fogalmaz. Úgy látja, ettől lesz egy ember megkérdőjelezhetetlenül hiteles.
Szerinte az országnak pontosan egy ilyen hiteles figurára volt szüksége, aki megmutatja, hogy a változás lehetséges.
„Hogy igenis ki lehet mondani: mi ezt meg tudjuk csinálni. Nem egyedül, hanem veletek. Mert hiteles vagyok, mert ugyanazt akarjuk, mert nagyon sokan akarjuk. És csak ki kell mondani, hogy meg fogjuk csinálni. Mert eldöntöttük. Így cserélte ez az ország a tanult tehetetlenség apátiáját a tanult optimizmus tettrekészségére. Mert felébredtünk”
– fogalmazott a jégvédő.
Azt is elárulta, hogy a filmet a tizedik perctől az utolsóig végigsírta.
„Egyszerűen azért, mert közben szorongattam a mellettem ülő kezét, és arra gondoltam: nem kell abban felnevelnünk a gyerekeinket, amiben eddig éltünk. Amiben az elmúlt tizenhat évben éltünk. És ahhoz, hogy ezt ne kelljen, nem az az egyetlen út, hogy elhagyjuk a hazánkat.”
Mérő Vera szerint Magyar Péter ehhez az érzéshez segített hozzá milliókat, egyfajta „vezetékként” működve, amely összeköti a pontokat, hogy az emberek ráébredjenek, mennyien vannak. Végül köszönetet mond az alkotóknak, akik szerinte áldozatokat hoztak és a szívüket-lelküket beletéve hoztak létre valami csodálatosat. Ezt állítja szembe a hatalommal, amelyet véleménye szerint a rettegés és a legalantasabb motivációk hajtanak, nem a hit, a remény vagy a szeretet.
„Ez a film emlékeztet minket arra, hogy történelmi pillanat előtt állunk. Hogy a szépségünket végre újra, teljes fényében mutathassuk meg”
– zárja bejegyzését.
A „Tavaszi szél – az ébredés” egy független, egész estés dokumentumfilm, amelyet Topolánszky Tamás Yvan rendezett, producerei pedig Topolánszky és Sümeghy Claudia. Az alkotók több mint egy éven át követték Magyar Pétert országjárásokon és otthoni beszélgetésekben is. A film saját forrásból, állami támogatás és szponzoráció nélkül készült, és 2026. március 12-én kerül a mozikba a JUNO11 Distribution forgalmazásában.
Magyar Péter mellett megszólal benne többek között Szabó Andrea politológus-szociológus, Dull Szabolcs, a Telex volt főszerkesztője, Lakner Zoltán politológus, valamint Ruff Bálint kommunikációs szakember. Emellett szerepelnek Magyar közeli munkatársai és támogatói is, mint Bódis Kriszta író, Radnai Márk, a Tisza alelnöke, Rost Andrea operaénekes és Nagy Ervin színész.
Mérő Vera jogvédő aktivista, publicista egy Facebook-posztban írta le, milyen hatással volt rá Topolánszky Tamás és Sümeghy Claudia „Tavaszi szél – az ébredés” című dokumentumfilmje, amely Magyar Péterről, a TISZA Párt elnökéről szól. Bejegyzését azzal kezdi, hogy nagyon nehéz szavakba öntenie a film által kiváltott érzéseket, hatásokat és felismeréseket, amelyek még egy éjszaka után is kavarognak benne.
Úgy véli, a film egyrészt megmutatja Magyar Pétert, az embert, „talán úgy, ahogy eddig még soha”, másrészt megerősített benne egy régi megérzést. Szerinte ez a megérzés mára bizonyossággá vált, és ki meri mondani, hogy „nemcsak hogy vége van, hanem valami visszafordíthatatlanul át is fordult”. Úgy fogalmaz: ezt a változást, ezt az „ébredést” már semmilyen titkosszolgálati mesterkedés vagy riogatás nem tudja felülírni.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Minden évszázadban csak egyszer születik ilyen csoda” – ma lenne 80 éves Venczel Vera, az ország Vicuskája
A Jászai Mari-díjas színművésznő 2021-ben hunyt el Budapesten. Pályatársai és a közönség is a magyar színjátszás egyik legtisztább alakjaként emlékezik rá.
Március 10-én lenne 80 éves az ország Vicuskája: Venczel Vera, a törékeny fény, amely több mint ötven évig beragyogta a hazai színpadokat és a filmvásznat, és akinek csendes jelenléte még ma is elevenen él bennünk.
Személye egyet jelentett a nemes tisztasággal, de ez a törékenység acélos szakmai fegyelemmel és mély alázattal párosult.
Generációs kedvenc volt, akinek alakításai – Cecey Éva az Egri csillagokban, Tót Ágika az Isten hozta, őrnagy úr!-ban vagy Zsuzsika a Pillangóban – kulturális mérföldkövekké váltak.
Venczel Vera Budapesten született 1946. március 10-én, és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán Pártos Géza osztályában végzett. Tehetségére már a felvételin felfigyelt Várkonyi Zoltán, aki nem várt a diplomaosztóig: másodévesen szerepet ajánlott neki, ezzel pedig elindította egy rendkívüli pályán.
1968-tól haláláig, több mint ötven éven át a Vígszínház társulatának hűséges és meghatározó tagja maradt, ahol klasszikus és modern darabokban egyaránt bizonyította sokoldalúságát.
Az intézmény, amely otthona volt, gyászközleményében saját halottjának tekintette a 2021. október 22-én, 75 éves korában elhunyt színésznőt.
Pályáját a hatvanas évek nagy filmjei alapozták meg, amelyek egy csapásra országosan ismertté tették.
Várkonyi Zoltán 1968-as, nagyszabású Gárdonyi-adaptációja, az Egri csillagok nemcsak a magyar filmtörténet egyik legnézettebb alkotása lett, de Venczel Verát végérvényesen azonosította Cecey Éva, azaz Vicuska alakjával.
Az ő áttetsző tisztasága és finom játéka adta meg a nemzeti filmeposz emberi tengelyét, a Bornemissza Gergelyt alakító Kovács Istvánnal pedig az „ország szerelmespárjaként” emlegették őket.
Egy évvel később Fábri Zoltán legendás Örkény-filmjében, az Isten hozta, őrnagy úr!-ban formálta meg Tót Ágikát. A groteszk és tragikus világban az ő karaktere képviselte az ártatlanságot, alakítása pedig Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre mellett is felejthetetlenné vált.
A hetvenes évek elején a televízió is felfedezte: a Móricz Zsigmond művéből készült Pillangó című tévéjátékban nyújtott Zsuzsika-alakításáért a Monte-Carlói Televíziós Fesztiválon Arany Nimfa-díjjal jutalmazták.
Szintén a korszak kiemelkedő teljesítménye volt Rozáli szerepe Zsurzs Éva Mikszáth-adaptációjában, A fekete városban.
A Vígszínház nekrológja egy korabeli kritikát idézve fogalmazta meg a lényeget: „valami belsőséges, áttetsző tisztaságról, a tehetség naiv sugárzásáról van szó nála”.
„Törékeny, filigrán, légies tünemény. Minden évszázadban ilyen csoda csak egyszer születik!” – fogalmazott róla Felvidéki Judit tévéfilmrendező.
Megkapta a Jászai Mari-díjat, a Kazinczy-díjat, a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt, 2008-ban pedig a közönség a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjává választotta. 2010-ben Érdemes Művész címmel tüntették ki, utolsó éveiben pedig a Magyar Művészeti Akadémia is díjával ismerte el életművét.
Örökségét a Vígszínház rendszeres megemlékezésekkel, a mohorai Tolnay Klári Emlékház pedig életmű-kiállítással ápolja.
Március 10-én lenne 80 éves az ország Vicuskája: Venczel Vera, a törékeny fény, amely több mint ötven évig beragyogta a hazai színpadokat és a filmvásznat, és akinek csendes jelenléte még ma is elevenen él bennünk.
Személye egyet jelentett a nemes tisztasággal, de ez a törékenység acélos szakmai fegyelemmel és mély alázattal párosult.
Generációs kedvenc volt, akinek alakításai – Cecey Éva az Egri csillagokban, Tót Ágika az Isten hozta, őrnagy úr!-ban vagy Zsuzsika a Pillangóban – kulturális mérföldkövekké váltak.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Keith Rupert Murdoch néven született 1931. március 11-én, az ausztráliai Melbourne-ben. Négy gyermek közül a második volt s egyben az egyetlen fiú. Apja, Sir Keith Murdoch újságíró, anyja, Elizabeth Greene (később Dame Elizabeth Murdoch) pedig jótékonysági tevékenységet folytató személyiség volt. Keith az I. világháborúról tudósítva tett szert újságíróként hírnévre, majd a Sydney Sun és a Melbourne Herald által működtetett londoni székhelyű távírószolgálat főszerkesztője lett. Az ausztrál miniszterelnöknek írt levelével vált híressé, amelyben elítélte a brit hadsereg hajlandóságát arra, hogy ausztrál katonákat áldozzon fel a gallipoli hadjárat során. A levél kiszivárgott a brit sajtóba is, a sajtómágnás Lord Northcliffe pedig felerősítette a hatását, így Murdochnak ott is és otthon is nagy befolyású barátai lettek.
Rupert születésekor a családja már Melbourne felső-középosztályához tartozott. A fiú a közeli Geelong Grammar bentlakásos iskolába járt, ahol a társai gúnyolódtak rajta, mivel a családja újgazdagnak számított.
Az apja nevelése alatt Rupert korán érdeklődni kezdett az újságok és a politikai viták iránt, Keith-szel ellentétben viszont – aki konzervatív volt – Rupertet eleinte a baloldali eszmék vonzották. Rövid gyakornoki idő után apja lapjánál, a Melbourne Heraldnál rendőrségi és bírósági ügyekről írt. 1950-ben, 19 évesen aztán beiratkozott az Oxfordi Egyetem Worcester College-ába, és az Egyesült Királyságba költözött.
22 évesen már újságot irányított
Az oxfordi tanulmányai alatt Murdoch nyíltan szocialista politikai nézetei miatt, és mert Lenin mellszobrát tette ki a kandallópolcra, a „Vörös Rupert” becenevet kapta. A kezdeti idealizmusa azonban az egyetemi évei alatt apja egészségi állapotának romlásával együtt megcsappant kissé. Keith Murdoch 1952-ben hunyt el rákban, ami után Rupert anyja, Elizabeth jótékonysági munkát végzett a melbourne-i Royal Women's Hospital élethosszig tartó vezetőjeként, és megalapította a Murdoch Children's Research Institute-ot; 102 éves korában hunyt el 2011-ben, és 74 leszármazottja volt. Egyértelmű, kitől örökölte Rupert a hosszú élet génjeit…
1953-ra, nem sokkal azután, hogy lediplomázott Oxfordban, rövid távú szerkesztői állást vállalt a londoni Daily Expressnél, ahol Lord Beaverbrook, egy konzervatív mentor mellett tanulta meg a „újságírás fekete művészetét”. Beaverbrook bulvárlapja nagy példányszámban jelent meg, és szenzációhajhász, pikáns riportokra specializálódott. Rupertnek anyagi gondjai már akkor sem nagyon voltak, mivel apja a családra hagyta az Adelaide News nevű újság többségi részesedését, így az örökös 22 évesen tért vissza Nagy-Britanniából Ausztráliába, hogy vezesse az újságot. Gyorsan kibővítette az üzletet: megvásárolta Ausztrália és Új-Zéland több más újságját, és a brit bulvársajtó technikáit alkalmazva növelte azok példányszámát. Ismert volt arról, hogy ő maga találta ki a cikkek címeit, sőt, az oldalakat is áttervezte, bár állítása szerint nagy szabadságot adott a szerkesztőknek.
A valódi Aranypolgár
Murdoch ambíciói azonban nem csak a kontinensre terjedtek ki, abszolút globálisak voltak. 1968-ban megvette a brit News of the Worldöt, és egy éven belül felvásárolta a gyengélkedő Sun nevű lapot is, amelyet szenzációhajhász bulvárlapként indított újra. A szexszel és celebbotrányokkal teli lap példányszáma az egekbe szökött, s hamarosan Nagy-Britannia legnagyobb napilapjává vált. Murdochot ekkor már gyakran vádolták politikai manipulációval, a kritikusai pedig cinikusnak nevezték, aki a szenzációra éhes közönségnek való behódolással rontotta az újságírás színvonalát.
1986-ban, amikor már ő volt a tulajdonosa a brit Times és Sunday Times újságoknak is, mind a négy nagy lapját egy hatalmas londoni nyomdába költöztette, és kirúgott 5000 alkalmazottat.
A régi munkamódszerek eltűntek az újságírásból miatta, ezt pedig nem sokkal később a televíziós forradalom követte, amikor Murdoch elindította a Sky nevű műholdas tévészolgáltatást Nagy-Britanniában. A benne lévő műsorok gyakori kritizálása ellenére a műholdvevő antennák hamarosan mindennapossá váltak a brit otthonokban, a Sky pedig felvásárolta a riválisát, a BSB-t, így hatalmas nyereségre tett szert. Többek között megszerezte az 1992-ben újonnan alakult angol labdarúgó-bajnokság, a Premier League közvetítési jogait is.
Murdoch azonban még nagyobb célokra vágyott, és elkezdett az Egyesült Államokra koncentrálni, ahol 1976-ban a New York Post nevű bulvárlap révén már megvetette a lábát.
1985-ben a News Corp megvásárolta a 20th Century Foxot, létrehozva Amerika 4. legnagyobb televíziós hálózatát, a Foxot, Murdoch pedig ezzel megszerzett egy hollywoodi filmstúdiót is.
A Fox olyan műsorai, mint pl. A Simpson család, világszerte eladhatók voltak, míg a Fox News hálózat az amerikai tévés hírműsorokban egy populista, jobboldali szemlélet megjelenését hozta magával.
Túl nagy hatalom?
Az 1980-as évek végére Murdoch birodalma szinte végzetes adósságokat halmozott fel, de még ezt is túlélte. A HarperCollinst vezető könyvkiadóvá tette, valamint megvásárolta a Star TV-t Hongkongban, amely egész Ázsiában sugároz. Ezzel a sok felvásárlással azonban egyre nagyobb aggodalmak merültek fel a monopóliummal kapcsolatban. „ Az emberek azt mondják, hogy versenyellenesek vagyunk, amikor olyasmit teszünk, amit bárki más is megtehet a világon” – mondta egyszer Murdoch ezzel kapcsolatban.
Murdoch 2011-ben újabb kritikákkal szembesült, amikor kiderült, hogy brit újságja, a News of the World újságírói számtalan híresség telefonját feltörték. A botrány miatt kénytelen volt bezárni az újságot, és megalázó bocsánatkérésre kötelezték. Ez az eset egy rövid időre megakadályozta az üzleti terjeszkedési terveit, bár nem sokkal később már újabb üzleteket kötött, még a kilencvenes éveiben is.
93 évesen az oltár előtt
Murdoch összesen ötször nősült. Először 1956-ban vette el Patricia Bookert, egy melbourne-i eladót és stewardesst, akivel egy közös gyermekük született: Prudence. 1967-ben váltak el, Rupert pedig még abban az évben újranősült. Anna Torvtól viszont csak 32 év után vált el 1999-ben, három közös gyermek (1968: Elisabeth, 1971: Lachlan, 1972: James) világrajövetele után. A harmadik nejét, a televíziós vezetőt, Wendi Denget két héttel a Torvtól való válásának kimondása után vette el, vele egészen 2013-ig volt házas, ez idő alatt pedig két gyermekük született: Grace 2001-ben és Chloe 2003-ban (Murdoch ekkor már 72 éves volt).
A médiamogul ezt követően 2016-ban, 85 évesen vette feleségül a nála 25 évvel fiatalabb egykori modellt, Jerry Hallt, de öt éven belül el is váltak.
A szerelmi ügyeknek azonban korántsincs még vége… 2023-ban a 92 éves milliárdos hirtelen felbontotta az eljegyzését az akkor 67 éves rádiós műsorvezetővel, Ann Lesley Smith-szel, hogy aztán 2024-ben, 93 évesen ötödszörre is kimondhassa az igent, ezúttal a 67 éves nyugalmazott orosz biológusnak, Elena Zhukovának, akit az előző évben ismert meg.
Idén, június 1-én ünneplik a 2. házassági évfordulójukat.
Az Utódlás valóra vált
Rupert 2023-ban lemondott a Fox és a News Corp elnöki posztjáról, ami látszólag a világ egyik legbefolyásosabb médiamágnása karrierjének végét jelentette. Megpróbálta azonban ezután megváltoztatni a családi vagyonkezelői alapot, hogy a halála után a News Corp és a Fox News irányítását legidősebb fiára, Lachlanre ruházza át. S bár elvesztette a bírósági csatát három másik gyermeke – Prudence, Elisabeth és James – ellen, amit az Utódlás című sikersorozat való életbeli verziójának neveztek, ez is egy újabb példája volt Murdoch üzleti könyörtelenségének.
A mogul egyébként a bírósági perekig szoros kapcsolatban állt a gyermekeivel. A lánya, Elisabeth és a fia, James vezető pozíciókat töltöttek be apjuk birodalmában, bár James 2020-ban lemondott a News Corp igazgatói posztjáról a vállalat hírügynökségei által közzétett bizonyos szerkesztői tartalmak és egyéb stratégiai döntésekkel kapcsolatos nézeteltérések miatt. Lachlan nevű fia lett így a trónörökös, aki 2023-ban átvette a Fox és a News Corp üzleti tevékenységét. Murdoch a halála után neki akarja átadni a legtöbb szavazati jogot és a legnagyobb hatalmat. Lachlant konzervatívabbnak tartják a testvéreinél, így ő őrizné meg a Murdoch-médiamárkák örökségét.
Az elmúlt évek újságipari hanyatlása egyébként néhány Murdoch-kiadványt is súlyosan érintett. A 20th Century Foxot a Disney-nek adták el („csak” a filmes részleget, a hírműsorok maradtak), a Sky-t pedig a Comcastnek. Murdoch úgy érezte, ezzel a vállalat megszabadulhat azoktól az üzletágaktól, amelyek veszteségesek voltak.
E hónapban pedig ő maga is egy film főszereplője lett, március 13-án kerül fel ugyanis a Netflix kínálatába a Dinaszta: A Murdoch család című dokumentumfilm, amely főként az apa és a gyerekei örökösödési harcáról szól.
A Forbes magazin a Murdoch család nettó vagyonát jelenleg 22,5 milliárd dollárra (kb. 7,5 billió forintra) becsüli.
Keith Rupert Murdoch néven született 1931. március 11-én, az ausztráliai Melbourne-ben. Négy gyermek közül a második volt s egyben az egyetlen fiú. Apja, Sir Keith Murdoch újságíró, anyja, Elizabeth Greene (később Dame Elizabeth Murdoch) pedig jótékonysági tevékenységet folytató személyiség volt. Keith az I. világháborúról tudósítva tett szert újságíróként hírnévre, majd a Sydney Sun és a Melbourne Herald által működtetett londoni székhelyű távírószolgálat főszerkesztője lett. Az ausztrál miniszterelnöknek írt levelével vált híressé, amelyben elítélte a brit hadsereg hajlandóságát arra, hogy ausztrál katonákat áldozzon fel a gallipoli hadjárat során. A levél kiszivárgott a brit sajtóba is, a sajtómágnás Lord Northcliffe pedig felerősítette a hatását, így Murdochnak ott is és otthon is nagy befolyású barátai lettek.
Rupert születésekor a családja már Melbourne felső-középosztályához tartozott. A fiú a közeli Geelong Grammar bentlakásos iskolába járt, ahol a társai gúnyolódtak rajta, mivel a családja újgazdagnak számított.
Az apja nevelése alatt Rupert korán érdeklődni kezdett az újságok és a politikai viták iránt, Keith-szel ellentétben viszont – aki konzervatív volt – Rupertet eleinte a baloldali eszmék vonzották. Rövid gyakornoki idő után apja lapjánál, a Melbourne Heraldnál rendőrségi és bírósági ügyekről írt. 1950-ben, 19 évesen aztán beiratkozott az Oxfordi Egyetem Worcester College-ába, és az Egyesült Királyságba költözött.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
