Aki hajóstoppal kelt át az Atlanti-óceánon

Láng Dávid - szmo.hu
2015. január 18.

A stoppolás, ha nem is mindennapos, de viszonylag bevett formája az utazásnak. Sokan próbálnak szerencsét az országutakon hüvelykujjukat feltartva, akár kalandvágyból, akár a spórolás miatt. Azt viszont jóval kevesebben tudják, hogy a szárazföld mellett vízen is lehetséges az ilyesmi. A következő történet főszereplője is hagyományos stopposként kezdte, de néhány éve elhatározta, hogy emeli a tétet, és egy hajóra felkéredzkedve megpróbál eljutni egészen Amerikáig. Arról kérdeztük őt, hogy lehet megvalósítani lépésről lépésre egy ilyen tervet, és mi történik azután, ha tényleg feljutottunk a fedélzetre.

- Hány éves korodban kezdtél el utazni és honnan jött az ötlet?

- Talán 17 éves lehettem, az unokatestvérem pedig 15, amikor elhatároztuk, hogy kimegyünk ketten nyaralni Horvátországba. Az idősebb testvéreink rendszeresen stoppoltak, elég menő sztorijaik voltak, érthető módon mi is szerettünk volna valami hasonlót átélni. Teljesen tapasztalatlanul indultunk neki, angolul is alig tudtunk, úgyhogy nem is alakult túl jól a dolog. Nagykanizsáig végül vonattal mentünk, ott sikerült stoppolnunk nagyjából 10 kilométert, aztán viszont álltunk egy napig egy olyan autópálya bejáratánál, ami – mint utólag megtudtuk – meg sem épült még. A vége az lett, hogy két nap alatt 80 kilométert gyalogoltunk a 35 kilós, góliátelemes rádiómagnóval és konzervekkel megpakolt hátizsákjainkkal. Szóval totál lúzerek voltunk, mindenesetre valahogy csak eljutottunk a tengerhez, ahol egy hétig csak döglöttünk. Így az egész végső soron mégiscsak pozitív élményként maradt meg.

Ezután a következő egy prágai út volt, ami szuperül sikerült, majd pár évvel később már egy hosszabb Európa-túrára indultunk. Cseh- és Németországon át bejártuk a három balti államot, sőt felmentünk egészen Lappföldig és az északi sarkkört érintve Svédországig. Hazafelé benéztünk még Amszterdamba is. Minden remekül működött, ketten összesen 150 ezer forintot költöttünk 5 hét alatt, ami elég ideálisnak mondható. A legemlékezetesebb az volt, amikor felvett minket két mattrészeg dán arc, járt körbe az üveg töményszesz. Miután a sofőr is meghúzta, inkább mi is kértünk belőle, hogy jobban bírjuk az izgalmakat. Kétszázzal repesztettünk egy sima országúton, még csak nem is autópályán. Velük szálltunk fel a kompra Németország felé, ahol a sofőr ki is dobta a taccsot. Mikor megérkeztünk, mondták nekünk, hogy inkább már nem vinnének minket tovább. Annyira nem ellenkeztünk.

- Munka mellett is folytattad a stoppolást?

- Igen, külön vicces volt, hogy egy időben nem messze az M1/M7-es autópálya bevezetőjétől dolgoztam egy irodában. Egyszer elhatároztam, hogy kinézek egy hétre Barcelonába, péntek délutáni indulással. Eleve nagy hátizsákkal mentem be aznap reggel, kérdezték is, mikor megy a repülőm. Én meg mondtam, hogy csak kisétálok ide a pálya mellé, és elkezdek stoppolni. Akkor azért eléggé nagyot néztek. Szóval nem változtam meg egyetem után sem, ugyanúgy szerettem ezt az életstílust.

- Hogy jutott eszedbe, hogy hajót is megpróbálj stoppolni?

- Régóta tudtam róla, hogy létezik ilyen, de a konkrét lökést az adta, hogy megismerkedtem itt Pesten egy francia lánnyal. Kiderült, hogy ő is hajót akar stoppolni, aztán összejöttünk, és ez lett a nagy közös tervünk. Neki annyi előnye volt, hogy gyerekkorában a szüleivel már hajózott majdnem egy évet, én viszont Pesterzsébeten felnőve maximum a villamoshoz voltam hozzászokva. Mindenesetre kimentünk ketten Franciaországba, hogy ott vendéglátózzunk egy szezont, így gyűjtve össze a kellő mennyiségű pénzt az útra. Ez volt 2012 nyarán.

- Mi történt ezután?

- Októberben indultunk el a Kanári-szigetekre, onnan megy a legtöbb hajó Amerika felé. A dolog úgy működik, hogy sétálgatni kell a kikötőben, és folyamatosan kérdezgetni a szóba jöhető hajósokat. Először zavarban voltam, mondván „Úristen, nem fognak hülyének nézni?”, de hamar kiderült, hogy az egész teljesen megszokott. Szinte mindenki kedvesen fogadott, érdeklődve kérdezgettek, és még ha nem is tudtak elvinni, azt is sajnálkozva mondták. Először egyébként Tenerifén próbálkoztunk, innen mentünk át egy hét után a fő szigetre, Gran Canariára. Ott van egy hatalmas kikötő, ahol nem ritkán nyolcvan-száz ember is próbálkozik helyet szerezni magának valamelyik hajón. Kicsit verseny-jellege is van így a dolognak, de mégis inkább a haverkodás a jellemzőbb.

Arrafelé nyugodtan lehet a parton éjszakázni

Ilyen hirdetéseket raknak ki a hajóra vágyó stopposok

- Hogy sikerült végül hajót találnotok?

- Kiraktunk több hirdetést a kikötőben – ez is bevett módszer egyébként –, és ennek köszönhetően talált meg minket egy francia srác újabb hét nap elteltével. Mutatta, hogy van egy egész nagy hajójuk, amin jutna hely nekünk is. A gond csak az volt, hogy mi alapvetően Dél-Amerikába szerettünk volna eljutni, ők viszont a Karib-tengeri Martinique szigetére tartottak. Közben a kapcsolatunk is kezdett zátonyra futni a barátnőmmel, de végül csak meghoztuk a döntést, hogy elmegyünk velük. Aztán majd elválik, onnan hogyan tovább.

- Meddig tartott és hogy zajlott az út?

- Az egész átkelés 20 nap volt, egy hét után álltunk meg először a Zöld-foki szigeteken. Én addig végig tengeribeteg voltam, pedig a barátnőmék hajóján előtte tettünk egy próbautat, amikor úgy tűnt, bírom a dolgot. De kiderült, hogy mégsem, napokig nem volt semmi étvágyam és gyakorlatilag folyamatosan hánytam. Talán a búcsúeste elfogyasztott töménytelen mennyiségű rum sem volt jó ötlet. Ezt leszámítva elég egyhangúan telt az út: felkeltünk, reggeliztünk, majd napközben vagy keresztrejtvényt fejtettünk (ez nekem kevésbé ment franciául), vagy néztük a vizet, vagy csak simán unatkoztunk. Néha szerencsére jöttek delfinek, amikre rá lehetett csodálkozni. Délután következett az úgynevezett apero, ami a franciák kedvenc időtöltése: megterítik az asztalt, kitesznek egy tál olívabogyót vagy répadarabokat, és azt csipegetve dumálnak órákon át. Tulajdonképpen a semmiről (én legalábbis egyetlen konkrét témát sem tudok felidézni), de ezt valamiért nagyon imádják.

A hajó

Naplemente a tengeren

Este jött a buli, a matrózokat nem kell félteni: zene, tánc, rengeteg alkohol, ahogy azt kell. Éjszaka pedig mi is be voltunk osztva velük felváltva, hogy figyeljük, jön-e szembe egy másik hajó. De nem jött semmi, szóval ezzel nem volt gond. Igazából nem is emiatt vittek minket magukkal, hanem hogy nekünk köszönhetően is kevesebbet unatkozzanak. Bár azért hozzáteszem, hogy nem árt, ha van némi hajós tapasztalatod és értesz a műszerekhez is valamennyire, úgy sokkal könnyebben találsz olyat, aki elvisz.

- Mi történt, miután odaértetek?

Amikor megláttuk a partot, pezsgőt bontottunk, az tök jó volt. Majd kikötöttünk a szomszédos Saint-Martin szigetén, mert a többiek vásárolni akartak. Az egyik matróz vissza is tért 13 csomag kokainnal, elég boldognak tűnt vele. Utána a part mentén végighajózva, néhány kisebb szigetet érintve jutottunk el Martinique-ra. Ez külön felért egy élménnyel, pláne ha hozzátesszük, hogy az ott nyaraló turisták a hasonló kirándulásokért kisebb vagyont fizetnek.

Szóval megérkeztünk, de akkorra már tényleg végleg szakítottunk. Ráadásul nekem még az is bonyolította a dolgot, hogy január végén volt a húgom esküvője Magyarországon, amire alapesetben szerettem volna visszaérni. Mindenesetre ha már ott voltunk, felfedeztük a szigetet, illetve elkezdtünk kérdezősködni, megy-e valaki tovább hajóval Jamaica vagy Dél-Amerika felé. Nagyjából egy hét elteltével éppen stoppoltunk, amikor hirtelen lehúzódott mellettünk egy autó, és kiszállt belőle az egyik kollégám, akivel Franciaországban dolgoztam együtt. Elkerekedett szemmel fogta a fejét, hogy „hát ez a magyar csávó... te meg mit keresel itt?!” Mondom, stoppolgatok. Ez azért elég durva „kicsi a világ” érzés volt...

Beültünk meginni egy sört, elmeséltük a sztorit, hogy hajóval jöttünk és azzal is mennénk tovább. Egyszer csak odajött hozzánk valaki a szomszéd asztaltól, hogy használhatná-e egy hívásra a telefonunkat. A kollégám mondta, hogy persze, majd csak úgy mellesleg megkérdezte, nem tud-e egy hajót nekünk, mert éppen azt keresünk. Erre azt feleli, hogy de, ő épp Jamaicára készül, és szívesen elvisz minket. Na ez már tényleg „ilyen nincs” kategória volt, előtte egy hétig kábé semmi biztató nem történt, most meg mindez egy napon belül.

- És elmentetek vele?

- Másnap megnéztük a hajót, ami nagyon tetszett, csak az jelentett problémát, hogy január 7-én akartak indulni és ekkor még csak december eleje volt. Szóval ismét komoly dilemma előtt álltunk, ennek ellenére végül lefixáltuk, hogy megyünk. Én viszont a hátralévő időben fokozatosan elhatároztam, hogy inkább mégsem tartok velük. Úgyhogy még karácsony előtt vettem egy repülőjegyet, és hazajöttem. Az exbarátnőm ellenben bevállalta, tartottuk utána a kapcsolatot és megtudtam, hogy bejárták az egész Karib-tengert. Persze bennem is maradt hiányérzet, amiért így félbeszakadt a dolog, úgyhogy elhatároztam, hogy minél hamarabb kompenzálom magam. Találtam is egy viszonylag olcsó repülőjegyet Mexikóba, és február elején újra elindultam.

Ez az út két hónap tömény kaland és izgalom volt, ebből a szempontból jobb élmény nekem az elég egyhangú hajós átkelésnél. Stoppal bejártam a fél országot, Cancúntól Mexikóvárosig. Ismerkedtem a helyiekkel, a legnagyobb, még ott élő indián közösséget is beleértve. A legjobb sztori talán az volt, amikor felvett egy elég őrült tízfős család, akik eleve egy hétszemélyes járműben utaztak, de mondták, hogy nyugodtan szálljak be. Az apa, aki vezetett, energiaitalnak értelmezte a sört, minél fáradtabb volt, annál gyakrabban pattintott egy dobozzal. Ennek az lett a vége, hogy

egyszer csak elaludt az egyik lehajtónál, és sehogy sem sikerült felébreszteni. Mire az egyik 13 év körüli fia simán beleült az ölébe, és átvette a kormányt.

Közben meg ő is szívta a szivarokat, ahogy a faterjától látta. Ez annyira vicces szituáció volt, hogy egyszerűen nem tudtam kétségbe esni. Így tettünk meg még 80 kilométert...

- Hová szeretnél eljutni legközelebb?

- Miután hazaértem, nyárra visszamentem dolgozni Franciaországba, majd ősszel csináltunk egy egy hónapos portugáliai túrát, az is nagyon jó volt. A közelmúltban abból a szempontból változott a helyzetem, hogy nyitottam (vagyis átvettem) egy hostelt Budapesten, ami valamennyire azért ideköt engem. De egy hosszabb dél-amerikai stoppos körút továbbra is nagy álmom, szóval minden bizonnyal visszatérek még az áhított kontinensre.

Ha érdekes volt az interjú, oszd meg!