TUDOMÁNY
A Rovatból

Visszatérünk a Holdra, most már biztos, indul az Artemis-program

Bár a küldetést péntekre halasztották, érdemes megismerkedni a programmal egy kicsit. Szeptember másodikán Orion űrhajó még csak megkerüli a Holdat, egyelőre személyzet nélkül, azonban hamarosan leszáll az első nő és az első színesbőrű asztronauta is. Mindezt nemzetközi együttműködéssel. De ki Helga és Zohar?


A bolygón élő emberek több mint fele még sosem láthatott élő adásban embert sétálni a Holdon. Bizony, bár odamentünk, és hat alkalommal le is szálltunk, a legutóbbi ilyen küldetésnek is decemberben ünnepeljük az ötvenedik évfordulóját. Az első ember, aki kilépett a Hold felszínére, már nem is él, ahogy kortársai jelentős része sem. Az Apolló-program már a történelem része. Könyvek, filmek születtek róla, jók, rosszak. Helyet kapott az emberiség nagy közös mitológiájában, s persze ennek részei az örök szkeptikusok, akik hol a vírusokat, hol a Föld gömb alakját, hol meg a technika történetének legnagyobb eseményét tagadják, az emberes holdutazást.

Az első vállalkozás, az Apollo bizony koraszülött volt, sok tekintetben. A hatalmas technológiai diadal mellett, mai szemmel nézve a korabeli eszközöket sokszor jut eszünkbe, hogy vakmerőek voltak, akik az akkori szerkezetekkel elmerészkedtek a Holdig és vissza.

A hidegháború sajátos terméke volt az Apollo-program. Kennedy akkor jelölte ki az amerikai űrkutatás céljaként a Holdat, amikor még egyetlen egyszer sem kerülte meg amerikai űrhajós a Földet sem. Pár perces űrugrás, ez volt minden tapasztalatuk. De az évtized vége előtt eljutottak a Holdra, amit a hidegháború nélkül akkor még nem tettek volna meg. De győzni kellett, és ők győztek.

Óriási tudományos eredménye volt mégis a programnak.

Tisztázta a Hold keletkezésének eredetét, a kőzetminták segítségével. Megállapították ugyanis, hogy a Hold anyaga szinte megegyezik a Földével, így az az elmélet nyert igazolást, miszerint a Hold és a Föld egykoron egyazon égitest voltak.

Amit most már minden művelt iskolás tud, miszerint a korai Föld egy vele azonos pályán haladó Mars-méretű bolygóval ütközött, s ennek a kozmikus karambolnak a mellékterméke a Hold, azt annak a tizenkét asztronautának köszönhetjük, akik a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Holdon dolgoztak.

Azt is tudjuk most már, hogy a Hold távolodik tőlünk. Nem gyorsan, csupán kb. három centimétert évente.

Azt, hogy centiméter pontossággal meg tudjuk mérni az égitest távolságát azok a lézertükrök teszik lehetővé, melyeket a Hold felszínére telepítettek.

Csillagászok százai célozzák meg ezeket a tükröket minden évben.

Miért kell visszamennünk a Holdra?

Az, hogy visszatérünk a Holdra, sosem volt kérdés. A sok ok közül a kettő legfontosabb: a Hold önmagában is kiváló nyersanyagforrás, továbbá kaput jelenthet elsősorban a Mars felé. Vegyük sorra. Miért kell nekünk a Holdon nyersanyagokat bányászni? Elsősorban a második ok miatt, tehát, hogy a további missziókhoz szükséges anyagszükséglet minél nagyobb részét helyben teremtsük elő. Ez sokkal olcsóbbá teszi az űrkutatást, hiszen nem kell mindent a Föld hatszoros gravitációs teréből kijuttatni.

Amit elsősorban keresünk most, az nem más, mint a vízjég. Az abból kinyerhető hidrogént a rakéták üzemanyagaként tudjuk majd felhasználni.

De további ásványok kitermelését is remélhetjük a továbbiakban.

Az, hogy miért megyünk tovább a Marsra, az már egy sokkal nagyobb léptékű tervnek a része. Nemcsak Elon Musk fejében fordult meg az, hogy az emberiségnek más bolygókon is meg kell vetnie a lábát és állandó, lakott településeket kell létrehoznia. Stephen Hawkingról igazán nem mondhatjuk, hogy egy fantaszta üzletember lett volna, amivel esetleg Muskot illetik időnként. Nos, Hawking többször és határozottan kiállt amellett, hogy minél hamarabb le kell telepednünk a Marson. És nem azért, mert nem férünk el a Földön. Hanem azért, mert például azt tudjuk, hogy a Föld rendszeresen ismétlődő kihalási eseményi közül néhányat bizonyíthatóan aszteroidabecsapódás okozott. Nem nehéz belátni, hogy amennyiben az emberiség több bolygón létezik, sokkal kisebb az esély arra, hogy kihaljon egy kozmikus katasztrófa következményeként. Michael D. Griffin volt NASA-adminisztrátor szavaival élve:

„A cél nem csak a tudományos kutatás.... hanem az is, hogy az emberi élőhelyek tartományát kiterjesszük a Földről a Naprendszerre, ahogy haladunk előre. Hosszú távon egy egybolygós faj nem fog túlélni. Ha mi, emberek több százezer vagy millió évig akarunk túlélni, akkor végül más bolygókat kell benépesítenünk, kolonizálnunk kell a Naprendszert és egy nap túllépni.”

Mindebből következik az is, hogy nem elég néhány pár napos expedíciót tenni, hanem folyamatos jelenlétet, a későbbiekben nyilván kutató és ipari bázist kell létrehozni kísérőbolygónkon.

De most nézzük meg, mi is ez az Artemis-program?

A fenti célokat figyelembe véve indult el az új holdprogram tervezése. 2004 és 2009 között futott a Constellation program, amelyben szerepelt egy új űrhajó és egy új holdkomp építése, továbbá megfelelő rakéták megépítése is. Az űrhajót Orionnak, a holdkompot Altairnak nevezték el. A programot végül is törölték, illetve az Orion űrhajó fejlesztését folytatták, amit aztán a 2019-ben induló Artemis programba illesztettek. Természetesen, az Apollo-programmal ellentétben ne úgy képzeljük el, hogy 2019-ig nem történt semmi, és hirtelen, három év alatt eljutottunk az első indításig. Egyes elemek tervezése, koncepciójának kidolgozása az tízes évek folyamán folyamatosan történt.

Na de miért Artemis? Az ókori görög mitológiában Artemis a Hold istennője volt, Apollón ikertestvére. Mivel a program a fél évszázaddal korábbi Apollo program nyomdokain halad, és az első női, továbbá az első színesbőrű asztronautát juttatja majd el a Hold felszínére, így érthető a névválasztás.

Az első misszió során igazából két fő elemét láthatjuk a programnak: ez az SLS (Space Launch System) indító rakéta, illetve a korábban említett Orion űrhajó.

A holdraszálláshoz szükség lesz a SpaceX által fejlesztett HLS (Human Landing System) rendszerre, ami magában foglal több Starship űrhajót is. Ezek közül egy, amit a személyzet is használ és több tankoló teherűrhajót, melyek alacsony Föld körüli pályát megtankolják a Holdra szálló egységet. A későbbiekben kiépül a Hold körül egy moduláris űrállomás, ami az egyszerű Gateway (átjáró) nevet kapta, továbbá többféle teherszállító automatikus űrhajó és terveznek egy, a Hold felszínén mozgó járművet, melyben a személyzet akár két hétig is képes lesz élni és dolgozni.

Most azonban foglalkozzunk az Artemis-1-es küldetéssel.

Az SLS

Az Apollo űrhajókat Wernher von Braun Saturn V-ös rakétája juttatta hold irányú pályára, ami mind a mai napig a legnagyobb ember alkotta rakéta. A SLS bár kisebb, azonban a startnál nagyobb tolóerővel indul: a korábbi 33 000 kN tolóerővel szemben az SLS tolóereje közel 40 000 kN. Mindezek ellenére az SLS csupán 27 tonna hasznos terhet tud eljuttatni a Holdig, szemben az Apollo-korszak rakétájával, ami 50 tonnát volt képes.

Fotó: NASA/Joel Kowsky

Ha megnézzük a rakétát, feltűnő és jellegzetes lesz számunkra a két szilárd hajtóanyagú rakéta, nem véletlen a déjà vu érzés.

A rakéták ugyanazok, melyeket az egykori Space Shuttle indításkor láthattunk.

És itt nincs vége az egyezéseknek. A fő hajtómű, a négy darab RS-25 rakétahajtómű, pontosan ugyanolyan konfigurációban, mint egykor az űrrepülőgépeknél volt. És az a nagy narancssárga tartály is ismerős lehet, ugyanis az első fokozatot, bizony azt is az űrsikló programból vették át. Csupán úgy alakították át a konstrukciót, hogy további fokozatokat építettek rá, ezért nem olyan zömök, mint a Space Shuttle korszakban megszoktuk.

Az Orion űrhajó

Ellentétben a mostanában használt űrhajókkal (Szojuz, Space Shuttle, Sencsou, Dragon), az Orion mélyűri űrhajónak épül. Négyfős személyzetet tud kiszolgálni, maximum 21 napos időtartamban. Két fő része van, a kabin, ahol az asztronauták utaznak és dolgoznak, illetve a szervizmodul. Erről azért érdemesebb többet tudni, mert ezt

Európában gyártják, az Európai Űrügynökség és a NASA szerződése szerint.

A 15 tonnás ESM (European Service Module) felel az Orion űrhajó meghajtásáért, energiaellátásáért és hőszabályozásáért, valamint a személyzet számára elengedhetetlen oxigént és vizet is itt tárolják.

Foto: NASA/Kelly Sands

A meghajtásért egy AJ-10 főhajtómű végzi (ezt típust már az Apollo űrhajó szervizmodulján is használták, továbbá az űrrepülőgépek OMS rendszerében, illetve a Delta-II rakéta második fokozatán is) és persze 32 további kisebb hajtómű, amelyek a pozícionáláshoz és a finommanőverekhez szükségesek.

Személyzet nélkül – magyar közreműködéssel

Ahogy szó volt róla, az első repülés személyzet nélkül történik. A cél nyilvánvalóan a berendezések kipróbálása, tesztelése, hogy amikor emberek foglalják el helyüket az űrhajóban, bizonyosak lehessünk, hogy minden kifogástalanul működik majd. Ugyanennyire fontos az is, hogy biztos tudásuk legyen arról, milyen mechanikus és sugárzó hatások érhetik az asztronautákat. Így hát a kabinban két, a női test tulajdonságainak megfelelő bábu „utazik”, Helga és Zohar, melyek anyagsűsűségben is úgy lettek kialakítva, hogy tökéletesen megfeleljenek az emberi test paramétereinek. Ezekben a bábukban rengeteg szenzor van, melyek legsűrűbben a létfontosságú szervek körül helyezkednek el. A szenzorok többek között a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Energiatudományi Kutatóközpontjának (EK) fejlesztései is.

A magyar tudósok ugyanis meghívást kaptak ebbe a programba, ami nem is csoda, hiszen a magyar sugárzásmérő berendezések minden űrhajóban megtalálhatóak, és az ISS fedélzetén is a magyar PILLE műszerekkel mérik és értékelik ki a sugárzást.

(Ilyen berendezést először Farkas Bertalan vitt magával a Szojuz 36 fedélzetére.)

Foto: NASA/Frank Michaux

A program a MARE (MATROSHKA AstroRad Radiation Experiment) nevet kapta. És miért két bábu van? Azért, mert az egyiken egy izraeli fejlesztésű sugárvédelmi mellény lesz, a másik csak „sima” ruhát kap, így lehetőség nyílik a mellény tesztelésére is, kiderül, szükséges-e ilyen védőeszközt vinni a későbbi küldetések során.

Start augusztus 29-én

Az SLS, rajta az Orion űrhajóval, benne Helgával és Zoharral már az amerikai űrhivatal legendás 39B indítóállásán várja, hogy megkezdje 42 napos útját. A küldetés fejleményeiről itt is, folyamatosan beszámolunk.

Frissítés: A startot az augusztus 29-i, eredetileg tervezett időpontban technikai problémák miatt elhalasztották. A következő indítási ablak szombaton 19:17-től kezdődik.

Itt követheti nyomon a szombati (második) indítási kísérletet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


TUDOMÁNY
A Rovatból
Új injekció fordíthatja vissza a porckopást: néhány hét alatt látványos javulást produkált a kísérletekben
Amerikai kutatók egy új, injekciós terápiát fejlesztenek, amely a szervezet saját sejtjeit mozgósítja a porckopás ellen. A sikeres állatkísérletek után az emberi klinikai vizsgálatok akár 18 hónapon belül megkezdődhetnek.
DP, kép: Unsplash - szmo.hu
2026. április 12.



Állatkísérletekben hetek alatt visszafordították a porckopást egyetlen, lassú hatóanyag-leadású injekcióval, amely a szervezet saját sejtjeit ösztönzi a károsodott ízület helyreállítására.

A Coloradoi Egyetem kutatócsoportja szerint ez a megközelítés betöltheti a „műtét vagy semmi” közti űrt, és ha a most következő vizsgálatok is sikeresek, akár 18 hónapon belül eljuthatnak az első emberi próbákig.

A terápia lényege egyetlen, az ízületbe adott injekció, amely lassan és célzottan adja le a hatóanyagot.

A kutatók két irányon dolgoznak: egy gyógyszer-szállító rendszeren, amely ráveszi a porc- és csontsejteket a javításra, valamint egy szintén injekciózható, de a helyszínen megkötő „implantátumon”, amely sejteket toboroz a porchiányok betömésére.

Állatmodellekben néhány hét alatt látványos szerkezeti és funkcionális javulást értek el.

Az első állatkísérletes szakasz már lezárult, a csapat most a második, a biztonságosságot és toxikológiát vizsgáló fázisra készül, amely már az emberi tesztek előszobája.

„Két év alatt sikerült eljutnunk egy holdraszállás-szerű ötlettől a terápiák kifejlesztésén át odáig, hogy bebizonyítsuk: állatoknál visszafordítják az oszteoartritiszt” – mondta Stephanie Bryant, a Coloradoi Egyetem vegyész- és biomérnök professzora. Hozzátette, a céljuk nem csupán a fájdalom csökkentése és a romlás megállítása.

A cél, hogy ne csak a fájdalmat kezeljék, hanem véget vessenek ennek a betegségnek. A jelenlegi gyakorlatban ugyanis a porckopásban szenvedő betegeknek kevés lehetőségük van.

„Jelenleg sok beteg számára vagy egy hatalmas, drága műtét az opció, vagy a semmi. A kettő között nincs sok lehetőség”.

Fontos azonban, hogy a most bemutatott eredmények egyelőre állatkísérletekből származnak, és független szakmai lektoráláson még nem estek át. A humán klinikai vizsgálatok megkezdésének tervezett 18 hónapos időtávja is attól függ, hogy a következő biztonsági tesztek milyen eredménnyel zárulnak.

A Stanford Egyetem kutatói nemrég egy, az öregedéssel összefüggő fehérje gátlásával értek el porc-regenerációt állatokban, míg a testsúlycsökkentő hatásáról ismert semaglutid hatóanyag (az Ozempic és a Wegovy összetevője) szintén ígéretesnek bizonyult a porc egészségének megőrzésében.

Via ScienceAlert


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
TUDOMÁNY
A Rovatból
Nincs B-terv: egy hibás hőpajzson múlik a Holdat megkerülő űrhajósok élete
Az Orion űrhajó egyetlen védőpajzsára sem tartalékmegoldás, sem menekülési lehetőség nincs a légkörbe lépés kritikus perceiben. A kialakult helyzetről megoszlanak a vélemények.


Nincs B-terv: a Holdat sikeresen megkerülő Artemis II legénységének élete egy ismert hibákkal küzdő hőpajzson múlik a péntek éjszakai (magyar idő szerint szombat hajnali) visszatéréskor. Az Orion űrhajó egyetlen védőpajzsára sem tartalékmegoldás, sem menekülési lehetőség nincs a légkörbe lépés kritikus perceiben.

A probléma az Artemis I 2022-es, személyzet nélküli küldetése után derült ki, amikor a mérnökök a kiemelt kapszula hőpajzsán váratlan, kráterszerű sérüléseket és hiányzó darabokat találtak – írta a The New York Times.

A vizsgálatok szerint a jelenséget az okozhatta, hogy a pajzsot alkotó Avcoat anyag belsejében gázok gyűltek fel, a megnövekedett nyomás pedig repedéseket okozott, és darabokban szakította le a védőréteget ahelyett, hogy az egyenletesen égett volna el.

Mivel az Artemis II hőpajzsa már a küldetés előtt elkészült ugyanezzel a technológiával, a NASA a csere helyett a visszatérési pálya módosítása mellett döntött. A meredekebb és rövidebb útvonal csökkenti azt az időt, amíg a kapszula extrém hőhatásnak van kitéve.

Jared Isaacman, a NASA adminisztrátora szerint a döntést alapos vizsgálatok előzték meg. „A hőpajzs anyagának átfogó elemzése és tesztelése odáig vitt minket, hogy kényelmesen nekivághatunk ennek a küldetésnek, bőséges tartalékokkal” – nyilatkozta még januárban.

A döntés azonban komoly szakmai vitát váltott ki. Charlie Camarda, a NASA egykori űrhajósa és hőpajzs-szakértője szerint az ügynökség nem érti eléggé a hiba mögötti fizikát. „Imádkozni fogok, hogy ne történjen semmi” – mondta a küldetés előtt.

Dan Rasky, a NASA-tól nemrég nyugdíjba vonult mérnök szerint a NASA döntése „nem volt megfontolt. Sőt, felelőtlen.”

A vitát árnyalja Danny Olivas, egy másik volt űrhajós véleménye, akit a NASA független szakértőként vont be a vizsgálatba. Bár elismeri, hogy a jelenségre nincs tökéletes fizikai modell, szerinte a NASA konzervatív szimulációi – amelyek a legrosszabb eseteket vették alapul – azt mutatták, hogy a pajzs még jelentős sérülések esetén is elegendő védelmet nyújt.

Olivas szerint a mérnökökön végig érezhető volt a korábbi katasztrófák emléke: „Azt tudom mondani, hogy valahányszor beszéltem valakivel, a Columbia járt az eszükben”.

A küldetés egyébként a kezdeti nehézségek – egy héliumrendszeri hiba miatti halasztás – után eddig sikeres volt. A legénység történelmi fotókat készített a Hold túlsó oldaláról, és új távolsági rekordot is felállított, megdöntve az Apollo–13 több mint 50 éves csúcsát. A sikeres út után a visszatérés tétje óriási, a landolás után pedig a mérnökök várhatóan azonnal megkezdik a mostani hőpajzs részletes vizsgálatát, hogy a tapasztalatokat beépítsék a jövő küldetéseibe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

TUDOMÁNY
A Rovatból
Elképesztő felfedezés: száz éven belül összeütközhet két szupernagy tömegű fekete lyuk
A 464 millió fényévre lévő Mrk 501 galaxisban két szupernagy tömegű fekete lyuk kering egymás körül rendkívül közel. A modellek szerint az összeolvadásuk kevesebb mint száz éven belül megtörténhet.
Fotó: Unsplash - szmo.hu
2026. április 09.



A Mrk 501 nevű, tőlünk 464 millió fényévre lévő blazár magjában két szupernagy tömegű fekete lyuk keringhet egymás körül, amelyek a jelek szerint akár egy évszázadon belül össze is olvadhatnak. A felfedezésről szóló, a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society című szaklapban megjelent tanulmány szerint a kutatóknak most először sikerült közvetlen képalkotással azonosítaniuk egy kettős anyagsugár-rendszert egy blazár központjában, ami a kettős fekete lyuk eddigi legerősebb bizonyítéka.

„Eddig még nem észlelték közvetlen képalkotással blazármagban kettős jet rendszerét. Így a jelen munka az első kettős jet rendszer detektálását jelenti, ami egy szupernagy tömegű fekete lyukakból álló bináris létére utal a blazár magjában”

– írják a Silke Britzen által vezetett kutatócsoport tagjai.

A csillagászok 23 éven át követték nyomon a galaxis központját rendkívül nagy felbontású rádiótávcsövekkel. Az adatok elemzésekor egy második, halványabb anyagsugár (jet) rajzolódott ki, amely az óramutató járásával ellentétesen hurkolódik a galaxis magja körül. A felfedezés összetettségét Silke Britzen, a Max Planck Rádiócsillagászati Intézet csillagásza így jellemezte:

„Az adatok értékelése olyan érzés volt, mintha hajón lennénk. Mozgásban van az egész jetrendszer. Ezt megmagyarázhatja két fekete lyuk rendszere: az orbitális sík imbolyog.”

A megfigyelt mozgásokból két jellegzetes periódust vezettek le. Az egyik egy hétéves ciklus, ami a kutatók szerint a jetrendszer billegésének felel meg. A másik egy jóval rövidebb, mindössze 121 napos periódus, ami a két fekete lyuk egymás körüli keringési idejével lehet azonos. A számítások szerint a két objektum rendkívül közel, egymástól legfeljebb 0,0026 parszekre keringhet. Ez a távolság azért is figyelemre méltó, mert megoldást kínálhat a „végső parszek-problémára”, amely szerint a fekete lyukak pályája egy bizonyos közelségnél megrekedhet.

A felfedezés jelentőségét az adja, hogy ha a számítások helyesek, az összeolvadás emberi időléptékben, kevesebb mint száz éven belül megtörténhet.

Egy ilyen esemény hatalmas mennyiségű, alacsony frekvenciájú gravitációs hullámot keltene, amelyeket a Földön pulzár-időzítő hálózatokkal lehetne észlelni.

„Ha gravitációs hullámokat detektálunk, akár azt is láthatjuk, hogy a frekvenciájuk fokozatosan emelkedik, miközben a két óriás az ütközés felé spirálozik. Ritka esély lenne szemtanúként végigkövetni egy szupernagy tömegű fekete lyukak közti összeolvadást”

– mondta Héctor Olivares, a Radboud Egyetem csillagásza.

A kutatók a következő lépésként a rendszer folyamatos rádiós megfigyelését tervezik a periódusok megerősítésére, valamint a pulzár-időzítő hálózatok méréseinek célzott elemzését a Mrk 501 irányában. Bár a kettős fekete lyuk jelenleg a legvalószínűbb magyarázat a galaxis viselkedésére, a tudósok hangsúlyozzák, hogy a következtetés még nem végleges, és további vizsgálatok szükségesek a megerősítéséhez.

A Mrk 501 galaxist a csillagászok régóta gyanították, hogy kettős fekete lyuknak ad otthont, de mivel a Föld felé irányuló anyagsugara rendkívül fényes, ez eddig megnehezítette a mag részletes vizsgálatát. Korábbi, több hullámhosszon végzett kutatások már utaltak időszakos jelekre a galaxisból érkező sugárzásban, de a mostani, kettős jetet ábrázoló képek adják az eddigi legközvetlenebb bizonyítékot a bináris rendszer létezésére.

Via ScienceAlert


Link másolása
KÖVESS MINKET:


TUDOMÁNY
A Rovatból
Égett szag és rejtélyes kémiai reakció: másodszor is elromlott a méregdrága űrvécé
Az Artemis–2 küldetés legénysége az Orion űrhajó fedélzetén kétszer is szembesült a mellékhelyiség meghibásodásával.


A világűrben nem egy aszteroida, hanem egy elromlott vécé okozta a legnagyobb fejfájást az Artemis–2 küldetés legénységének.

Hiába a csúcstechnika, az Orion űrhajó mellékhelyisége kétszer is felmondta a szolgálatot, miközben a csapat a Hold felé tartott.

A NASA szerint nem teljes rendszerhibáról van szó:

az űrtoalett alapvetően működik, a gondot a tárolt vizelet világűrbe juttatása, pontosabban a tartály elégtelen szellőztetése okozza.

Mint azt mi is megírtuk, a kálvária rögtön az április 1-i indítás utáni órákban kezdődött, amikor a vizeletelvezető alrendszer egy része leállt. Az űrhajósok kénytelenek voltak visszatérni az Apollo-korszakból ismert, nem túl kényelmes zacskós megoldáshoz. Végül Christina Koch asztronauta a földi irányítás segítségével orvosolta a hibát, de a megkönnyebbülés nem tartott sokáig.

A javítás után hamarosan ismét ürítési akadályokba ütköztek, ráadásul a legénység furcsa, égett szagot is jelentett a fülke környékéről.

Rick Henfling, a NASA küldetésigazgatója szerint a tartály szellőztetése jóval gyengébb a vártnál, így a csapatnak megint alternatív megoldásokhoz kellett folyamodnia.

A mérnökök először arra gyanakodtak, hogy jég fagyott a kapszula külső fúvókájára.

Megpróbálták fűtéssel és a hajó Nap felé fordításával „kiolvasztani” a dugót, de a manőver kudarcot vallott.

A legújabb elmélet szerint egy váratlan kémiai reakció állhat a háttérben.

A gyanú szerint a rendszerben használt, baktériumok elleni speciális vegyszerekből egy szilárd törmelék csapódhatott ki, ami eltömítette a szűrőket. Lori Glaze, a NASA egyik vezetője hangsúlyozta, a hiba pontos okát csak a kapszula alapos földi vizsgálata után tudják majd megerősíteni.

A legénységnek szerencsére már nem kell sokáig improvizálnia. Az Orion és négyfős csapata a tervek szerint pénteken este 8 óra körül – közép-európai idő szerint szombat hajnali 2 órakor – érkezik vissza a Földre.

Az űrhajó a kaliforniai San Diego partjainál száll majd vízre, lezárva ezzel a közel tíznapos küldetést.

A vécémizéria ellenére az Artemis–2 küldetés hatalmas mérföldkő az űrkutatás történetében. 1972, az Apollo–17 útja óta ez az első emberes misszió, amely elhagyta az alacsony Föld körüli pályát. Sőt, az űrhajósok egy régi rekordot is megdöntöttek, ugyanis minden eddiginél távolabbra jutottak a Földtől. Úgy tűnik, a mélyűrbe tervezett modern, kompaktabb mellékhelyiség jóval érzékenyebb, mint a Nemzetközi Űrállomáson használt, nagyobb elődje.

Via: Space.com


Link másolása
KÖVESS MINKET: