MÚLT
A Rovatból

Stephen Hawking az univerzumot értette, de a nőket nem

A világhírű tudósnak két házassága volt, de mindkettő zátonyra futott.


Stephen Hawking egyszer azt nyilatkozta: a világ egyik legnagyobb rejtélyének a nőket tartja - az univerzumot érti, de a nőket nem. A világhírű fizikus kétszer volt házas. Első szerelmével diákként ismerkedett meg; ő volt az a nő, aki súlyos betegségének teljes tudatában mondott igent a közös életükre, nevelte három gyermeküket és gondoskodott róla évtizedeken keresztül. Hawking neki ajánlotta bestsellerét, Az idő rövid történetét. Második felesége saját egykori ápolója lett, vele azonban már nem találhatta meg a boldogságot, sőt, kapcsolatukat botrányos mozzanatok, máig nem tisztázott történések árnyékolták be. Összegyűjtöttünk a mai napon elhunyt tudósról néhány érdekességet, amelyekből kirajzolódik, milyen életet élt a tudomány berkein kívül.

Stephen Hawking 1942. január 8-án született Oxfordban Frank és Isobel Hawking első gyermekeként. Édesanyja az első nők között volt, akik az 1930-as években oxfordi diákok lehettek. Édesapja kutatóorvosként a trópusi betegségekkel foglalkozott.

Két értelmiségi szülő gyermekeként szinte predesztinálva volt arra, hogy ő is hasonló pályát válasszon, és bár apja orvosnak szánta, sokkal jobban érdekelte a csillagászat, a matematika és a fizika.

Igaz, ezekkel is főként az iskolán kívül kezdett el elmélyültebben foglalkozni.

Talán sokakat meglep, de kisgyerekként nem számított éltanulónak, sőt, meglehetősen rossz jegyei voltak azokból a tárgyakból, amelyek nem kötötték le a figyelmét.

Két testvére született: Mary (aki orvos lett, valóra váltva ezzel apjuk álmát) egy évvel, Philippa öttel volt fiatalabb nála, 1956-ban pedig a család örökbe fogadott egy Edward nevű kisfiút is. Hawkingék némileg csodabogárnak számítottak a környezetükben, egy közeli barátjuk például "különc bagázsként" jellemezte őket. Valóban voltak külső szemmel furcsának tűnő megmozdulásaik, a családfő például egy leszedált londoni taxit vett meg és azzal jártak, a "garázst" pedig hullámlemezekből építette a házuk mellé. És nem azért, mert anyagi problémáik lettek volna.

Stephen idővel egyre nagyobb affinitást kezdett el mutatni a természettudományok és a technológia iránt, tehetsége kezdett kibontakozni.

16 éves volt, amikor néhány barátjával kiselejtezett műszaki alkatrészekből egy számítógépet raktak össze, rá egy évre pedig már az oxfordi University College padjait koptatta.

Bár évfolyamának egyik legtehetségesebb fizikusaként tartották számon, nehezen illeszkedett be, mert fiatalabb volt iskolatársainál. Másodévben kezdett magára találni, ekkoriban már aktívabban bekapcsolódott a közösségi életbe: amellett, hogy szívesen táncolt, csatlakozott az egyetem evezős csapatához is.

A harmadik évben figyelt fel rá, hogy időnként ok nélkül megbotlik, elesik, de nem igazán törődött a betegségét jelző első figyelmeztető jelekkel. Miután summa cum laude graduált fizikából, 1962-től Cambridge-ben folytatta doktori tanulmányait. Ekkoriban már egyre erősödtek a kezdetben elbagatellizált tünetek, mozgáskoordinációja is jócskán romlott, végül anyja kérlelésére beleegyezett, hogy kivizsgáltatja magát. A kéthetes tesztsorozat eredménye pár nappal Stephen 21. születésnapja előtt érkezett meg, teljességgel sokkolva a családot:

kiderült, hogy Stephen amiotrófiás laterálszklerózisban, vagyis ALS-ben szenved. Az orvosok nem sok jóval biztatták őket, két és fél évet jósoltak az ifjú tudósnak, aki a hír hallatán teljesen magába zuhant.

Habár folytatta tanulmányait és kutatásait, képtelen volt úgy koncentrálni bármire is, mint azelőtt, nem látta értelmét sem a munkájának, sem az életének.

Abban, hogy végül mégis képes volt új fejezetet nyitni és tovább menni, a szerelem segített neki.

Még mielőtt kiderült volna a szörnyű diagnózis, megismerkedett Jane Wilde-dal, aki szintén egyetemista volt akkoriban, a Westfield College hallgatója.

Az első randevújuk Soho egyik olasz éttermében volt, utána még egy előadásra is beültek az Old Vic színházba. Mire azonban a vacsorán és a színházon is túl voltak, Hawkingnak még arra sem maradt pénze, hogy buszjegyet vegyen, ezért sűrűn szabadkozva megkérte Jane-t, hogy fizessen. A pénztáránál kiderült, hogy a lánynak nincs meg a pénztárcája, ezért úgy döntöttek, visszamennek a színházba, hátha ott felejtették. Mivel a főbejáratot zárva találták, egy oldalajtón surrantak be - arra valószínűleg egyikük sem számított, hogy a kivilágított színpad kellős közepén találják magukat. Az erszényt azért megtalálták, de közben rájuk kapcsolták a villanyt, így vaksötétben botorkálva kellett megtalálniuk a kijáratot.

1965 júliusában házasodtak össze, egészen 1990-es válásukig alkottak egy párt. Három gyermekük is született, először egy fiú, Robert 1967-ben, két évvel később Lucy, tíz évre rá pedig Timothy.

hawking2
Évtizedekig tartó küzdelem a betegséggel

Hawking betegségének, a motoros neuronbetegségnek vagy degeneratív idegrendszeri elváltozásnak (amiotrófiás laterálszklerózis, Lou Gehrig-kór) az a lényege, hogy a mozgatóidegek lassanként elsorvadnak. Az orvostudomány szerint ritka, hogy ezzel a betegséggel bárki tíz évnél tovább éljen, a tudós azonban több évtizeddel élte túl a neki jósolt időt.

Habár állapota ellenére magas kort ért meg, mozgás- és beszédképessége hamar gyengülni kezdett. Kezdetben bottal járt, de 1969 óta tolószékbe kényszerült. Folyamatos állapotromlása miatt 1974-ben már képtelen volt önállóan enni. 32 évesen, amikor a brit tudományos akadémia valaha volt legfiatalabb tagjának választották, már nem tudott egyedül felkelni az ágyból.

1985 fordulópontot jelentett életében és betegségtörténetében is. Egy genfi utazás alkalmával tüdőgyulladást kapott, a szövődmények miatt pedig életveszélyes állapotba került, szervezete összeomlott. Életmentő gégemetszést hajtottak rajta végre, de ez egyben azzal járt, hogy teljesen elveszítette beszédképességét. Ezután már csak gépek segítségével tudott kommunikálni, folyamatosan ápolók voltak mellette.

A 80-as évektől speciális kerekesszékbe került, ekkoriban már alig tudott mozdulni. Miután elveszítette maradék kézmozgását is, kívülről az arcához rögzítettek egy vezérlő szenzort, amit az arcizom mozgásával vezérelt.

Tanulmányaik miatt a házasság első néhány évében külön éltek: Hawking egy cambridge-i kollégiumban, Jane pedig Londonban lakott. A diákévek végével költözhettek össze, a procedúra azonban meglehetősen bonyolult volt. Több estét egy diákszállón töltöttek, mire végre találtak egy aprócska, kissé lelakott és teljesen üres zugot a Little St. Mary Lane-en.

Ezeket az anekdotákat Jane memoárjából ismerhetjük. Az asszony Utazás a végtelenbe - A mindenség elmélete címmel írta meg könyvét, amiből sikerfilm is készült, nem mellesleg pedig rengeteg részlet kiderül arról a különleges kapcsolatról, ami kettejüket összefűzte. Hawking exfelesége

annak idején egy fiatal, ambiciózus és kirobbanóan tehetséges fiú "széles mosolyába és gyönyörű kék szemébe" szeretett bele,

de a humora is egészen lebilincselte, amely még akkor sem hagyta el, amikor kiderült, hogy halálosa beteg és élete hátralévő részét gyakorlatilag vegetálva kell majd töltenie.

A lányt sokáig mindenki arról próbálta meggyőzni, hogy jobban jár, ha nem megy hozzá Hawkinghoz, óva intették, hogy ilyen hatalmas terhet vegyen a nyakába. Jane azonban hajthatatlan volt, noha ő is tisztában volt vele, mekkora lemondással jár majd, ha összeköti életét a tudóssal. Ennek ellenére képes volt feladni saját ambícióit, karrierjét azért, hogy a vállán vigye az időközben öttagúvá bővült családot és gondoskodjon férjéről.

"Stephennek két arca van: az energikus tudósé, aki jön-megy a kerekes székében, és a kétkedő, a betegsége által meggyötört emberé, akit a nap 24 órájában ki kell szolgálni"

- írta róla.

hawking1

Jane, bár teljesen alárendelte magát szeretteinek, a monoton és egyre több nehézséggel járó hétköznapokból a középkori spanyol költészethez menekült, még a PhD-fokozatot is megszerezte témájából - amiről férjének annyi volt a véleménye, hogy "a középkorral foglalkozni épp olyan, mint kavicsot szedni a tengerparton".

hawking3

Házasságukat végül éppen Hawking sikerei, a népszerűség és a vele járó egyre nagyobb reflektorfény mérgezte meg. A '80-as években Jane a zenész Jonathan Hellyer Jones szeretője lett, akit hobbija, a kóruséneklés révén ismert meg.

Rögtön a kapcsolatuk elmélyülése elején tisztázta vele, hogy sosem lenne hajlandó elhagyni a férjét, így állt elő az a bizarr helyzet, hogy a férfi idővel odaköltözött hozzájuk és besegített a tudós ápolásába is.

A kialakult szituációval azonban hosszabb távon egyikük sem nagyon tudott mit kezdeni: a vége az lett, hogy Hawking összejött az egyik ápolónőjével, Elaine Masonnel és elköltözött a családi házból, 1995-ben pedig elvált Jane-től. Ezután mindketten hozzámentek párjukhoz, és bár Jane-ék együtt maradtak, Hawking és Elaine kapcsolata már a kétezres években zátonyra futott, aminek újabb válás lett az eredménye.

A második, 1995-ös frigytől több barátja is óvta Hawkingot: úgy vélték, hogy Elaine-t sokkal inkább érdekli a pénze, mintsem hogy igaz szerelemből éljen vele. A tudós gyerekei sem kedvelték az asszonyt, állításuk szerint elmarta őket apjuk közeléből, ráadásul arra is gyanakodtak, hogy bántja őt és nem biztosít számára megfelelő ellátást.

Hawkingot házasságuk ideje alatt többször kórházban kellett ellátni zúzódásos és vágásos sebekkel.

2004-ben fel is jelentették Elaine-t, de mivel Hawking a legerőteljesebben tagadta a neje ellen felhozott vádakat, az ügyből végül semmi nem lett. 2006-ban azonban mégis búcsút vettek egymástól, eddig nem tisztázott okok miatt. A válásnak mindenképp pozitív hozadéka volt, hogy Hawking és gyermekei kapcsolata javult, Jane-nel is rendeződött a viszonyuk.

Források: Stephen Hawking weboldala, Könyves blog, Metro, Wikipedia, képek: Wikimedia, Youtube, Flickr


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.


1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).

Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.

Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”

Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.

Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.

Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.

A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?

Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.

Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.

Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.

Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.

Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:

„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”

Források:1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET: