Egy napvihar elpusztíthatná vagy több száz évvel is visszavethetné az emberi civilizációt
A napkitörések a Naprendszer legnagyobb energiájú robbanásai. Ilyenkor a napkorona egy darabja kilökődhet az űrbe, amit koronakidobódásnak hívnak. A heves plazmarobbanásokat gyakran kísérik flerek, erős kifényesedések is. A koronakidobódások során sok milliárd tonnányi anyag hagyhatja el a Napot. A Föld mágneses mezeje megvéd minket a részecskék többségétől, de a Nap felől érkező, töltött részecskéket tartalmazó plazmafelhőtől nem minden esetben. Ilyenkor alakul ki napvihar.
A Föld felé tartó plazmafelhőnél a mágneses orientáció a lényeg. Ha ugyanaz a polaritása, mint a bolygónkat védő mágneses mezőé, szerencsénk van, mert akkor taszítják egymást. Ha viszont ellentétesek, rendkívül erős geomágneses vihar keletkezhet.
Egy hatalmas közeledő napviharra nagyon kevés időnk van reagálni. Ha a Földtől másfél millió kilométerre lévő Deep Space Climate Observatory ilyet érzékelne, a műhold figyelmeztetésétől számítva nagyjából egy óránk maradna, mielőtt a vihar plazmája elkezdené elárasztani a Föld felszínétől mintegy 80 kilométerre lévő ionoszférát.
Ha a navigációs és kommunikációs rendszerek összeomlanának, az utasszállító repülőgépek – amelyekből legalább 10 ezer van minden pillanatban a levegőben – egyszerre próbálnának meg leszállni, óriási káoszt okozva a reptereken.
Az atmoszféra felforrósodásával irányt válthatnának a műholdak, és egymásnak vagy a különböző űrszemeteknek ütközhetnének. Akár le is zuhanhatnának.
Az atmoszférán átszáguldó töltött részecskék kóboráramot indukálnának, túlterhelve és tönkretéve az elektromos hálózatokat. A hálózatok leggyengébb pontjai a transzformátorok. Az Egyesült Államokban például 2000 trafó működik, amelyeket szilárdan a földbe ágyaztak, a Föld kérgét használva a túl magas feszültség levezetésére. De egy geomágneses vihar gerjesztette áram megolvaszthatná vagy fel is gyújthatná őket. Mindössze 9, kulcsfontosságú helyen lévő transzformátor felrobbanása akár hónapokig tartó áramkimaradást okozna egész Amerikában.
A közlekedés, a szállítás, a fűtés és a hűtés leállásánál is súlyosabb lenne, hogy nem működnének a tiszta vizet szolgáltató és a szennyvizet leválasztó szivattyúrendszerek, és így idő után a felszíni vizek is beszennyeződnének. Az egészségügyi ellátás is összeomlana elektromos áram nélkül, és a holttestek tárolása is gondot okozna.
És akkor még nem szóltunk a legrosszabb forgatókönyvről, az atomerőművek leolvadásáról. Koroush Shirvan, a MIT nukleáris biztonsági szakértője szerint sok reaktor áramellátás nélkül legfeljebb egy hetet bírna ki.
Ez az apokaliptikus vízió a napviharokkal és annak hatásaival foglalkozó amerikai Metatech cég neves szakértőjétől, John G. Kappenmantől származik, és nemrég a Wired tette közzé.
De Erdélyi Róbert, a Sheffieldi Egyetem és az ELTE csillagászprofesszora is úgy gondolja, nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e egy katasztrofális potenciállal bíró űrvihar, hanem az, hogy mikor. Az Indexnek azt mondta,
Ez akár több száz évvel is visszavethetné a civilizációt.
Nem véletlen, hogy most épül egy olyan távcső, a European Solar Telescope (EST), amellyel ideális esetben a napfoltok változásai alapján előre jelezhetnék, mikor várható nagy napkitörés. Így baj esetén napok maradnának a felkészülésre, például, hogy megpróbálják legalább részlegesen leállítani az elektromos hálózatokat, vagy az embereket figyelmeztessék, kapcsolják ki az elektromos készülékeiket. Ebben a projektben magyar tudósok is dolgoznak.
A napfoltokat és a napkitöréseket először 1859. szeptember 1-én egy Richard Carrington nevű angol amatőr csillagász figyelte meg. Egy vakító fénycsóvát látott, majd egy perc múlva visszaállt távcsövében a normális kép. Eközben azonban egy plazmafelhő száguldott több millió km/óra sebességgel a Föld felé. 1859. szeptember 2-án, egy nappal Carrington felfedezését követően
A jelenség még a karib-tengeri szigetek környékén is erős sarki fényt okozott, és volt, ahol az éjszaka közepén olyan fényessé vált az ég, hogy az emberek korábban keltek, mert azt hitték, már hajnalodik. Több távíróállomáson szikrázni kezdett, sőt, akadt, amelyik ki is gyulladt. A gépek áram nélkül is tovább működtek, és nem egy esetben áramütést okoztak a kezelőiknek.
A „Carrington-eseményt” – ahogy a vihar bevonult a történelembe – 1921 májusában követte egy újabb, amelynek során kigyulladtak az észak-amerikai vonatellenőrző rendszerek és a svédországi telefonállomások.
De hogy egy újabb példát is említsünk: 1989-ben egy, az 1921-esnél tízszer gyengébb vihar nyomán Québec 9 órára sötétben borult. A városban leálltak a liftek és a metrók, kialudtak a fények, nem tudtak kinyitni az üzletek és az iskolák.
Magyarországot tavaly egy X1-es erősségű vihar érte el, akkor tönkrementek a földmérő műszerek, és a munkák megakadtak egy napra.
A károk mértékét minden esetben meghatározta az emberiség elektromos technológiától való függősége, ami ma már minden korábbinál nagyobb. Persze lehet „viharálló” elektromos hálózatot tervezni, fellőhetünk olyan műholdakat, amelyek révén marad néhány napunk arra, hogy fedezékbe vonuljunk, de végsősoron ki vagyunk szolgáltatva a Napnak, ennek a kozmikus nukleáris nagyhatalomnak, amely ugyanolyan könnyedén pusztíthat el bennünket, ahogyan életet adott nekünk.
