Csapongva indul az Eufória második évada, de annál nagyobbat üt a befejezés.
Az Eufória első évadát egyből ledaráltam annak idején. Az akkor még csak óvatosan hype-olt széria már a szokatlanul őszinte bevezetőjével rabul ejtett, epizódról epizódra jobban szerettem, az évad lezárása pedig felülmúlt számomra mindent, amit addig tévésorozatban – pláne tinikről szólóban – valaha láttam. Imádtam, ahogy részről részre elkapott, felrepített, aztán visszaejtett a földre, néha egyenesen pofára, valahogy úgy, mint a főszereplőjét a drogok, és függő lettem. Mármint Eufória-függő.
Tehetséges és elkötelezett művészek olyan szívvel-lélekkel létrehozott alkotása, ami ritkán születik ebben a műfajban, és ennél is ritkábban övez ilyen nagy érdeklődés.
A széria ugyanis, több hasonlóan induló, bátor és provokatív projekttől eltérően nem csak egy szűk réteg kedvence lett, hanem hatalmas nézettséget is tudott produkálni. A sok elismerés mellett ugyanakkor több irányból érték kritikák is, például amiatt, hogy a végletekig eltúlozza a kamaszok külső és belső világának ábrázolását, öncélúan sok benne az erőszak, nem utolsó sorban pedig egyesek szerint vonzóvá teszi a fiatalok számára a drogfogyasztást és a szexualitás szélsőséges megélését.
Kompaktul lezárt első évadának szakmai és közönségsikere után pedig nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. Azt viszont akkor még nem sejtette senki, hogy erre (ha nem számítjuk a kétrészes különkiadást) két és fél évet kell majd várnunk, és hogy a második évad már egy egészen más valóságba érkezik. A két szezon között lefutott egy globális járvány, aminek nyomán a veszteség, a bezártság és a szorongás mindannyiunk alapélménye lett.
A világunkról pedig – amit két évvel ezelőttig egy viszonylag biztonságos helynek gondoltunk – kiderült, hogy már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte. Azt meg pláne nem tudhattuk, hogy néhány nappal az új szezon befejező epizódja előtt a szomszédunkban kitör a háború, és a világpolitikai események egy még szorongatóbb élethelyzetbe taszítanak minket, egy minden eddiginél pesszimistább jövőképet előrevetítve, és elterelik a fókuszt a kultúrafogyasztásról meg a művészi kísérletezésről.
Mindennek értékelése kívül esik évadkritikám keretein, az viszont ide tartozik, hogy a két szezon között megélt tapasztalatok és a két és fél év kihagyás is közrejátszhatott abban, hogy a második évad kezdésénél alig tudtam felvenni a fonalat és belehelyezkedni a sztoriba. Talán segített volna egy szezonösszefoglaló, hogy visszarázódjak a cselekménybe, mindenesetre az első két rész a nagy remények és hosszú várakozás ellenére nem kecsegtetett sok jóval.
Már azt fontolgattam, hogy félreteszem a folytatást, de szerencsére győzött a kíváncsiságom, mert a harmadik epizód megtörte a kételyeimet.
Az első évadban a főszereplő, Rue (Zendaya) egyes szám első személyben és zavarbaejtően őszintén beszélt nekünk a gyerekkoráról, mentális problémáiról és arról, hogyan lett drogfüggő. Aztán ahogy végigkövettük őt a függőség stádiumain, részről részre felsorakoztak mellette a sorozat további fontos szereplői. Személyes háttértörténeteiket szintén Rue mesélte el, és hol mindentudó narrátorként jelent meg, hol ironikusan felhívta a figyelmet arra, hogy valójában megbízhatatlan elbeszélő.
Ez a fajta narrációs eljárás, az ebből fakadó humor és a szereplők bemutatásának módja a második évadban is megmaradt. Ahogy haladunk előre a szezonban, tovább árnyalódnak a már ismert karakterek (Nate, Cassie, Maddy), és kerülnek fókuszba mellettük teljesen új (Elliot), vagy korábban jelentéktelennek tűnő szereplők (Lexi, Fezco, Ash, Cal), Kat karaktere viszont az első évadbeli hangsúlyos jelenléte ellenére most alig kap teret, talán ez az új évadban majd változik.
A történet gerincét most is Rue elvonó utáni újabb drogos mélyrepülése adja, aki ezúttal tényleg a pokol legmélyebb bugyraiba száll le, ahonnan néha már egyáltalán nem látszik a visszaút. Az első szezonban nagyon erősen elindított Rue-Jules szál viszont már a kezdésnél megtorpan és a helyzet nem is változik nagyon, Levinsonék mintha nem tudtak volna mit kezdeni az általuk teremtett karakterrel. De ugyanígy nem teljesen tiszta a Fezco és Nate között kirobbanó konfliktus sem, ami pedig egy sor fontos következménnyel jár majd az évad során.
Ebben az évadban a legnagyobb reflektorfényt mégis Cassie húga, Lexi kapja, aki az események csendes és szürke szemlélőjeként elkezd írni egy színdarabot arról, amit maga körül lát és amit a barátairól gondol. Az előadás vizuális és dramaturgiai orgiaként is értelmezhető premierje lesz végül az évadfinálé, ezzel pedig már olyan kérdések is bejönnek a képbe, hogy mi a művészet szerepe, hogy az alkotás lehet-e az önismeret eszköze, vagy hogy van-e jogunk megbántani valakit, még ha jót akarunk is neki.
Az ide-oda kacskaringózó, de végül szépen egymásba futó szálakból pedig végül kirajzolódik valami más is: Levinson látképe egy apák nélkül felnövő generációról. Ami az első évadban még csak megkapargatva volt, az mostanra egyértelműen ki is van mondva: az apák meghaltak, leléptek vagy soha nem is voltak, akik maradtak, azok meg tönkretették a gyerekeik életét.
Bár a második évad az elsőhöz hasonlóan kerek lezárást kapott, a fináléhoz közeledve már tudni lehetett, hogy az HBO berendelte a folytatást. Egyes szereplők történetében még bőven van annyi potenciál, ami izgalmassá tud tenni egy évadot, de nem vagyok benne biztos, hogy például Rue apahiányából és szerfüggéséből, vagy Rue és Jules szálából ennél többet ki lehet hozni. Nagy kár lenne, ha a folytatás kényszere miatt mindaz, amit eddig felépítettek, egy végtelenre nyújtott szappanoperaként fulladna bele az érdektelenségbe.
Amerikai filmsorozat, 60 perc, 2021
Rendező: Sam Levinson
Forgatókönyvíró: Sam Levinson, Daphna Levin, Ron Leshem,
Szereplők: Zendaya, Hunter Schafer, Sydney Sweeney, Jacob Elordi, Eric Dane, Maude Apatow
HBO
