Emberként a két karunk és két lábunk összehangolása sem egyszerű feladat, nemhogy egy polipnak, aminek 8 végtagja van. Egy új kutatás arra jött rá, hogy a puhatestűek törzsébe tartozó állatok a motoros funkciók vezérlésének leegyzserűsítése érdekében egy preferált karhoz ragaszkodnak vadászat közben.
A kutatók a kaliforniai kétfoltos polipok bevonásával tesztelték, miként reagálnak a tartályaikba ejtett rákokra és garnélákra. A több száz rögzített felvételből leszűrhető volt, hogy a polipok odúban rejtőzködve egyik szemükkel figyelték a zsákmányt, majd következetesen középről - azon az oldalon, ahol a figyelő tekintetük volt -, a második karjukat használva ejtették csapdába az eleséget. Szükség esetén persze a szomszédos karokat is alkalmazták a művelet során.
„Bár a nyolc karnak durva anatómiája van, és azonos sajátosságokat mutat, az ilyen karok speciális cselekvésekhez való használata finom evolúciós alkalmazkodást tükrözhet”
– olvasható a tanulmányban, amiből az is kiderül, hogy a rákok és a garnélák különbözőképpen és különböző sebességgel mozognak, ezért a polipok mindegyikhez más-más támadási módszert alkalmaznak. A második kar által vezetett, ütős, macskaszerű mozdulatot például rákok esetében alkalmazták, amelyek sokkal lassabban csapnak le.
A gyorsabb és kitérőbb garnélarák esetében a polipok lassabb, finomabb mozdulatokat tettek a második karral, ami segített álcázni a kar mozdulatait.
„A polip a táplálékkeresés közbeni utánzásáról híres, ezért azt feltételezzük, hogy a karjait a garnélarák közelében meglebegteti, hogy hozzászoktassa a garnéla antennáját és uropoda szőrszálait a jelenlétéhez, ezáltal csökkentve annak valószínűségét, hogy egy farokcsapással megszökne a zsákmánya.”
A polipok miután elkapták a prédát, a szomszédos karokat használták a tehetetlen zsákmány megtartására.
A második karos támadás következetessége némileg meglepte a kutatókat, mivel a polipok gyakran csak úgy néznek ki, mintha koordinálnák a végtagjaikat, ami valószínűleg a látómezőjükhöz kapcsolható.
„Mivel a polip mindegyik szeme körülbelül 180 fokot fed le, gyakorlatilag nulla metszésponttal, korlátozott szemmozgással és fejmozgással, valószínű, hogy a polipok szívesebben helyezik el a célpontot a látómezőjük közepére, nem pedig a határára.”
Emberként a két karunk és két lábunk összehangolása sem egyszerű feladat, nemhogy egy polipnak, aminek 8 végtagja van. Egy új kutatás arra jött rá, hogy a puhatestűek törzsébe tartozó állatok a motoros funkciók vezérlésének leegyzserűsítése érdekében egy preferált karhoz ragaszkodnak vadászat közben.
A kutatók a kaliforniai kétfoltos polipok bevonásával tesztelték, miként reagálnak a tartályaikba ejtett rákokra és garnélákra. A több száz rögzített felvételből leszűrhető volt, hogy a polipok odúban rejtőzködve egyik szemükkel figyelték a zsákmányt, majd következetesen középről - azon az oldalon, ahol a figyelő tekintetük volt -, a második karjukat használva ejtették csapdába az eleséget. Szükség esetén persze a szomszédos karokat is alkalmazták a művelet során.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Egyszerűen elképesztő volt” – Megszólaltak a Hold túloldalát megcsodáló űrhajósok
Az Artemis II legénysége az Orion űrhajó fedélzetéről számolt be az élményről, miután megpillantották az égitest rejtett oldalát. A négyfős csapat egy tíznapos küldetésen teszteli a rendszereket.
„Tegnap este először láttuk a Hold túloldalát, és ez egyszerűen elképesztő volt” – jelentkezett be az űr mélyéről Christina Koch, az Artemis II küldetés specialistája, miután a legénység több mint ötven év után először vetett emberi pillantást égi kísérőnk rejtett arcára. A négyfős csapat – Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta, valamint a küldetés-specialisták, Christina Koch és a kanadai Jeremy Hansen – április 1-jén indult útnak a Kennedy Űrközpontból, hogy egy nagyjából tíznapos út során megkerülje a Holdat, és letesztelje az Orion űrhajó és az SLS hordozórakéta rendszereit a jövőbeli holdra szállások előtt.
A küldetés negyedik napjára az Integrity névre keresztelt Orion kapszula már messze maga mögött hagyta a Földet, a legénység pedig az első üzenetében megpróbálta átadni a látványt.
„Az egész Földet láthatod sarktól sarkig… annyira lenyűgöző pillanat volt, hogy mind a négyünket teljesen megállított”
– mondta Reid Wiseman parancsnok. Victor Glover pilóta ehhez csak annyit tett hozzá a bolygónak üzenve: „Higgyétek el, csodálatosan néztek ki, gyönyörűek vagytok.” A legénység számára azonban a legizgalmasabb pillanatok még hátravannak: a Hold körüli pálya legfontosabb szakasza magyar idő szerint hétfőn este kezdődik.
A NASA élőben közvetíti majd az eseményeket, a közvetítés hétfőn 19:00 órakor kezdődik.
A tervek szerint 19:56-kor az Orion átszáguld azon a ponton, amellyel megdönti az Apollo–13 által 1970-ben felállított, embert szállító űreszközre vonatkozó Föld-távolsági rekordot, ami nagyjából 400 170 kilométer volt.
A tényleges tudományos megfigyelési ablak 20:45-kor nyílik meg, amikor az űrhajót úgy fordítják, hogy ablakai a Hold felszíne felé nézzenek. A küldetésirányítás kedd éjjel 00:47-kor körülbelül 40 percre elveszíti a jelforrást, amint az Orion a Hold mögé ér. Ebben a rádiócsendben, 01:02-kor éri el a legkisebb holdtávolságot, mintegy 6544 kilométerre a felszíntől, majd három perccel később, 01:05-kor jut a Földtől legmesszebbre, körülbelül 406 772 kilométerre.
Ez a magas pálya teszi lehetővé, hogy a legénység egyetlen képkivágásban láthassa a teljes holdkorongot, beleértve olyan területeket is, amelyeket emberi szem még soha nem látott közvetlenül.
A megfigyelések során ősi lávafolyásokat, becsapódási krátereket és tektonikus repedéseket vizsgálnak, a folyamatosan változó megvilágítási szögek pedig egyedülálló lehetőséget adnak a domborzat tanulmányozására. A lenyűgöző, nagy felbontású képeket és 4K-s videókat egy új, lézeres kommunikációs rendszer, az O2O teszi lehetővé, amely akár 260 megabit/másodperces adatsebességgel képes a Földre sugározni. Ez a technológia kulcsfontosságú lesz a jövőbeli Hold- és Mars-missziók során.
A holdkerülés után az Integrity megkezdi többnapos visszatérését. Az út hátralévő részében orvosbiológiai és sugárzásmérési kísérleteket végeznek, valamint a kézi kormányzási rendszereket is tesztelik. Ha minden a tervek szerint halad, az Orion űrhajó április 10-én, magyar idő szerint 20:07-kor landol a Csendes-óceánon, San Diego partjainál.
„Tegnap este először láttuk a Hold túloldalát, és ez egyszerűen elképesztő volt” – jelentkezett be az űr mélyéről Christina Koch, az Artemis II küldetés specialistája, miután a legénység több mint ötven év után először vetett emberi pillantást égi kísérőnk rejtett arcára. A négyfős csapat – Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta, valamint a küldetés-specialisták, Christina Koch és a kanadai Jeremy Hansen – április 1-jén indult útnak a Kennedy Űrközpontból, hogy egy nagyjából tíznapos út során megkerülje a Holdat, és letesztelje az Orion űrhajó és az SLS hordozórakéta rendszereit a jövőbeli holdra szállások előtt.
A küldetés negyedik napjára az Integrity névre keresztelt Orion kapszula már messze maga mögött hagyta a Földet, a legénység pedig az első üzenetében megpróbálta átadni a látványt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
FOTÓGALÉRIA - Megjöttek az első képek a Földről, lélegzetelállító felvételeket készítettek az Artemis II űrhajósai
Fotókon a kék bolygó, amit otthonunknak hívunk: az amerikai űrügynökség látványos felvételekkel jelentette be, hogy az Artemis II misszió a tervezett útvonal felét már megtette. A képeket Reid Wiseman parancsnok készítette az Orion űrhajó kamerájával.
Az Artemis II misszió ma már több mint félúton jár a Hold felé, a NASA pedig a küldetés pontossága miatt törölte az első, kifelé tartó pályakorrekciós manővert. A négyfős legénység jelenleg az Orion űrhajó kabinját és műszereit készíti elő a hétfői, körülbelül hatórás holdközeli megfigyelési szakaszra.
„E kép közzétételének pillanatában az Artemis II misszió körülbelül félúton van a Hold felé”
– írta az űrügynökség.
Pénteken, egy nappal az indulás után megérkeztek a legénység első felvételei. A Földről készült fotót Reid Wiseman parancsnok készítette az Orion egyik napelemszárnyának végén elhelyezett kamerával. A képeken a szakértők két sarki fényt és az állatövi fényt is azonosították.
Fotókon a Földünk!
A misszió magyar idő szerint csütörtökön, 0 óra 35 perckor indult a NASA floridai indítóállásáról, négy űrhajóssal a fedélzetén: Christina Koch-al, Victor Gloverrel, Reid Wiseman parancsnokkal és Jeremy Hansennel.
A küldetés következő nagy mérföldköve hétfőn várható, amikor az űrhajósok leszállás nélkül megkerülik a Holdat, és egy hatórás periódusban tudományos megfigyeléseket végeznek. Ezek az adatok alapvető fontosságúak lesznek a következő, Artemis III nevű misszió számára, ahol már a tényleges holdra szállás a cél. A tervek szerint a teljes repülés nagyjából tíz napig tart majd.
Az Artemis II misszió ma már több mint félúton jár a Hold felé, a NASA pedig a küldetés pontossága miatt törölte az első, kifelé tartó pályakorrekciós manővert. A négyfős legénység jelenleg az Orion űrhajó kabinját és műszereit készíti elő a hétfői, körülbelül hatórás holdközeli megfigyelési szakaszra.
„E kép közzétételének pillanatában az Artemis II misszió körülbelül félúton van a Hold felé”
– írta az űrügynökség.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Nélkülük az ember sem létezhetne” – elárulták, melyik volt a Föld első növénye
Erin Potter, a New York-i Állami Egyetem tudósa szerint a legkorábbi fotoszintetizáló élőlények tették lehetővé az összetett életet. Ezek az algaszerű szervezetek évmilliók alatt oxigénnel dúsították fel a bolygó légkörét.
Mielőtt fák, virágok és fű borították volna a bolygót, a szárazföld csak kő és por volt. De melyik élőlény volt az, amelyik elsőként lépett a partra, és ezzel elindította a szárazföldi élet forradalmát? Erre a kérdésre igyekezett választ adni Erin Potter, a New York-i Állami Egyetem tudósa a The Conversationben megjelent cikkében.
Ahogy az állatok, úgy a növények élete is a vízben kezdődött. A legkorábbi, növényi eredetű élőlények olyan egyszerű, apró zöld életformák voltak, mint például az algák, amelyek több mint 1 milliárd éve élnek a Föld óceánjaiban és tavaiban. A napfény, a víz és a szén-dioxid felhasználásával cukrokat állítanak elő, és e folyamat, a fotoszintézis melléktermékeként oxigént bocsátanak a légkörbe. A Föld hajnalán ebből nagyon kevés volt,
az oxigén évmilliók alatt halmozódott fel a fotoszintetizáló élőlényeknek köszönhetően. „Ez a változás lehetővé tette a nagyobb és összetettebb élet kialakulását, nélkülük az ember sem létezhetne”
– emelte ki Potter.
A tudósok úgy vélik, hogy az első igazi szárazföldi növények körülbelül 470 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki a zöldalgákból. Ezek a korai növények a partvonalak közelében, sekély vízben éltek, ahol a környezetük gyakran változott: néha víz alatt voltak, néha pedig a levegőn. Ez segítette őket abban, hogy lassan alkalmazkodjanak a szárazföldi léthez, ami egy sor új kihívással járt. El kellett kerülniük a kiszáradást, meg kellett tudniuk állni a vízben való lebegés nélkül, és vizet, valamint tápanyagot kellett szerezniük a talajból.
Hogy alkalmazkodjanak, az első növények fontos új tulajdonságokat fejlesztettek ki. Az egyik egy viaszos bevonat, az úgynevezett kutikula volt, amely segített a vizet a növény belsejében tartani. A növények sejtfala emellett erősebb lett, ami lehetővé tette számukra, hogy a gravitáció ellenére függőlegesen álljanak. Az egyszerű, gyökérszerű szerkezetek, az úgynevezett rizoidok pedig a stabil kapaszkodásban, valamint a víz és az ásványi anyagok felszívódásában segítették őket.
Ezek az első növények nagyon kicsik és egyszerűek voltak, hasonlítottak a ma élő mohákhoz, például a májmohákhoz és a becősmohákhoz. Nem volt igazi gyökerük vagy száruk, és közel maradtak a talajhoz.
Ezt bizonyítják például a Cooksonia nevű növénycsalád fosszíliái is, amelyek körülbelül 430 millió évvel ezelőtt éltek, és apró, elágazó száraik voltak, amelyek mindössze néhány centiméter magasra nőttek meg.
Bár ezek a növények méretüket tekintve aprók voltak, hatásuk óriási volt. Idővel egyre több lett belőlük, és a kezdetleges gyökereik segítségével a kövekből talaj lett, ami további növények megtelepedését tette lehetővé.
A több növény több oxigént is jelentett a légkörben, emellett pedig táplálékként és élettérként is szolgáltak, így megindulhattak az állatok is a szárazföld felé.
A növények evolúciójában nagyjából 420 millió évvel ezelőtt jelent meg az a szövet, ami lehetővé tette, hogy a víz és a tápanyag a növény minden részébe eljusson. Ennek köszönhetően magasabbak és erősebbek lehettek, így jutott el a bolygó a körülbelül 360 millió évvel ezelőtti időszakba, amikor
már hatalmas, helyenként 30 méter magas fák borították a tájat. Ezek kidőlve nemcsak tápanyagként szolgáltak más élőlények számára, hanem évmilliók alatt fosszilis energiahordozóvá is alakultak.
Egy másik fontos evolúciós változás 380 millió évvel ezelőtt következett be, amikor
megjelentek a magok,
amelyek védték a növényi „embriókat”, és lehetővé tették számukra, hogy a zord körülményeket is túléljék. Végül 140 millió évvel ezelőtt
megjelentek a virágok, amelyek a növények szaporodását és elterjedését segítették.
Ma a virágos növények jelentik azokat a növényeket, amelyekkel a legtöbbször találkozunk.
Mielőtt fák, virágok és fű borították volna a bolygót, a szárazföld csak kő és por volt. De melyik élőlény volt az, amelyik elsőként lépett a partra, és ezzel elindította a szárazföldi élet forradalmát? Erre a kérdésre igyekezett választ adni Erin Potter, a New York-i Állami Egyetem tudósa a The Conversationben megjelent cikkében.
Ahogy az állatok, úgy a növények élete is a vízben kezdődött. A legkorábbi, növényi eredetű élőlények olyan egyszerű, apró zöld életformák voltak, mint például az algák, amelyek több mint 1 milliárd éve élnek a Föld óceánjaiban és tavaiban. A napfény, a víz és a szén-dioxid felhasználásával cukrokat állítanak elő, és e folyamat, a fotoszintézis melléktermékeként oxigént bocsátanak a légkörbe. A Föld hajnalán ebből nagyon kevés volt,
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Szenzációs felvételeket készített a Szaturnuszról a Webb és a Hubble űrtávcső
A Webb és a Hubble űrtávcső közös munkája eddig sosem látott részletességgel mutatja a gázóriást. A szakértők szerint ez különösen izgalmas, mert a két űrteleszkóp eltérő „szemmel” nézi a gyűrűs bolygót.
Mintha hagymát hámoznának: a csillagászat két szupersztárja, a Webb és a Hubble űrtávcső most először mutatja meg rétegenként a Szaturnusz légkörét. A két távcső közös munkája példátlan, háromdimenziós képet ad a gázóriásról – írja a NASA és az Európai Űrügynökség közös projektjének honlapja.
A két űrteleszkóp eltérő „szemmel” nézi a gyűrűs bolygót.
Míg a veterán Hubble a látható fény tartományában a felhőzet finom színárnyalatait rögzíti, addig az újgenerációs Webb az infravörös tartományban a légkör különböző mélységeiben rejtőző felhőket és kémiai anyagokat is érzékeli. A két adatsor kombinálásával a tudósok gyakorlatilag felszeletelik a bolygó atmoszféráját.
A Hubble egy évtizedes megfigyelőprogram részeként kapta lencsevégre a Szaturnuszt még 2024 augusztusában, a Webb pedig néhány hónappal később. A képek rögzítésekor a bolygó éppen az északi féltekén tapasztalható nyárból a 2025-ös napéjegyenlőség felé haladt.
A fotók egy rendkívül mozgalmas légkört tárnak fel. A Webb képén egy „szalaghullámnak” nevezett, hosszan fennálló futóáramlat kanyarog, alatta pedig még mindig látszik egy apró folt, a 2011-es „Nagy tavaszi vihar” makacs maradványa. A déli féltekén szintén több vihar örvénylik, melyeket a látható felhők alatt tomboló erős szelek és hullámok formálnak.
A bolygó északi pólusánál lévő ikonikus, hatszög alakú futóáramlás több csúcsa is halványan kivehető mindkét képen. Valószínűleg évtizedekig ez az utolsó nagy felbontású kép a híres hatszögről, mivel az északi pólus hamarosan télbe fordul, és tizenöt évre sötétségbe borul.
A Webb infravörös megfigyelésein a pólusok feltűnően szürkészöld színben játszanak. A tudósok szerint ezt vagy egy magaslégköri aeroszolréteg okozza, amely másként szórja a fényt, vagy pedig sarki fényhez hasonló jelenség, ahol a bolygó mágneses mezejével kölcsönhatásba lépő töltött részecskék keltenek fénylést. A gyűrűk azért különösen fényesek az infravörös képen, mert nagyrészt visszaverő vízjégből állnak, és olyan finom részletek is látszanak rajtuk, mint a küllők és a legkülső, vékony F-gyűrű éles vonala.
A Webb a legnagyobb és legerősebb távcső, amelyet valaha az űrbe bocsátottak. A Hubble űrteleszkóp pedig több mint három évtizede működik, és továbbra is úttörő felfedezéseket tesz, amelyek alakítják az Univerzumról alkotott ismereteinket.
Mintha hagymát hámoznának: a csillagászat két szupersztárja, a Webb és a Hubble űrtávcső most először mutatja meg rétegenként a Szaturnusz légkörét. A két távcső közös munkája példátlan, háromdimenziós képet ad a gázóriásról – írja a NASA és az Európai Űrügynökség közös projektjének honlapja.
A két űrteleszkóp eltérő „szemmel” nézi a gyűrűs bolygót.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
