Megjelent a játék, amire nyolc évet várt a világ, többen rendelték elő, mint eddig bármilyen szórakoztatóipari terméket, és katasztrofális hibái ellenére a legjobb szerepjáték, amivel valaha találkoztunk.

Az elmúlt hetekben nehéz volt nem találkozni a Cyberpunk címével, még azoknak is, akiket soha nem vonzott semmilyen videojáték. Az internet egy dolog, de az utcai reklámok, újsághirdetések mellett még az élelmiszerboltokban is szembe jöhetett velünk V karaktere bizonyos termékeken. Soha egyik játék sem kapott még ilyen hájpot, mint a Cyberpunk 2077, és ennek oka elsősorban a fejlesztő lengyel cég, a CD Projekt Red előző játékában keresendő: a The Witcher 3-ban, ami a világ egyik legjobb játékaként vonult be a történelembe. A kiadóba vetett bizalom már alapból irreális hájpot generált, amire ők is ráraktak egy lapáttal, és

a kép, ami így felépült a fejekben a december 10-én megjelent, már egyenesen a világ legjobb játékát festette le, amiben ráadásul Keanu Reeves az egyik főszereplő.

Gyakorlatilag egy olyan programot várt már mindenki, amit lehetetlen volt elkészíteni. Na, és bejött? Hát, részben igen, részben pedig nagyon nem...

A játék alapjául egy Cyberpunk nevű könyves szerepjáték szolgál, ami egy félelmetes utópisztikus világban játszódik, azon belül is Night City-ben, ahol a nagy multicégek gyakorlatilag átvették az irányítást a kormánytól. Mi egy V nevezetű zsoldost alakítunk, akinek egy balul elsült meló után a fejébe költözik egy baromira idegesítő Keanu Reeves – vagyis Johnny Silverhand, kora leghíresebb/hírhedtebb rockere ÉS terroristája (így, ahogy írom, igen). A sztorit nem is igazán érdemes göngyölíteni tovább, hiszen jelenleg az egyik legnagyobb bűn a játékvilágban a Cyberpunk 2077 spoilerezése, bár hozzá kell tennem, az sem olyan egyszerű, mert a játékban is kapkodja az ember a fejét, hogy mikor mi történik. A történet a legerősebb, amivel a 20 éves gamer pályafutásom alatt találkoztam.

Az első pillanattól kezdve, amikor kiválaszthatjuk, három opció közül milyen előtörténetünk legyen, a legkisebb mellékküldetésen át a befejezésig belesüppedtem a játékba.

Soha nem éreztem még játéknál azt a pozitív tanácstalanságot, hogy nem tudom eldönteni, menjek-e a főküldetés vonalán tovább vagy halogassam, és fedezgessem fel a várost a kisebb küldetéseken keresztül, mert egyszerűen mindegyik baromi izgalmas. A főszál egy bizonyos indok miatt eléggé sürgető, és ezt a játék maga is sulykolja belénk. Így automatikusan pörgetné az ember tovább, de a mellékküldetések is annyira izgalmasak és összetettek, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy hajnali 4-kor egy „csak még ezt a braindance-t megnézem” kifogással gyilkolom tovább a bioritmusomat.

Apropó, braindance! A BD egy még semmilyen más játékban nem látott egyedi módja a nyomozásnak (a játék világában a filmek és a pornó is ebben a formában lett népszerű). Lényege, hogy egy másik ember által megélt időszakaszt újraélhetünk pont úgy, ahogy ő is, de akár ki is léphetünk a testéből, és megvizsgálhatjuk a környezetét. Van egy olyan mellékküldetés is, ahol egy pszichopata irgalmatlanul para álmát élhetjük így újra. A játék egy pillanatig sem vonultat fel repetitív elemeket, az egyetlen visszatérő jellegű küldetés, ha az utcán belebotlunk egy rablásba/támadásba, de ezekbe amúgy is akkor megy csak bele az ember, ha van kedve egy kis balhéhoz, és általában van, mivel...

A Harc

...elképesztően élvezetes. A fegyverarzenál hatalmas, és több fő csoportra oszlik: impulzus-, tech- és okos fegyverek. Mindegyiknek megvannak a maga badass elemei, de a techfegyverek talán mind közül a leglátványosabbak. Miszlikekre lehet bontani a környezetünket egy-egy komolyabb tűzpárbaj alatt, az ellenfélen is szinte érezni a kínt, ahogy belémar a mordályunk, és minden egyes lövés hangja is egy jóleső elégtétel.

A játékmenetben, ha mindent összeadunk, nem a harc dominál. Többet beszélgetünk, hekkelünk, braindancelünk együttvéve, így még inkább ki van éhezve az ember a megfelelő időpontokban beiktatott csetepatéra.

A közelharci fegyvereket is baromi guszta darálni, főleg a katanát, ami mindenkiben felébreszti a benne szunnyadó yakuzát, amikor a Fővám téri henteseket megszégyenítő mozdulatokkal feldarabolja a rosszarcú bandatagokat.

A fegyvereken túl különböző kibervereket is telepíthetünk a már így is félig mechanikus testünkbe, ezzel látványos pluszokat elérve. Beépíthetünk a karunkból előugró sáskapengéket, elektromos szálakat, gránátvetőt, gorillakart, és ez csak a kezünk. Szinte bármelyik végtagunk (sőt még egyes szervünk) helyére is pimpelhetünk valami gizda krómot. És ezzel még nincs vége a dolognak, ugyanis van nekünk egy kiberdekkünk is, ami a hackelésért felel (gyakorlatilag az operációs rendszerünk). Ezt fejlesztve is több tucat para lehetőséghez juthatunk, akár kisüthetjük ellenfeleink agyát is.