Vakként járta meg az El Caminót a 23 éves Norbi
Fóris Norbert születése óta vak, de ez a legkevésbé sem akadályozza abban, hogy teljes életet éljen.
Jelenleg a Testnevelési Egyetemen tanul, több sportágat is űz (dzsúdó, futás, túrázás), és már szerepelt a Rádiókabaréban is.
Az El Camino zarándokút teljesítése viszont nem a saját ötlete volt. Későbbi kísérője, Géza kereste meg a Suhanj Alapítványt nagyjából másfél éve, azzal a kéréssel, hogy szeretne egy látássérülttel végigmenni az úton. Méghozzá azért, mert nagyon zárkózott személyiség volt, és szeretett volna nyitottabbá válni. Erre pedig ideális módszer, ha valakit majdnem egy hónapon át segítenie kell, állandóan kommunikálva vele.
Az alapítvány Norbit ajánlotta, mivel az ő közreműködésükkel szokott versenyeken indulni, így tisztában voltak sportos érdeklődésével. A fiú addig csak hallomásból ismerte az utat, néhány cikket olvasott róla az interneten, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. A felkérés után viszont szinte azonnal igent mondott.
Az indulást hosszas szervezés és felkészülés előzte meg. Miután megismerkedtek Gézával, és kiderült számukra, hogy megvan köztük az összhang, többször is túráztak közösen a Budai-hegységben. Sokat beszélgettek és összecsiszolódtak, Norbi megmutatta, hogyan kell neki helyesen segíteni.
– meséli. Szűk helyeken pedig mindkettőjük kezében ott volt a túrabot, Géza a sajátját hátra nyújtotta, Norbi pedig abba kapaszkodva haladt mögötte. A lépcsőkről és a kikerülendő tereptárgyakról szintén előre szólt neki kísérője.
Norbi külön az útra vásárolt egy túrahátizsákot, cipőt és hálózsákot, illetve többfajta gyógyszert. Szeptember végén indultak el, mivel azt olvasták, hogy nyáron hatalmas a tömeg, így aligha tudtak volna a saját tempójukban haladni.
A Caminónak több szakasza van, ők a legtöbbek által teljesített „francia utat” választották, amely a spanyol-francia határhoz közeli Saint Jean Pied de Portból tart Santiago felé. Azonban csak a nagyjából 80 kilométerrel arrébb fekvő Pamplonában csatlakoztak rá, mivel oda egyszerűbb volt az eljutás számukra.
Az első néhány napon 20-21 kilométert haladtak, aztán ez egyre emelkedett: előbb 25-30-ra, majd a legvégén ennél is nagyobb távokra. A leghosszabb napjukon 35 kilométert tettek meg. Végig tartották az előzetesen kidolgozott ütemtervet, pedig Norbi nem volt biztos benne, hogy menni fog.
– emlékszik vissza. Félt attól, hogy izomláza és különféle fájdalmai lesznek, de ebből végül semmi nem valósult meg. Egyedül a rengeteg vízhólyag okozott számára kellemetlen perceket, de ez sem gátolta meg abban, hogy minden egyes nap a terv szerint tovább induljanak.
Szállást csak az első és az utolsó éjszakára foglaltak, a kettő között az út mentén található speciális zarándokszállásokat vették igénybe, ahová nem kell előre bejelentkezni. Elég változatosak voltak: akadt köztük kétágyas szoba, de olyan is előfordult, hogy 30-40 emberrel kellett egy légtérben aludniuk. Ilyenkor versenyt horkoltak a többiekkel.
Különösen nagy élmény volt számára, amikor a 16. nap környékén teljesen véletlenül magyar szállásadókhoz vetődtek. Mondani se kell, kölcsönösen megörültek egymásnak és hosszasan elbeszélgettek. Egyébként itt némi bonyodalom is akadt, a mosdó ugyanis külön helyiségben volt, Norbi pedig éjjel csak azért is egyedül ment ki, hiába mondta neki Géza, hogy ébressze fel nyugodtan.
Aztán, mint utólag kiderült, a női vécébe is benyitott, de valamiért onnan is meghátrált. Végül meghallotta, hogy egy spanyol srác kint dohányzik, tőle kért segítséget. De angolul nem értett az illető, ezért jobb híján egy „pssss” szerű hangutánzó szóval próbálkozott nála. És sikerrel járt, így találta meg végül kalandos úton a mosdót.
Reggelente általában 6-7 óra körül keltek fel, Norbi inkább korábban, mivel amúgy sem volt szüksége villanyra, így nyugodtan tudott készülődni, amíg a többiek még aludtak. Mire Géza felébredt, ő rendszerint már össze is pakolt.
Reggeli után folytatták az utat, 2-3 órát haladtak egyhuzamban, mielőtt pihenőt tartottak. Az út mentén sok bár található, legtöbbször ilyen helyekre ültek be. Vagy azt ették, ami náluk volt, vagy vettek valami elfogadható árú ennivalót.
Legkorábban délután 1-2 körül, legkésőbb pedig 6-kor érkeztek meg az aznapi szálláshelyre. Itt Norbi minden alkalommal mosott, vagy olvasgatott és zenét hallgatott a telefonján, Géza ezalatt többnyire városnézéssel töltötte az időt. 9-10 táján feküdtek le aludni, már ha éppen tudtak a többiektől.
Nagyon sok, különféle nemzetiségű emberrel találkoztak, köztük ázsiaiakkal is. Ez egyszer egy vicces szituációt is okozott, mivel Géza mindegyikről azt mondta Norbinak, hogy „japók”. Ő aztán a dzsúdóedzéseken szerzett szókincsét felhasználva rá is köszönt egyikükre japánul, mire kiderült, hogy az illető valójában koreai.
Megismerkedtek egy olyan zarándokkal is, aki Hollandiából indulva tette meg az utat, összesen 3500 kilométert gyalogolva.
Egy lány pedig kutyával ment végig a Caminón, többször is közös szálláshelyen aludtak, így Norbi enyhíthette kutyás elvonási tüneteit. Luna névre hallgató saját vakvezető kutyáját ugyanis inkább otthon hagyta, mivel nem volt benne biztos, hogy végig bírná az utat.
Ami a költségeket illeti: fejenként 600 eurót (kb. 190 ezer forintot) vittek magukkal az útra. Szállással, étkezéssel és a végén vásárolt szuvenírekkel együtt napi 15-20 euróból próbáltak kijönni. A legdrágább szállás 15 euróba került, a legolcsóbbért pedig csak tetszőleges adományt kellett fizetni, ami az esetükben 5 euró volt.
Indulás előtt több helyen olvastak róla, hogy Manjarín nevezetességei közé tartoznak azok az útjelző táblák, amelyeken a település különféle városoktól mért távolsága szerepel.
Budapest viszont addig kimaradt a szórásból, ezért ők vittek magukkal egy kis táblát, amire a távolság mellett kettejük nevét is felírták: Norbiét Braille, Gézáét pedig hagyományos írással.
Október 22-én értek Santiago de Compostelába, természetesen nem maradhatott el a fényképezkedés sem a híres katedrális előtt. Norbit elmondása szerint igazi eufória fogta el itt, hogy tényleg teljesítette a nagy kalandot. Ismerőseitől utána százával kapta a gratulációkat, édesanyja pedig annyit mondott neki: „Fiam, nagy dolgot vittél véghez.”
Géza is elérte a célját: nagyon sokat adott neki az út és sokkal nyitottabb emberré vált tőle.
A 26 nap során nagyon sokszor mondta a vak srácnak, hogy nélküle nem is lenne értelme ennek az egésznek.
És hogy ő személy szerint nekivágna-e újra? Egy szóval, gondolkodás nélkül válaszol: „Természetesen!”
Ennél jobb bizonyíték nem is kell rá, hogy a legmerészebb álmokat is meg lehet valósítani az életben, csak kitartás és elszántság kell hozzá.
(A cikk a Nem Adom Fel Kávézóban tartott képes élménybeszámoló alapján készült.)
Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel!
