KULT
A Rovatból

Szörnyeket és horrorfigurákat tervez az első magyar, aki hivatalosan Batmant rajzolt a DC-nek

A korábban gyermekszínészként ismert Jakó Máté 15 éve él külföldön, londoni grafikai stúdiója egyre komolyabb megbízásokat kap. Az elsőre riasztó figurákkal benépesített világa elismert a rajongók körében, és ma már a legnagyobbakkal dolgozhat.


Jakó Máté útja látszólag kanyargós volt, amíg eljutott oda, hogy saját stúdiója legyen Londonban, és csak azzal foglalkozhasson, amivel szeretett volna már kisgyerekkora óta. Már gyerekszínészként is rajongott a szörnyek és a fantasyfigurák iránt, és folyamatosan rajzolt. Meg filmezett, verset írt és horrormaszkokat gyűjtött. Az út valójában nyílegyenes volt, és mindig visszatért rá. Ma pedig már a DC is elfogadta az egyik Batman-rajzát, amin ő lepődött meg a legjobban.

– Gyermekkorod óra gyűjtesz horror-relikviákat. Honnan a vonzódás?

– A "horror-relikviák" talán nem a legpontosabb kifejezés. Kisgyermek korom óta gyűjtöttem akciófigurákat. A filmek, könyvek és a képregények bűvöletében éltem, és a sötétebb történetekhez mindig jobban vonzódtam. Egyszer, nagyon fiatalon, véletlenül egy másik film előtt, amelyet az unokatestvéremék házában néztünk, láttam egy horrorfilm-előzetest. Azon az éjszakán tapasztaltam életem első rémálmát. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire féltem, és mégis mennyire elvarázsolt a sötétségnek és furcsa teremtményeknek ez a dimenziója. Tudtam, ennél több kell. Röviddel ezután kezdtem a saját történeteimet elmesélni.

Szörnyfigurákat és "horror-relikviákat" később kezdtem csak gyűjteni, mivel ezek Magyarországon nem voltak elérhetők akkoriban. Természetesen voltak dinoszauruszaim, és mar a kilencvenes évek legelején néhány cég őrületesen szép figurákat kezdett el gyártani, de ezek inkább képregény-karakterek voltak, néhány szörnnyel, vagy groteszk karakterrel. Faltam az ehhez kapcsolódó médiát, irodalmat, filmeket. Ennek a szenvedélynek a története kitenne egy másik cikket. Röviden: tudtam, hogy ki vagyok, mit szeretnék csinálni, mivel szeretnék foglalkozni az életem hátralevő részében.

– Elég sok minden predesztinált arra, hogy színész legyél. Kölyökidő, drámaosztály, színházi munkák. Miért nem lettél az?

– Ez egy olyan kérdés, amelyet rendszeresen megkapok. Imádtam a színházat, a filmeket, és gyermekkoromban azért is vonzott a pálya, mert nem voltam vele tisztában, hogy a színészek nem rendezők. Vagy csak ritkán. Számomra a történetmesélés volt a lényeg. A színészethez a különböző, gyakran fantasztikus karakterek létrehozása vonzott. Illusztrátorként ugyanezt teszem: belehelyezem magam a karaktereim, szereplőim bőrébe, mikor elmondok egy történetet a képeimmel. Arra, hogy miért nem színész lettem végül, talán úgy tudnék legegyszerűbben válaszolni, hogy túlságosan naiv és idealista voltam fiatalabbként. És annak, aki gyermekkora óta művészetekről, a történetmesélésről álmodott, nehéz volt ezt és a valóság hideg felszínességet összebarátkoztatni. Ez persze az én hibám, senki másé. Azt hiszem, hogy ma már könnyebben tudnám venni azokat a dolgokat, amelyekkel abban az időben nehezebb volt számomra megbirkózni. Soha nem voltam jó politikus.

Viszont talán ami ennél még fontosabb, hogy teljesebb kreatív kontrollra vágytam. Megvalósítani egy víziót. Amelyet illusztrátorként könnyebben elérhetőnek látok.

Természetesen (hiszen ma is dolgozom filmeken, videójátékokon vagy szobrokon) a kliens elvárásai számomra a legfontosabbak, és a professzionális munka esetében mindig van egy művészeti vezető, de eddigi karrierem során kimondhatatlanul szerencsés voltam - le is kopogom - mert a klienseim magamért bíznak meg, nem azért, hogy valami olyasmit kérjenek tőlem, amivel én nem foglalkozom. Az igazság az, hogy nem is nagyon vállalok el olyan munkát, ami nem áll közel hozzám. Ostobaság lenne. A saját és a kliensem idejét vesztegetném vele. Arról nem is beszélve, hogy ha olyan felkérést kapok, amellyel nem érzek rokonságot, abban a pillanatban tudom, hogy az illető nem is ismeri a munkáimat (talán egyet látott), és azért keresett fel, mert mondjuk kell neki egy grafikus.

De azt hiszem, nem fordítottam hátat végleg a színészetnek vagy a rendezésnek. Talán egyszer eljön az idő. Számos olyan projekt van, amit szívesen megvalósítanék, legfőképp az a forgatókönyv, amit azelőtt írtam, mielőtt eljöttem otthonról. De ez már egy másik történet.

– Mikor kezdtél el rajzolni komolyabban?

Komolyabban? Soha. :) Nem tudom. Ez bonyolult. Egy fejlődés része volt ez, mint minden az életben. Mindig is vonzott a vizuális kifejezés - lásd filmek, képregények - és mindig rajzoltam valamit. De talán 11 éves lehettem, amikor láttam egy néhányoldalas összefoglalót az akkori Cinema Magazinban Stan Winstonról (aki olyan filmek speciális effektjeiért volt felelős, mint a Terminátor, Predator, Jurassic Park, Aliens, Ollókezű Edward, stb), ami megváltoztatta az életemet. Ugyan nem ekkor kezdődött a megszállottságom a speciális effektusok és szörnyek iránt, de ez a cikk óriási hatással volt rám. A kétoldalas fotó ebben a magazinban, ahogy Mr. Winston a kiállítótermében összefont karokkal a teremtményei között áll, ma bekeretezve lóg a stúdióm falán! Abban a pillanatban elkezdtem karaktereket és szörnyeket megszállottan kifundálni és tervezni. Egyik füzet telt meg a másik után.

Érdekes sztori: mikor megmutattam a teremtményeimet az általános iskolai rajztanáromnak, az így nyilatkozott "Én nem pazarolnám a tehetségemet ilyen ostobaságokra." Belegondolni is borzasztó, hogy mi lett volna, ha akkor abbahagyom. Sírva mentem haza.

De ez természetesen nem állított meg. Kamaszkoromban pedig rájöttem arra, hogy a rajzolás egy fantasztikus kifejezőeszköz. Úgyhogy elkezdtem a saját történeteimet, ötleteimet illusztrálni.

Végig, a kölyökidős pályafutásom alatt is (ahol amúgy 14 évesen meg is rendeztem első horrorfilmemet, amit be is mutattak a Magyar Televízióban) rajzoltam. A rendező, Takács Vera számos interjút készített velem ezekről a művekről, és a kollégáim is

mindig feltették a kérdést: "Honnan a vonzódás, miért szörnyek?". Furcsa, mert ma egy olyan világban, ahol van egy Guillermo del Torónk is, ez már majdnem mindennapos.

Aztán, mikor elhagytam Magyarországot 15 évvel ezelőtt, a rajzolás egy kicsit abbamaradt. Külföldön nyilván a megélhetésemet kellett biztosítani, és mindenféle munkát bevállaltam. De a húszas éveim közepén folytattam, és úgy döntöttem, hogy ezt az utat követem.

– Hogy jutottál ki Angliába? Mi volt a cél először?

– Először Írországba költöztem. Előtte a Madách Színházban dolgoztam három gyönyörű évet, és bizony sok minden történt, de többre vágytam. Azt a forgatókönyvet, amit az imént említettem, szerettem volna megvalósítani. Mindent függetlenül, a saját zsebemből. Keményen dolgoztam, és két éven belül vásároltam egy professzionális videóstúdiót, és tulajdonképp készen álltam. De egy kicsit elcsúsztam, elvesztettem a fókuszt, és egy sötét korszak következett. Megnyugodtam. Az pedig egy művész halála. Kicsit túl sok alkohol, ez, az...

Nagyon hosszú ideig semmiféle (vagy nagyon kicsi) eredményt nem sikerült felmutatnom. Később, miután Londonba költöztem, és három és fél évig itt éltem, volt egy kisebb idegösszeroppanásom. Amim volt, egy raktárházba költöztettem, és hét hónapig utazgattam, jártam Európát. Voltak nálam füzetek, amikbe folyamatosan rajzolgattam.

Miután visszatértem Londonba, döntöttem el, hogy mostantól csak magamnak fogok bármit is készíteni. Semmi trendet nem követve, nem azért, mert valamit meg akarok valósítani, hanem csak az expresszió tiszta élvezetéért. S akkor történt a változás.

2014-ben pedig elkezdtem a partnerem segítségével Comic Conokon (képregényfesztivál) megjelenni, és a munkáimat kiállítani. A válaszreakció elképesztő volt. Félreértés ne essek, eredeti munkát nagyon nehéz eladni, de azok, akik ezt értékelik, akik ebben a közegben mozognak, ők fantasztikusan szenvedélyes gyűjtők. Aztán már minden ment a maga útján.

[next

- Hogy alakult a stúdiód?

– Az “Entenn” szót még kamaszkoromban találtam ki, egy (borzasztó) versben, amit akkortájt írtam. Azt a fajta vágyódást szerettem volna kifejezni vele, ami számomra égő szenvedély, elvágyódás, az a fajta szerelem, amit én a gyönyörű groteszkben találtam meg. Így alakult a stúdió röviden. Tudtam, hogy mi az, amit akarok, és szakadatlanul, megállás nélkül, fáradhatatlan, és kimeríthetetlen szenvedéllyel üldöztem, és üldözöm meg most is.

– Kiknek dolgoztál eddig, mik azok a munkák, amelyekre büszke vagy?

– Ahogy mondottam volt, elmondhatatlanul szerencsésnek tartom magam ebből a szempontból. Olyan cégeknek és klienseknek dolgoztam, amelyeket talán a legmerészebb álmaimban tudtam volna elképzelni, ha egyáltalán belegondoltam volna.

A legnagyobbak talán Alexander McQueen, az Oscar-díjas Chris Nelson (maszkmester) és a Sideshow Collectibles voltak idáig.

Ami szintén nagy örömöt okoz, hogy olyan publikációkban is jelentek meg műveim, és olyan galériákban is állítottam ki, amelyeket soha nem gondoltam volna. Ezek között van a Spectrum, 3D Total: Sketching from the imagination - creature design, Copro Nason Gallery, és WowXwoW Art.

– Hogy sorolnád be, amit csinálsz? Alkalmazott művészet?

– A kliensmunka gyakran igen. De a személyes munkák talán az illusztratív, vagy narratív művészet kategóriájába sorolhatók legkönnyebben.

– Most milyen munkáid vannak?

– Sajnos ilyen dolgokról nem nagyon beszélhetek, de amit elmondhatok, hogy most fejeztem be az első fázisát az eddigi talán legambiciózusabb munkámnak, amelyet ismét a Sideshow Collectibles-nek készítek. Erről röviden csak annyit mondanék, hogy velük először mint gyűjtő kerültem kapcsolatba, mivelhogy filmes relikviákat, szobrokat is forgalmaznak. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer velük dolgozom. És nemcsak erről van szó, hanem

én vagyok az első művész, akit felkértek arra, hogy az original art (tehát nem licenc, hanem eredeti munkák) művészeti print programjukat elindítsa. Az első, “Admissionem” című munkám, ami 160 számozott darabban jelent meg, 4 hét alatt elfogyott. Ez őrülten megtisztelő, és bizonyos szempontból alázatossá tesz.

Ezenkívül pedig három másik olyan projekten dolgozom, ami szinten a gyűjtőket fogja érdekelni: egy Crypt Stúdió nevű cégnek maszkokat tervezek, a másikról nem beszélhetek sajnos még, a harmadik pedig, hogy az egyik saját tervem háromdimenziós megvalósításán faradozunk egy őrülten tehetséges szobrászművész barátommal, Franco Carlesimóval.

– Amerika? Tervben van még?

– Mindig. Remélem, nem érzéketlenség ilyet mondani, a mostani világjárvány-helyzetre való tekintettel, de borzasztóan össze voltunk törve, hogy ez év májusában nem jutottunk újra el Los Angelesbe. Nekem két bemutatóm is lett volna, az egyik a Monsterpalooza nevű rendezvényen, ahol immáron harmadjára jelentünk volna meg, a másik pedig egy Santa Monica-i galériában lett volna az eddigi legnagyobb show-n.

Élni nem hiszem azonban, hogy tudnék ott. A karrierem szempontjából persze óriási volna, de nagyon sok dolog nem szimpatikus az amerikai társadalomban. Visszajárunk, szeretjük, imádom LA-t, ennyi pedig elég. Egyelőre.

– Hivatalosan rajzoltál a DC-nek is Batman-figurát. Ez hogy történt?

– A történet röviden annyi, hogy amikor tavaly áprilisban a Sideshow irodáiban voltunk, hogy személyesen alá tudjam írni a printjeimet (Admissionem), a művészeti vezetővel ment a társalgás, hogy tavaly nem pusztán a Detective Comics 1000. száma jelent meg, hanem a kedvenc hősöm, Batman is a 80. születésnapját ünnepelte.

Én akkor csak saját magamnak készítettem egy Batman-illusztrációt az iPadomon a szabadidőmben. A stáb a Sideshow-nál imádta, és arra kértek, hogy ha ezt odaadnám nekik, ők ezt elküldenék a Warner Bros/DC-hez, és ha jóváhagyják, akkor jelentessük meg. Én percekig nem tértem magamhoz.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

I guess the cat is out of the bag and I can finally share this with you guys. ? @sideshowartprints Lifelong fan Máté Jakó captures the steadfast resolve of Gotham’s defender in his Batman: World’s Greatest Detective Fine Art Print. Lovingly created by the artist as a tribute to celebrate 80+ years of Batman, this stunning piece will be sold in a limited edition of 400. Available for pre-order on Friday, August 7th!⠀ .⠀ Swing on over to the link in our bio for a chance to win this print!⠀ .⠀ .⠀ .⠀ @entennstudio #SideshowArtPrints #MateJako #Entennstudio #Popcultureart #geekart #artprints #framedprint #artcollector #sideshowartprints #nerdart #nerdartist #giveaway #fineart #artprint #batman #batmancollection #batmancollector #batmanfan #DC #DCComics #DCUniverse #dcfamily #dcu #dccollection #dccollector #Sideshowcollectibles #sideshow #Sideshowcollectors #batmanartwork #batmanart

Mate Jako (@entennstudio) által megosztott bejegyzés,

Hét vagy nyolc éves lehettem, mikor láttam Tim Burton Batmanjét, ami szinten fundamentális hatással volt rám, és körülbelül ugyanebben az időszakban lett meg életem első Batman-képregénye, amelyet a nagymamámtól kaptam. Pár héttel ezelőtt pedig megkaptam az emailt, hogy jön a print. Minden hivatalos.

Ha tudta volna az a hiperaktív, álmodozó szemű hódmezővásárhelyi kisfiú, hogy egy nap ő lesz az első magyar, aki a DC-nek hivatalosan Batman-t fog rajzolni, biztosan könnyebb lett volna neki elviselni az iskola megannyi kellemetlenségét. Szavakban elmondhatatlan büszkeséggel tölt el ez a csoda, ami történt.

– Elégedett vagy?

– Ennyi év után úgy érzem, hogy szépen lassan megértem, hogy ezt a pályát választottam, olyan, mintha az ember jegyet vásárolna egy igen hosszú utazásra. Egy olyan útra, ahol a végcél - ha van egyáltalán - borzasztó távoli, és talán nem is az a lényeg. A fontos az maga az utazás. Persze, hogy lehetne jobb, jobban jövedelmezőbb, biztonságosabb. De úgy érzem - mindig is így éreztem -, hogy az embernek mérlegre kell tennie azt, hogy mi az, ami igazan fontos. Számomra enélkül a szerelem, szenvedély, érdeklődés nélkül nincs élet. Nemcsak sikerült találkoznom a hőseimmel, akiket gyerekkorom óta szeretek, tisztelek, hanem néhány esetben kollégáknak/barátoknak nevezhetem őket. Ennyire szerencsés vagyok.

Akárki, aki ezeket a sorokat olvassa, és úgy érzi, hogy van valami az életében, egy olyan érzés, ami mellett minden más érzés eltörpül, egy álom, amelyet szeretne megvalósítani, csak azt tudom mondani, hogy irány a jegyiroda, és kezdődjön az utazás! Mi másért lennénk itt a Földön?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
A Roxette alapítója elmondta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz engedély nélkül használta a Listen to Your Heartot
Per Gessle arról is beszélt, miért Lena Philipsson lett a zenekar énekesnője Marie Fredriksson halála után.


November 4-én Budapesten koncertezik a Roxette, ennek apropóján beszélgetett a HVG a zenekaralapító Per Gessle-vel. Elmondta, hogy miután 2019-ben Marie Fredriksson rákban meghalt, miért Lena Philipssont választották énekesnőnek. Mint kiderült, az ismeretségük a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, amikor a svéd énekesnő befutott, ugyanis Gessle írta az első slágerének a szövegét.

„Tavaly készítettem egy svéd nyelvű duettalbumot, sok-sok énekessel. Lena is köztük volt. A stúdióban voltunk, és ahogy énekelni kezdett, a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, Lenában megvan, minden, ami alkalmassá teszi, hogy a Roxette-dalokat énekelje. Meg se fordult a fejemben, hogy találhatok valakit, aki úgy tud énekelni mint Marie.

Persze Lena egészen más személyiség, mint Marie, a stílusuk sem ugyanaz, de a hangjában, az előadói attitűdjében van valami, ami passzol a Roxette-dalokhoz. És ezek nem könnyen énekelhető dalok. Ott van a Queen of Rain, az It Must Have Been Love vagy a Listen to Your Heart – ezeket nehéz rendesen előadni” – mondta a Roxette alapítója.

Azt is hozzáfűzte, hogy a koncertjükön tartanak egy kis megemlékezést Marie Fredriksson emlékére. Mint mondta: „Nem kevés kiadatlan anyagunk van, amit Marie és én együtt készítettünk, ezek majd biztosan fel fognak bukkanni alkalomadtán”.

Ha már szóba került egyik, ha nem a leghíresebb számuk, azt is elárulta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz a zenekar engedélye nélkül kampánydalnak használta a Listen to Your Heartot.

„Ha valaki az engedélyünk nélkül használja valamelyik dalunkat, nem vagyunk urai a helyzetnek, nem tudjuk, mi történik a számmal. Ezt én nem szeretem. És senki más sem szereti. Igen, hallottam az esetről. Ezek mindig komplikált ügyek.”

Hozzátette, hogy ez egyedi eset volt, nem tud más hasonlóról. „Ha valami jogilag nincs rendben, akkor azt leállítjuk. De ez nagyon ritka” – mondta Gessle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nemes Jeles László: Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét
Az Oscar-díjas rendezővel beszélgettünk arról, mennyire lehet szabad egy filmkészítő állami támogatásból, miben más gyerekszínésszel dolgozni, és megkérdeztem tőle, hogy került Iványi Gábor a filmjébe.


Néhány napja debütált a magyar mozikban Nemes Jeles László legújabb nagyjátékfilmje, az Árva. A sajtóbemutató után beszélgettem a rendezővel.

– A három nagyjátékfilmje, a Saul fia, a Napszállta és az Árva nekem kicsit olyan, mint Kieslowski Három szín-filmjei. Többször elhangzott már a bemutató óta, hogy az Ön filmjei esetében is trilógiáról beszélhetünk. De ha trilógiának is tekinthetjük őket, csakis valami elvont, intellektuális, kulturális kapcsolat mentén.

– Ez megtisztelő. Az mindenképp fontos különbség, hogy esetemben utólag merült fel a trilógia gondolata, nem volt tudatos. De valóban van létjogosultsága az összehasonlításnak. "Az én XX. századom".

– Ami még eszembe jutott filmes előzményként az Tóth Barnától az Akik maradtak, ami a túlélők sorsán keresztül reflektál a holokausztra. De ön emelte a tétet, hiszen az Árva egyszerre posztholokauszt és poszt 56'.

– Igen, ebben van valami melankolikus, hogy már megtörténtek az események, a senki földjén maradtunk, és kezdenünk kell magunkkal valamit. Ez fontos elem ebben a filmben. Főleg, hogy egy gyerek próbálja feldolgozni a saját sorsában megjelenő történelmi traumát.

– Többször nyilatkozta, hogy az Árva a saját családja története. Mi volt a fontosabb, a történet vagy a kor bemutatása?

– Ez alapvetően családi történet, de írás közben egyre evidensebbé vált, hogy a kort is hordozza magában. A gyerek forradalma ebben a történetben valamennyire az ország forradalma is.

Ez a gyerek nem is létezett volna a nagy totalitárius rendszerek nélkül. Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét.

Ez a film kicsit leképezi azt a paradoxont, hogy a pusztítás is tud életeket generálni.

– Mit jelent a film Önnek, mint a családi történet hatása alatt élő magánembernek, és mit jelent a családjának? Hoz valamiféle megnyugvást?

– Nagyon remélem. Éreztem, hogy ennek a történetnek nagyon nagy a súlya. Tudtam, hogy tizenkét éves korában apám nevét megváltoztatták, ez egy súlyos beavatkozás, ezért egy idő után számomra nem volt kérdés, hogy ez túlmutat a családi történeten, érdemes vele foglalkozni.

Ez egy emberi alaptörténet, amit érdemes megmutatni az embereknek, mert talán saját magukat is meglátják benne.

– Beszélgettek az édesapjával arról, hogy ő mit hogyan képzelt el filmes szempontból?

– Igen, sokat. De nem csináltuk volna ugyanazt. Neki ötven éve volt filmre vinni, de nem tette.

Pedig szerintem ezzel kellett volna kezdenie a karrierjét, hiszen egy több generáción átívelő, nem helyhez kötött emberi történet.

Apám mégis eltartotta magától, és úgy éreztem, rám hárult ez a feladat. Sokat konzultáltam vele, segített több dialógus, jelenet megírásában.

– Volt a filmben olyan rész, ahol próbálta hommage-szerűen megidézni kicsit az ő filmes világát?

– Tudatosan biztos, hogy nem. Egyébként jó kérdés. Most hogy mondja, lehet, hogy kellett volna. De egészen más a filmes stílusunk. Ami nem baj.

– Mennyire kellett másképp dolgozni a filmen amiatt, mert a főszereplő gyerek?

– Először is kevesebb munkaóránk volt egy napban. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanítani neki az egész szakmát. Koreografált jelenetek vannak, nemcsak annyi a dolga, hogy gyere be, állj meg, mondd el a szövegedet, hanem sok-sok pontot kell érintenie egy-egy jelenetben, a kamerát elfelejteni, szóval elég összetett volt a feladat. Szerencsére Barabás Bojtorján született tehetség.

– A magyar filmipart mindig is átpolitizálták, de az elmúlt években szintet lépett. Sok ember ma már pártszimpátia alapján viszonyul filmekhez. Ha egy film állami támogatást kap, már gyanús, ha pedig közpénz nélkül is összejön és sikeres lesz, azt forradalmi tettnek tekintik.

– Mi kaptunk állami támogatást. Szerencsém van, mert szabad kezet kapok. Külön büszkeség számomra, hogy négy ország koprodukciójaként valósulhatott meg a film.

Nekem az a legfontosabb, hogy megmutassam, lehet így is filmet csinálni. Remélem, ez segít abban, hogy a filmekről filmekként lehessen beszélni és ne más kontextusban. Ez annál inkább is fontos, mert sajnos külföldön is egyre inkább politikai üzenőfalként tekintenek a filmekre. A fesztiválokon és a stúdió rendszerekben egyre kisebb a szabadság.

Paradox módon sokkal nagyobb szabadságom volt itt Magyarországon ebben a filmben, mint amekkorát mondjuk Amerikában kaptam volna.

– Azért abban, hogy a filmben szerepel Iványi Gábor, érzek egy kis bajuszhúzogatást a rendszer irányába. Hiszen ő most nagyon célkeresztben van.

Iványi Gábort gyerekkorom óta ismerem. Nem tudom másként látni, mint egy szent embert. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan kisugárzása, fantasztikus tudása van, mint neki. Ráadásul jó volt a filmben, van hozzá tehetsége. Nekem egyedül az volt a fontos, hogy egy különleges embert találjak a nagypapa figurájára, és nem találtam jobbat, mint Iványi Gábor.

– Rengeteg interjút kell adnia, nyilván én is kérdezek olyat, amit már többször meg kellett válaszolnia. Van valami olyan az Árvával kapcsolatban, amit nagyon szeretne elmondani, de soha senki nem kérdezi meg?

– Hogy a VIII. kerületi önkormányzat miért tett meg mindent azért, hogy ez a film ne készülhessen el.

– Akkor megkérdezem: miért?

– Fogalmam sincs, de jó lenne megtudni tőlük, miért gáncsoltak. Ahelyett, hogy örülnének, amiért idehozunk egy filmet. Még sehol nem láttam ilyet.

– Több tervéről is lehetett olvasni. Ezek közül számomra a legizgalmasabb az Utas és holdvilág megfilmesítése. Ez mikor kerülhet filmvászonra?

– Szeretném akár másfél éven belül leforgatni, de jelen pillanatban még egy francia filmet forgatok az ellenállásról.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Gerendai Károly: Néhány hetünk maradt a Sziget megmentésére
A Sziget alapítója szerint két fő feladatuk van, az első és legfontosabb a biztos finanszírozást előteremteni.


Hétfőn érkezett a hír, hogy veszélyben lehet a Sziget Fesztivál jövője: Karácsony Gergely főpolgármester egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy

kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás, pontosabban a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben. Éppen ezért a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését.

Gerendai Károly nyolc év után térhet vissza a fesztivál élére. Az Indexnek elmondta, hogy most nagyon új neki ez a helyzet, hiszen nyolc évig kimaradt a fesztiválszervező világból. Amikor kiszállt, úgy érezte, nem ért már eléggé ehhez, nem ismeri eléggé a mai fiatalok gondolkodását, ízlését. Erre viszont nincs sok ideje, hiszen gyorsan kell cselekedni, hogy megmentsék a jövő évi fesztivált. Mint mondta, sok embert megkeresett már a környezetében, sokan pedig őt találták meg a hírek hatására, hogy felajánlják segítségüket.

Első lépésként a nemzetközi trendeket és a hazai piac állapotát nézi át. Felméri, voltak-e stratégiailag hibás döntések az elmúlt években, és ha kell, korrigálna. Azt is vizsgálja, mennyire lehet a régi Sziget hagyományaira építeni, mi maradt értékes, és mit kell újragondolni. Kérdés számára az is, mire van igénye a mai fiataloknak, érdemes-e kizárólag rájuk építeni, vagy vissza kell-e hozni a korábbi közönséget is.

„Még csak keresem az ezzel kapcsolatos válaszokat, de nagyon rövid időn belül döntéseket kell hozni, hiszen az, hogy még mindig nincsenek árusítva a jegyek, nincsenek lekötve fellépők, nem zajlanak azok a folyamatok, amelyeknek ilyenkor már rég zajlania kéne, olyan probléma, amit nem lehet sokáig fenntartani. Mert ha még sokáig gondolkodunk, akkor hiába az a szándékom, hogy folytassuk, egyszerűen kicsúszunk az időből. Erre most néhány hetünk van maximum”

– mondta a Sziget alapítója.

Azt is elmondta, melyek most a legfőbb feladatai: „Az egyik, összerakni azt a finanszírozást, ami biztosítja azt, hogy folytatható legyen a Sziget a következő időszakban, hiszen sajnos komoly veszteségek képződtek az elmúlt években, és ahhoz, hogy ezt egyáltalán legyen esély megvalósítani, kell egy kockázatvállaló befektetői háttér. Másrészt pedig kell egy olyan vízió, amiről azt gondoljuk, hogy jobb lesz, hiszen az a cél, hogy ne legyenek a későbbiekben már ilyen veszteségek.

Tehát ez a két fő feladat van, egyrészt a jelenlegi biztos finanszírozást előteremteni, a másik pedig megtalálni a megoldást arra, hogy hosszú távon ne kelljen finanszírozni.”

Gerendai úgy látja, a hosszabb kihagyás miatt frissebb szemmel néz a folyamatokra. „Akik benne vannak egy adott szakmában, azok sokszor már nem látják a fától az erdőt, kevésbé érzékelik a nagy képet vagy a tágabb összefüggéseket” – mondta. Az elmúlt napokban szakmai anyagokat olvasott és sokakkal egyeztetett.

„Tegnap is szinte egész nap kint voltam a Sziget-irodában, és a volt kollégáimmal azt próbáltuk elemezgetni, hogy miket látunk hibának az elmúlt időszakban, és miket látunk jó iránynak. Miben kéne erősíteni, mit kéne megváltoztatni, miben kellene visszatérni inkább az alapokhoz, miben kellene kifejezetten megújulni.

Most egyszerre kell megteremtenünk egy stabil hátteret, miközben ez esély arra, hogy jó irányba mozduljanak el a dolgok, mert ez a számok alapján egyértelműen szükségesnek látszik”

– fogalmazott.

Az ötletelés mellett már tárgyal a lehetséges befektetőkkel is. Alapvetően magyar partnerekről beszélt, részleteket azonban nem árult el. Azt is mondta, úgy érzi,

a fesztivál az édes gyermeke, és mindent meg kell tennie azért, hogy megmentse.

Gerendai szerint ez a főváros és az ország érdeke is, ezért arra számít, hogy ebben pozitív lesz mindenkinek a hozzáállása. „Ez egy komoly szakmai kihívás, ami engem még inspirál is, hogy meg tudjuk-e találni a választ” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Jeff Bridges helyett Jared Leto, Daft Punk helyett Nine Inch Nails – A Tron: Ares az agyakat nem, de az érzékszervezet rendesen megdolgoztatja
A számítógépes programok közöttünk járnak, fénymotoroznak, repkednek, öldösnek, éreznek. De vajon ez jó lesz nekünk?


Az biztos, hogy nem kapkodják el a Tron-franchise epizódjainak mozivásznakra küldését. 1982-ben indult az egész digitális haddelhadd a Tron, avagy a számítógép lázadása című Disney-filmmel, amely az elsők között reagált a számítógépek egyre nagyobb térnyerésére. Olyannyira, hogy a játékidő kb. 90%-a egy komputeren belül játszódott. Az akkor még igen fiatal, de már Oscar-jelölt Jeff Bridges vitte a vállán a filmet, amelyben a programozózseni Kevin Flynnt alakította, aki bekerült a nyákok világába, ahol különféle emberformájú programok között kellett lavíroznia, és a Tron nevű progi (Bruce Boxleitner) segedelmével megdönteni a diktatórikus Mesterprogram és jobbkeze, Sark (David Warner) rémuralmát.

A film mai szemmel nézve technikailag igencsak elavult és megmosolyogtató, 1982-ben azonban a CGI még gyerekcipőben járt, e technika bemutatásában azonban abszolút megelőzte a korát.

Akkoriban egyébként a vizuális effektesek még „csalásnak” nevezték/érezték/bélyegezték az ilyen jellegű trükköket, ez az oka annak, hogy a Tront még csak nem is jelölték a legjobb vizuális effektek Oscar-díjára.

A pénztáraknál azonban nem aratott sikert, valószínűleg nem volt még erre felkészülve a moziközönség. Később mégis kiharcolt magának némi kultstátuszt, ezért is döntött úgy a Disney több mint két évtizeddel később, hogy immár a modern CGI-appatárust csatasorba állítva egy igen látványos és izgalmas folytatással lehetne tisztelegni Steven Lisberger rendező filmje előtt.

2010-ben jelent meg a Tron: Örökség, az első filmes, ám a dizájnban és az építészetben már igencsak járatos Joseph Kosinskitől (akitől azóta olyan egész estés mozgóképeket kaptunk, mint a Feledés, A bátrak, a Top Gun: Maverick vagy idén az F1), aki valóban elképesztő látványt kreált a Kevin Flynn fia, Sam (Garrett Hedlunnd) főszereplésével készült sztorinak.

Az Örökség már sokkal jobban teljesített, behozta világszinten a 400 millió dollárt is, ám ez sem volt elegendő ahhoz, hogy azonnal zöld utat kapjon a harmadik epizód.

Bizony, erre tovább 15 évet kellett várni. De most itt van, elkészült, és a vásznakra pattant a Tron: Ares, amit a norvég rendező, Joachim Rønning kapott meg feladatául. Ő olyan remek kis hazai filmekkel kezdte a karrierjét direktortársával, Espen Sandberggel (a 2005-ös Las Bandidast felejtsük inkább el), mint a Max Manus (2008) vagy az Oscar-jelölt Kon-Tiki (2012), majd meghívták Hollywoodba blocbustereket rendezni, így lett övé A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja (2017) vagy a Demóna: A sötétség úrnője (2019). 2024-ben a Lány a hullámok hátán című kiváló kis életrajzi filmmel állt elő, közben azonban már gőzerővel készítette elő a Tron: Arest, hiszen az összetett látványvilág kidolgozásához sok idő kell.

A sztori szerint Sam Flynn visszavonult az Encom cég vezetői posztjából, amit egy testvérpár, Eve és Tess Kim örököltek meg, azonban már csak az előbbi (Greta Lee) él, aki próbálja megtalálni az úgynevezett „állandósági kódot”, amivel a digitális entitások a való világban is létezni tudnak 29 percnél tovább, ennyi ugyanis jelenleg az idő, amit itt tudnak tölteni, utána pixeleikre lebomlanak. A rivális cég, a Dillinger Systems vezetője az első rész Edwad Dillingerének (David Warner) unokája, Julian Dillinger (Evan Peters) kifejlesztett egy mindennél erősebb biztonsági programot/digitális katonát, Arest (Jared Leto), aki azonban továbbra is küzd a max 29 perces élettartammal. Így Aresszal megpróbálja elcsakliztatni Eve-től a közben megtalált kódot, a program azonban egyre furább és nem megmagyarázható dologgal szembesül önmagában, amiről gyanítja, hogy érzelmek lehetnek…

A történet tehát sok újdonságot nem hoz a Tron világába, talán csak azt az elkerülhetetlen mozzanatot, hogy ezúttal már nem feltétlenül az emberek, vagyis a felhasználók kerülnek a digitális világba, ahonnan ki valahogy kell jönniük (azért persze ilyet is kapunk), hanem a programok jönnek át emberi formában mihozzánk.

Persze a Tron-filmek sosem az összetett sztorijukról voltak híresek, hanem inkább a forradalmi vagy csak szimplán elképesztő látványvilágukról és a menő akcióikról. Ebben pedig az Ares sem mond csődöt. Bár Joachim Rønning nem olyan „látnoki” rendező, mint Joseph Kosinski, azért az ő Tron-menete is szolgál rengeteg szemcsemegével, a számítógépes és a való világ összemosása legalábbis temérdek új vizuális lehetőséget kínált, így pedig az akciókat is fel lehetett pörgetni, és talán kevésbé voltak annyira repetitívek (bár kevésbé kimunkáltak is), mint az Örökségben.

Az Ares és Eve közötti motoros üldözés például elképesztő, bizton ott lesz az év legjobb akciójelenetei között.

Ráadásul a forgatókönyvben sok-sok utalást kapunk a ’82-es eredetire, a klasszikus film rajongói bizonyosan elmorzsolnak majd itt-ott egy-két könnycseppet.

Egy Tron-filmnél ugyanakkor esszencizális hozzávaló az aláfestő zene, amit az Örökség esetében a Daft Punk rendesen kimaxolt anno, konkrétan a XXI. század egyik legjobb filmzenéjét tették le az asztalra. Ők már felolszlottak, így az Ares esetében nem voltak bevethetőek, ha azonban ők nem is, a Nine Inch Nails nagyon is elérhető volt, és kétségtelen, hogy a két Oscar-díjas (Social Network: A közösségi háló, Lelki ismeretek) Trent Reznor bandájáért kiáltott ez az anyag. Nem véletlenül. Rengeteget dob a NIN zenéje a filmélményen, s bár a Daft Punk zsenijét nem érik el, de így is kiváló „elektrock” muzsika szól a jelenetek alatt.

Ennél többet azonban hiába keresünk a filmben. A gondolatiság legalábbis felszínes, rengetegszer láttunk már öntudatdra ébredő robotot/AI-t, de visszamehetünk akár a Pinokkióig is, szóval ezúttal sincs új a terrabyte alatt. Emiatt nem is lesz túl emlékezetes darab a Tron: Ares, arra azonban mindenképp megfelel, hogy szűk két órára kizökkentsen a szürke hétköznapokból, és elrepítsen minket egy látványos, pörgös, áramkörös, pixeles, bites csodavilágba.


Link másolása
KÖVESS MINKET: