“Úristen, a Szép apuka?” – búcsú a művésztől, aki csak halálakor jutott újra az eszünkbe
Apám és nevelőapám munkája révén félig-meddig egy vidéki színházban nőttem fel. Nem is tudtam, milyen a főbejáraton bemenni, csak a művészbejárót ismertem. És ismertem a dohányfüstös, kulisszaillatú alagsori büfét, ahol félig sminkben, nagy hanggal, viccelődős, egymás ölébe ülős egymásrautaltságban iszogatták a feleseket meg a félliteres, nagybuborékos szódákat a színészek.
Varázslatos világ volt. És szomorú világ volt. Akinek épp futott a szekér, Pestre járt filmezni meg szinkronba, az boldog volt és magabiztos (bár önmagától túlságosan elszállva senkit nem láttam, a legnagyobb nevek is elképesztően kedves, vicces emberek voltak), akinek pedig már leáldozott a csillaga, olykor döbbenetes mélységekbe süllyedt. Akadt olyan egykori operettsztár, aki a városka poros vasútállomására járt ki selyemsálban és nagy kalapban, és a várakozó utasoknak mesélt hajdani sikereiről. Fájt még látni is. “Soha ne menj még csak színház közelébe se” – mondta apám, aki ugyan csak a közönségszervezési osztályon dolgozott egy ideig, de ott is eleget látott.
Azért bocsájtom ezt előre, mert sokan talán kegyetlenségnek fogják tartani, amit a címben is leírtam: hogy Ádám Tamás színművészt - komoly társulatok tagját, nagy tehetséget, és nem mellesleg igen termékeny színpadi rendezőt - csak tragikus halála tudta visszahozni a nagyközönség illékony memóriájába, ha úgy tetszik, a reflektorfénybe.
Kegyetlen mondat ez, igen. Mert a színész-szakma is kegyetlen. Gyönyörű szakma, de hatalmas ára van. Nézzünk magunkba: mi, “mezei” nézők, mit tudtunk erről a művészről, erről az emberről az elmúlt húsz évben?
Kilenc éven át, amíg a Família Kft. csetlő-botló papucsférjeként, a brillírozó Esztergályos Cecília zseniális és tökéletes ellenpontjaként közel négyszáz estén át hozta be a nappalinkba a magyar családapa szerethető, vicces sitcom-karakterét, ünnepeltük és imádtuk.
Aztán a sorozat véget ért, itt-ott még ismételték (úgy rémlik, még mostanában is megy valahol), ő pedig eltűnt. Legalábbis a számunkra. Megjelent róla egy-két cikk, tévéinterjú, igen, talán ellágyultunk, amikor megláttuk rokonszenves, ismerős arcát, olvastuk, hogy nagypapa lett, kétszeresen is, és ezzel aztán le is volt tudva a dolog. És természetesen ezért követ sem lehet ránk vetni, hiszen mi vagyunk a “közönség”, amely az egekig emel, aztán a pokolba ejt, vagy épp a feledés közönyös homályába. Nem a mi hibánk.
De Ádám Tamás művészsorsa ment tovább, élete legnagyobb közönségsikere, a Família Kft. után is. Most pályatársai, rendező- és művészkollégái visszaemlékezéseiből kiderült, hogy mennyi minden volt még ebben az emberben.
Igen, játszott, rendezett, biztosan voltak sikeres, gyönyörű pillanatai és boldog időszakai. De aztán – ki tudja, mikor, talán csak úgy fokozatosan, észrevétlenül, ahogy az emberi tragédiák általában történni szoktak – valami félrecsúszott. A halála pontos körülményeit még vizsgálják, de annyit már tudni, hogy a gyógyszermérgezés lehetőségét sem zárják ki. Barátai, kollégái szerint az utolsó napig vidám, kommunikatív, kedves volt. Bármi is kínozta odabent, nem mutatta. Vagy ha volt is, aki látta rajta, nem tudta őt megmenteni.
Persze mondhatjuk, hogy a művészvilág – mai, divatosabb szóval élve a showbiz – mindenütt ilyen. Csillagok gyúlnak és kihunynak, van, akinek sikerül a felszínen maradnia, újra és újra “nagyot dobnia”, van, aki más kihívásokban találja meg a mindennapok értelmét, és van, aki belül végleg összetörik. Mert a művészember elképesztően törékeny ám. Mi pedig megdöbbenünk, amikor egy napig az újságok meg a netes portálok főoldalára kerülnek ennek az összetört életnek a darabjai. Egy kicsit rázzuk a fejünket, talán szégyelljük is, hogy úgy elfelejtettük. Aztán megyünk tovább. Ahogy a show-nak is mennie kell tovább.
Néhány évvel ezelőtt, séta közben felfedeztem a házat, amelyben a Família Kft. családja lakott. Persze csak jelképesen, hiszen stúdióban forgatták, a házat viszont többször is mutatták kívülről. Szóval megtaláltam, szinte biztos vagyok benne, hogy az volt az. Most üresen áll. A napokban elmegyek arra, egy szál virággal. Én, a “mezei” néző. Nem sokat számít, tudom, de magamban megköszönöm Ádám Tamásnak “Szép apukát”. Kilenc éven át, hétről hétre, epizódról epizódra megmelengette a lelkemet, kiszedett a hétköznapokból, megnevettetett.
Azt hiszem, sokunk nevében mondhatom, hogy hálás vagyok ezért. Mélyen és őszintén. Nyugodjék békében.