KULT
A Rovatból

Nem szeret beszélni a szegény gyerekkoráról, és sosem akart férjhez menni, de már háromszor volt házas – Olga Kurylenko 45 éves

A színésznő és modell Olga Kurylenko története valódi Hamupipőke-sztori: egy szegény, kisvárosi lány az ukrajnai Bergyanszk városából francia szupermodell, Bond-lány és Tom Cruise partnere lett.


Ma már „ukrán származású francia nőként” definiálja magát, igaz, már majdnem nagykorú volt (16 éves), amikor megérkezett Franciaországba. Gyermekkorának nagy részét szülőhazájában, Ukrajnában töltötte, Bergyanszk városában, ahol 1979. november 14-én született Olga Konsztantyinovna Kurilenko néven. Szép nagy családjával szerény körülmények között éltek: mindenki egy lakásban lakott, beleértve a nagynénit, a nagybácsit, a nagymamát, a nagypapát és az unokatestvért is. Nem sok esély volt hát arra, hogy Olga ilyen ragyogó karriert fusson be…

Az anyja mindenesetre mindent megtett azért, hogy a lánya sokat elérjen az életben. Hétéves korától angolul tanult, zeneiskolába és balettstúdióba járt. Úgy gondolta, ezek a képességek (főként az idegen nyelv ismerete) nagyon hasznos lesz a számára. Jól gondolta.

Sok sztárral ellentétben, akik vidéki kisvárosokban nevelkedtek, Olga nem szeret arról beszélni, hogyan ásott gyerekként krumplit, vagy fejte meg a teheneket.

Az emlékirataiban nagyon tömören fogalmazott erről: „A kis szülővárost el kell hagyni, ha valaki nagy karriert akar csinálni. Vagyis persze minden kisvárosban vannak lehetőségek, de az emberek mégis a nagyvárosokba mennek. Bergyanszkban nincs más, csak a tengerpart. Ez egy olyan hely, ahol jót lehet pihenni. Nyáron meleg van, és sok a turista, de télen a város halott.”

A család története, amelyben a későbbi színésznő felnőtt és nevelkedett, aligha nevezhető példaértékűnek. Pár évvel a lánya születése után apja, Konszantyin Kurilenko elhagyta a családot, így az édesanyjára, Marinára maradt minden. A kis lakásukban élt még Olga nagynénje, nagybátyja és a fiuk, na meg a nagyszülők, így, amikor az anyja dolgozni ment, mindig volt valaki, aki vigyázni tudott a lányra.

A moszkvai metró előnyei

Olga aktív és kíváncsi gyerek volt: például imádta Indiát és mindent, ami az országgal kapcsolatos. Jól tanult az iskolában, Marina pedig tudta, hogy a lánya mindennél jobban szeret utazni, a különféle városokba és falvakba tett kirándulások pedig nagy ösztönzést jelentettek a jó jegyek eléréséhez. Az egyik ilyen utazás során végül sorsdöntő találkozásra került sor. A moszkvai metróban figyelt fel a fiatal szépségre egy nemzetközi modellügynökség képviselője. Amikor azonban megtudta, hogy a lány még csak 13 éves, kiakadt, de azért otthagyta az anyjánál az elérhetőségeit.

Marina pedig nem gondolkodott sokáig: rajztanári fizetésének jelentős részét félretette, hogy majd Párizsban próbálhassanak szerencsét. Két évvel később, miután összegyűjtöttek egy szerény portfóliót, anya és lánya újra Moszkvába utaztak egy casting miatt. Egy évvel később pedig összejött a párizsi út is. Korábban úgy tűnt, ez egy lehetetlen álom, de Olgának sikerült szerződést kötnie a Madison modellügynökséggel. Így lett belőle „ukrán származású francia nő”.

Semmit sem takargatott

Olga csillaga emelkedőben volt. Az ajánlatok egymás után pottyantak az ölébe. Nem sok szabadidővel rendelkezett ebben az időszakban, de szorgalmának köszönhetően néhány év alatt a világ legmenőbb kiadványaiban tündökölhetett: olyanokban, mint pl. a Vogue, a Madame Figaro, az Elle és a Marie Claire, illetve ő lett a Maison Lejaby fehérneműmárka arca. De Kurylenko többet akart – úgy gondolta, hogy ő nemcsak modell, hanem akár színésznő is lehet.

Emellett pedig visszavágyott a hazájába. Párizsban eleinte azzal küzdött a leginkább, hogy egyáltalán nem tudott franciául. A nyelvi akadály sokféle nehézséget okozott, emiatt gyakran sírt, és nem egyszer gondolta úgy, hogy mindent felad, és visszatér Bergyanszkba. Végül a kitartás mégis győzött. Elhatározta, hogy folytatja, bármi áron.

1999-ben Olga fotói eljutottak New Yorkba, ahol szép nagy óriásplakátokon kezdtek megjelenni. Ez adta meg neki a lökést ahhoz, hogy végre kipróbálja magát filmekben is. Elege volt már a kifutókból, a fotózásokból.

Nem habozott beiratkozni nívós tanfolyamokra sem, ahol segítettek neki elsajátítani a színészi alapokat. A céltudatosság pedig meghozta gyümölcsét: először kisebb epizódszerepeket kapott különböző alacsony költségvetésű filmekben. 2001-ben feltűnt a Largo Winch: Az igazságtevő című sorozat egyik epizódjában, majd 2003-ban Seal Love’s Divine című dalának videóklipjében.

Az első főszerepét a 2005-ös L’annulaire című francia-német-brit erotikus drámában érdemelte ki, amelyben 25 évesen mindent megmutatott. Nem volt szégyenlős, a modellmúltja miatt hozzá volt szokva a meztelenkedéshez. Később, a hollywoodi karrierje alatt azonban már ódzkodott ettől. Na de csak szép sorjában! 2006-ban feltűnt a Párizs, szeretlek! című szkeccsfilm egyik (Vincenzo Natali által rendezett) epizódjában, amelyben Elijah Wood volt a partnere, illetve ugyanekkor A kígyó című francia thrillerben is látható volt. Egy évre rá pedig jött Hollywood!

A 007-es oldalán

2007-ben Olga játszotta a fő női szerepet a Hitman: A bérgyilkos című akciófilmben Timothy Olyphant partnereként, majd jött a 2008-as Max Payne: Egyszemélyes háború Mark Wahlberggel. Ez a két film elég is volt ahhoz, hogy felismerjék őt az emberek, illetve, hogy a James Bond-filmek producerei meglássák benne a jövő sztárját, és felkérjék a soron következő 007-es menet Bond girljének. 2008-ban jött tehát élete fő felkésére, mivel őt választották ki a Daniel Craig mellé A Quantum csendjébe. Ekkor már az egész világ ismerte őt.

„Az életem nagyon megváltozott. Egy szempillantás alatt lettem híres, a sajtó érdeklődni kezdett irántam. Természetesen már sokszor elképzeltem előtte, hogy ez megtörténik majd a Bond-film után, de fogalmam sem volt róla, hogy ennyire intenzív lesz.

Ugyanakkor az felzaklatott, hogy rengeteg hazugság jelent meg rólam akkoriban. Nem értettem az egészet. Talán azért terjesztettek hamis információkat, mert nem találtak rólam semmit az interneten, hiszen még senki nem ismert engem” – emlékezett vissza Olga, aki saját bevallása szerint szerencsére nem vált a szerepe túszává, nem érzi, hogy rásütötték volna a Bond-lány bélyegét. Persze A Quantum csendje nemcsak népszerűséget hozott neki, hanem sok hasznos kapcsolatot is Hollywood további meghódításához. Igaz, épp Daniel Craiggel nem került közelebbi kapcsolatba. „Kizárólag munkaviszonyunk volt” – vallotta be.

A Bond-kaland után pedig olyan filmekben tűnt fel többek között, mint A kilencedik légió (2010), A hét pszichopata és a si-cu (2012), a To the Wonder (2012), a Feledés Tom Cruise oldalán (2013), a November Man (2014), az Egy tökéletes nap (2015), a Momentum (2015), a Sztálin halála (2017), az Egy lélegzetnyire (2018), Az ember, aki megölte Don Quijotét (2018), a Johnny English újra lecsap (2018), a Fekete Özvegy (2021), A hercegnő (2022) vagy a Tyler Rake: A kimenekítés 2 (2023). Az azért persze észrevehető, hogy míg korábban olyan rendezők kapkodtak utána, mint Martin McDonagh vagy Terrence Malick, később azért belesüppedt a felejthető akciófilmek sorába, és csak időnként rukkol elő valami nagyobb szabásúval. Mint legutóbb a Fekete Özveggyel, amelyben az egyik főgonosz figurája, a Kiképző lett az övé, így ő is fontos része lesz a jövőre érkező, Mennydörgők* című Marvel-filmnek.

Persze nem jöhet össze minden. Például nagyon vágyott arra, hogy eljátszhassa Wonder Womant. Meg is hallgatták őt a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala című filmhez (abban tűnt fel először a szupererejű amazon), ám végül, ahogy az tudható, Gal Gadot kiütötte őt a nyeregből.

Olga mindenestre úgy véli, hogy 45 évesen még nem érte el a karrierje csúcspontját, a legnagyobb győzelmek még előtte állnak. A leginkább Lars von Trierrel szeretne együtt dolgozni, olyannyira, hogy ő maga ajánlotta magát a dán rendező figyelmébe. „Küldtem neki egy levelet. Azt nem mondhatom meg, hogy miket írtam benne, mindenesetre válaszolt nekem! Együtt kell dolgoznia velem egyszer! Még nem tudja, hogy mit hagy ki!” – mesélte Olga nevetve egy interjúban.

Három esküvő, három válás

A magánéletéről Olga Kurylenko nem szívesen beszél. „Nem akarom egy folyton titkolózó ember benyomását kelteni, de ami személyes, az személyes. Különösen akkor, amikor a dolgok épp nem olyan egyszerűek a mindennapi életben. Ha túl sokat felfedek magamról, félek, hogy elijesztem a boldogságomat, vagy elsietem a dolgokat” – mondta erről egyszer.

És hát valóban nem ment minden simán az életében. Hivatalosan például már háromszor volt házas.

Először mindössze 20 évesen, 2000-ben döntött úgy, hogy oltár elé áll a francia fotós Cedric van Mollal. Ez a frigy segített Olgának abban, hogy megkapja a francia állampolgárságot. A szerelmük azonban nem tartott sokáig, csupán négy évig, így 2004-ben szakítottak, és el is váltak.

A második alkalommal 2006-ban ment feleségül az amerikai üzletember Damian Gabrielle-hez, azonban ez a házasság sem volt erős, mindössze egy évvel később, 2007-ben búcsút mondtak egymásnak. És végül (eddig) harmadszorra egy mexikói üzletembernek mondta ki a boldogító igent, akiről nagyjából ennyit tudni, ugyanis titokban maradt a férj neve és kiléte. Annyit bizonyos még, hogy hamarosan, szintén szigorú titoktartás mellett és mindenféle felhajtás nélkül ők is elváltak.

Olga egyébként saját bevallása szerint soha nem akart férjhez menni, az eddigi házasságait csak a körülmények hozták. „Megértem, elég furcsa ezt hallani egy olyan embertől, aki már háromszor volt házas, de én tényleg soha nem akartam férjhez menni. Egyébként a második alkalommal csak a párom tettem, mert nagyon-nagyon-nagyon kérte. Az első házasságom után eldöntöttem, én még egyszer nem megyek bele ilyesmibe. De ő azt mondta: »Nekem ez nagyon fontos.« Így hát megtettem érte, hiszen szerettem őt” – nyilatkozta erről Kurylenko, aki a fentiek mellett kapcsolatban volt egy évig a nála 17 évvel idősebb színésszel, Danny Hustonnal (2012-2013), három évig a nála 6 évvel fiatalabb angol íróval, Max Benitzcel (2014-2017), akitől 2015-ben született meg Alexander Mark Horatio Benitz nevű fia, majd szintén három évig, 2017 és 2020 között az argentin-brit színésszel, Ben Curával (Sarolta királyné: Egy Bridgerton-történet), akivel a Rocker a pácban (2017) című közös filmjük forgatásán ismerkedtek meg.

A java még hátravan

Olga tehát jelenleg hivatalosan egyedülálló, és az exével együtt nevelik a jelenleg kilencéves Markot. Így több ideje van dolgozni, amit rendesen ki is használ. Idén már két filmben is feltűnt (A kiküldetés, Paradox Effect), 2025-ben két produkciója biztosan a mozikba kerül (a Marvel-féle Mennydörgők* és az Antal Nimród által írt Afterburn című sci-fi), mindemellett pedig további három filmet forgatott már le, és összesen öt projektje van előkészítés alatt.

Ha pedig hihetünk neki, a karrierje csúcspontja még előtte áll, izgalmas időszak következik hát az életében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk