KULT
A Rovatból

Ne vegyünk mindent készpénznek, amit a Whitney Houston-film állít – Kritika

Az I Wanna Dance With Somebody szép tisztelgés egy őstehetség előtt.


A CIKK KISEBB SPOILEREKET TARTALMAZ!

Sokféle zenét szeretek, de ha meg kellene neveznem a könnyűzene világából az abszolút kedvenc énekesemet és énekesnőmet, Freddie Mercuryt és Whitney Houstont választanám. Nem csoda, hogy már nagyon vártam a Whitney életéről szóló I Wanna Dance With Somebody című filmet.

Várakozásom pedig csak fokozódott, amikor kiderült, hogy a Bohém rapszódiát is jegyző Anthony McCarten írta a forgatókönyvet.

Ez persze kétségeket is ébresztett. Mielőtt láttam volna a filmet, a neten elém került ismerősök véleménye, akik lehúzták, mondván, nagyrészt pletykákat mutat be tényként, ezért méltatlan Whitney Houstonhoz. Ezek a hangok megerősítették az aggodalmamat.

A Freddie Mercury életét feldolgozó, 2018-as Bohém rapszódia ugyanis egyfelől zseniális film volt, amely – nem kis részben Rami Malek szenzációs játékának köszönhetően – nagyszerűen mutatta be a fenomenális énekest, művészt, a Freddie-jelenséget, és lúdbőröztető „Queen-feelinget” nyújtott.

Ugyanakkor tele volt pontatlanságokkal, csúsztatásokkal, sőt, hazugságokkal.

Emlékszem, akkoriban egy reggeli rádióműsorban egy kolléga csodálkozva mondta műsorvezetőtársának, mennyire meglepődött, mert nem tudta, hogy Freddie egy időben otthagyta a Queent, és szólókarriert akart építeni. Nem csoda, hogy nem tudta, ilyen ugyanis nem történt. Szólóalbumot készített ugyan az énekes, de esze ágában sem volt otthagyni a zenekart. Sőt, a valóságban Roger Taylor és Brian May is hamarabb adott ki szólólemezt, mint Freddie.

Ezek után kicsit aggódva ültem be a filmre, de bevallom, nekem kellemes csalódást okozott. A filmben látható fontosabb történésekről hallhattunk, olvashattunk, még akkor is, ha ezek egy része olyan, amit „mindenki tud”, de hivatalosan sosem erősítettek meg.

Persze értem, hogy van egy rétege a rajongóknak, akik szentségtörésnek tartják azt állítani az idoljukról, hogy drogozott – pedig azért ok nélkül senki nem vonul rehabra –, vagy hogy leszbikus viszonya volt barátjával és asszisztensével, Robyn Crawforddal.

Nota bene, blaszfémia azt állítani, hogy Whitney Houston is csak ember volt.

Valamiről mégis csak szólnia kell a filmnek, és azzal nem lehet kitölteni két és fél órát, hogy Whitney Houston nagyszerűen énekel, soha nem csinál semmi rosszat, majd egy szerencsétlen baleset folytán egyszer csak meghal.

Persze voltak apró "változtatások" a filmszerűség kedvéért. Például a valóságban Houston sokáig hezitált, mielőtt elfogadta a Több, mint testőr főszerepét, többször átíratta a forgatókönyvet, és végül Kevin Costner személyes győzködésére adta be a derekát. Az életrajzi filmben ehhez képest, amint megtudja, hogy Costner lesz a partnere, igent mond. De ennyi szerintem belefér a költői szabadságba.

Az író Anthony McCarten és a rendező Kasi Lemmons (Harriett – Szabadság vagy halál) megfelelő arányban adagolja a történéseket, hogy megmutassa, Whitney Houston valóban „a hang” volt, generációja legjobbja, olyan hang, amilyen emberöltőként legfeljebb 1-2 születik. Akinek a felszínen látszólag akadálytalanul, rakétaként ívelt felfelé a karrierje, de emögött rengeteg dráma, konfliktus és árulás húzódott.

Naomi Ackie (Star Wars: Skywalker kora) tökéletes választás Whitney szerepére, a külső hasonlóság viszonylagossága talán ha két percig zavart, Ackie erőteljes, összetett alakítása hamar elfeledtette. Már önmagában az is nagy bravúr, ahogy az énekléseket megoldja. Úgy kellett tökéletes átéléssel előadnia a dalokat, hogy ne csak minden érzelem és energia legyen a helyén, de közben annak megfelelően tátogjon, ahogy Whitney énekel – merthogy Whitney Houston saját hangját hallhatjuk a dalokban.

A mindig nagyszerű Stanley Tucci (Éhezők viadala, Julie & Julia) alakítja Clive Davis producert, aki maga is kisebb legenda. Davis már Whitney előtt is olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Bruce Springsteen, Simon and Garfunkel, az Earth Wind and Fire, Janis Joplin –  és a sort hosszan lehet folytatni. Tucci alakításában a híres producer afféle szerethető nagybácsi, akinek csalhatatlan szeme és füle van a tehetséghez, ugyanakkor helyén van a szíve, nem akarja kizsigerelni a sztárt, próbálja a helyes irányba terelni. Olyannyira, hogy a film interpretálásában a barát/volt szerető Robyn és az édesanya, Cissy Houston mellett Davis az egyetlen, aki megpróbálja az ifjú dívát elrángatni az önpusztító életmódtól. Ez a cukormázas kép kicsit eltér attól, ami a zeneipar óriásairól él bennünk. Hihetőségét némileg árnyalja az is, hogy Clive Davis neve szerepel a film producerei között.

Persze lehet, hogy csak én vagyok túl gyanakvó és előítéletes és Clive Davis az egyetlen aribari a farkasok között.

Bármi is az igazság, ez mit sem von le Tucci nagyszerű alakításából.

Szeretném kiemelni a Whitney édesanyját, Cissy Houstont alakító Tamara Tunie-t (Az ördög ügyvédje) és az apa, John Houston szerepében látható Clark Peterst(Három óriásplakát Ebbing határában). Nagyszerű kontrasztot alakít a két szülő. Cissy a konzervatív, keresztény felfogású anya, akit őszintén megbotránkoztat, amikor lánya összeköltözik egy nővel, de szerető szülőként és profi zenészként gondolkodás nélkül megtesz mindent lánya előrejutásáért. Mellette az erőszakos, hűtlenkedő, léhűtő apa elsősorban a saját anyagi kitörési lehetőségét látja Whitney-ben, és leszbikus viszonyát is leginkább abból a szempontból értékeli, hogy mennyit árthat az üzletnek.

Mindenképp említést érdemel a Bobby Brownt alakító Ashton Sanders (Holdfény, Júdás és a Fekete Messiás) és Fekete villámból ismert Nafessa Williams mint Robyn Crawford.

Természetesen az életrajzi filmeket fenntartással kell kezelni, és nem szabad messzemenően ítélkezni az ott bemutatott személyek fölött, nem lehet készpénznek venni, amit láttunk. Bármennyire is magával ragadó és hihető, hogyan használták ki és hagyták cserben Whitneyt azok, akik a legközelebb álltak hozzá – elsősorban az apja és férje –, sosem fogjuk pontosan megtudni, mi hogyan történt.

Amit viszont tényleg megmutat az I Wanna Dance With Somebody, az az, hogy mennyire torz ez a világ, ahol a Whitney Houstonhoz fogható zsenik pusztulása szinte kódolva van a rendszerben. A tehetség mértéke ugyanis – mint sajnos mindennek – a pénz. A show bizniszben ahhoz mérten kapsz lehetőséget és elismerést, hogy mennyi bevételt termelsz a körülötted lévő embereknek. Ez egyszerre felelősség és kiszolgáltatottság, mert nagyon kevés az olyan ember, aki azt fogja mondani neked, állj le egy kicsit, inkább ne keress annyi pénzt, mert felőröl a gépezet. Az csak fokozza a film és a történet tragikumát, hogy tudjuk, a kislány, akit anyja oldalán láthatunk a filmben, Bobbi Kristina ugyancsak áldozattá vált: alig 3 évvel élte túl édesanyját.

Tudom, kicsit melodramatikusan hangzik, de a film alatt az fogalmazódott meg bennem, hogy sáskák vagyunk, akik felfalunk mindent körülöttünk.

Nem csak a bolygónkat, a természetet, de azokat az embereket is, akik így vagy úgy előbbre tudnának vinni.

Az I Wanna Dance With Somebody nem dokumentumfilm, nem is akar az lenni. Egy mítoszt dolgoz fel, egy legendát mutat be, segít újra átélnünk a csodát, akit Whitney Houstonnak hívtak, és közben talán el is gondolkoztat kicsit tehetségről, értékrendről.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Véresre kaparta a falat a 27 éves Soós Imre, mégis öngyilkosságnak zárták le a halálát
A Jászai Mari-díjas színészt 1957-ben feleségével együtt találták holtan egy budai lakásban, gázmérgezés végzett velük. A helyszíni nyomok és egy későbbi ügynöki jelentés azonban idegenkezűségre utalnak.


Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.

Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?

Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.

1954-ben, mindössze 24 évesen Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Olyan klasszikus szerepekben bizonyított, mint Shakespeare Rómeója vagy Benedek a Sok hűhó semmiért-ből.

A filmvászon tette országosan ismertté. Olyan alkotásokban játszott, mint a Talpalatnyi föld, a Lúdas Matyi és a Liliomfi. A csúcsot és a nemzetközi áttörés lehetőségét Fábri Zoltán 1955-ös remekműve, a Körhinta hozta el. A filmben Törőcsik Marival alkotott párosa a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb kettőse. A film ikonikus táncjelenete a felszabadulás és a szerelem szimbólumává vált.

A Körhintát 1956-ban a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is beválogatták, ahol a fiatal francia kritikus, François Truffaut is lelkendezve írt róla. Törőcsik Mari évtizedekkel később egy rövid mondattal utalt a forgatáson szövődött különleges kapcsolatra: „…kicsit egymásba is szerettek.”

A sikerek mögött azonban egyre mélyülő belső vívódás húzódott. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája ráerőltette a „paraszti hős” skatulyáját, amiből kétségbeesetten próbált kitörni. Az 1956-os forradalom utáni légkör, szerelme, Ferrari Violetta disszidálása és a szakmai mellőzöttség érzése idegösszeomláshoz vezettek.

A János Kórházban kezelték, itt ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb orvossal, dr. Perjési Hedviggel, akit hamarosan feleségül vett. Ez a kapcsolat pecsételte meg a sorsát.

A hivatalos verzió, amit a Népszabadság 1957. június 22-i száma is közölt, egyértelmű volt: „…holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét… a rendőri bizottság megállapította, hogy … világítógázzal öngyilkos lett.” A lakás belülről volt bezárva. Az Index által feltárt későbbi visszaemlékezések és dokumentumok azonban rémisztő részleteket tártak fel.

A helyszínen egy cédulát találtak, amelyen állítólag ez állt: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.” A mondatot Perjési Hedvig testvére idézte fel. Egy, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ügynöki jelentés még sötétebb képet fest a nőről, aki a jelentés szerint korábban már megpróbálta megölni előző vőlegényét.

„Már régen az öngyilkosság volt a mániája… Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot elzárja” – áll a dokumentumban.

A jelek arra utalnak, hogy a felesége beadott neki valamilyen szert, majd megnyitotta a gázcsapot. Soós Imre felébredhetett a kábultságból, és utolsó erejével próbált menekülni, de a bezárt ajtón már nem jutott ki. A gondos, teljes körű vizsgálat elmaradt, a halálesetet gyorsan lezárták kettős öngyilkosságként. Soós Imre sírja a Farkasréti temetőben található, a Nemzeti Sírkert részeként védelem alatt áll. Rövid, de annál fényesebb pályája, a Körhinta nemzetközi sikere és halálának máig tisztázatlan körülményei legendává tették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Még nincs vége A Nagy Ő-nek: a finálé után kibeszélőműsor indul, Kiara Lord is visszatér
Az utolsó adás után a párkereső műsor főszereplői utoljára gyűlnek össze, hogy egymás szemébe mondják az igazságot. Kiderül az is, milyen kapcsolatban van a forgatások óta Stohl András a végső választottjával.


Péntek este véget ér A Nagy Ő legújabb évada, a nézők pedig végre megtudják, hogy a népszerű színész-műsorvezető, Stohl András kit választ: Kiara Lordot vagy Kiss Krisztát.

Az utolsó epizód után azonnal indul a kibeszélőműsor, amelyben a főszereplők együtt idézik fel a forgatások legemlékezetesebb pillanatait és a végső döntésig vezető utat.

A műsor lehetőséget ad arra is, hogy a párjelöltek és Stohl András egymás szemébe mondják az igazságot. A beszélgetéseket a realityhez hasonlóan Lékai-Kiss Ramóna vezeti majd, a nagy Ő mellett pedig Kiara, Kriszta, Böbe és Gina térnek vissza egy utolsó közös szereplésre.

Az előzetesből kiderül, hogy a hölgyek nem fognak finomkodni egymással. Böbe például elmondja, hogyan élte meg a sárga rózsás incidenst, és kiderül az is, hogy Kiara megsajnálta-e őt az ellopott randi miatt. A nézők arra is választ kapnak, mi lehetett volna András és Gina között, ha a szőkeség megnyílik a férfinak. Kiderül, melyik nővel kapcsolatban ismeri el Stohl András, hogy rengeteg hibát követett el vele szemben, és még csak észre sem vette, hogy hibázik.

A színész-műsorvezető azt is elárulja majd, milyen kapcsolatban van a forgatások óta a választottjával, akit a péntek esti fináléban fog megnevezni.

via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Imádtad a Stranger Things-et? A Duffer Brothers most előjött egy új, nagyon nyugtalanító sorozattal
Új sorozatukban a menyasszonyt egyetlen, kegyetlen kérdés gyötri az oltár felé menet. A Netflix hátborzongató előzetese szerint a válasz egy rémálomba taszít. Mutatjuk a videót.


Volt már olyan borzalmas érzésed, hogy valami szörnyűség leselkedik rád a sarkon túl? Pontosan erről szól a Netflix legújabb, nyolcrészes horrorja, a Something Very Bad Is Going To Happen, magyarul valószínűleg a Nagyon rossz előérzetem van címmel megy majd, amelynek mind a 8 epizódja március 26-án érkezik. A főszerepben Camila Morrone és Adam DiMarco látható, a kreatív felügyeletet pedig a Stranger Things alkotói, a Duffer fivérek biztosítják – írta a LADbible.

A történet egy fiatal pár esküvője körül bonyolódik, ahol a menyasszony, Rachel egyre inkább retteg attól, hogy élete legrosszabb döntését készül meghozni.

A sorozatot a házasság Carrie-jeként és Rosemary gyermekeként emlegetik, ami egy fokozódó paranoiára épülő pszichológiai horrort ígér. Az első, egyperces előzetes ezt a nyomasztó hangulatot erősíti: miközben a menyasszony az oltár felé vonul, a képeket nyugtalanító látomások, torz, vészjósló mosolyok és különböző szereplők ismételt bocsánatkérései szakítják meg. A feszültség a csúcspontjára ér, amikor egy hang felteszi a kérdést: „Biztos vagy benne, hogy ő az igazi?”.

A sorozat mögött Haley Z. Boston áll alkotóként, a rendezői székben pedig a Baby Reindeer egyik rendezője, Weronika Tofilska mellett Axelle Carolyn és Lisa Brühlmann is helyet foglalt.

„Imádom a horrort. Teljesen természetes közeg számomra: így dolgozom fel a saját érzelmeimet, érzéseimet, és így értem meg a világot is.” – nyilatkozta Boston a Netflix Tudum nevű magazinjának. Hozzátette, a horror szerinte lehetővé teszi a tabunak számító érzések felfedezését.

„Szerintem a horror lehetőséget ad arra, hogy tabunak számító érzéseket is megvizsgáljunk, és ezeknek a félelmeknek valódi formát, igazi súlyt adjunk.”

Az alkotó azt is elárulta, hogy az ihletet egy gyerekkori beszélgetés adta az anyjával. „Amikor gyerek voltam, anyukám azt mondta nekem: „Csak arra kell figyelned, hogy ne a rossz emberhez menj feleségül”

– mondta, majd elárulta: „A sorozat arról a félelemről szól, hogy az ember a rossz emberhez megy”

A rettegő menyasszonyt Camila Morrone, vőlegényét pedig Adam DiMarco alakítja. A szereplőgárdában olyan nevek is feltűnnek, mint Jennifer Jason Leigh, Ted Levine, Jeff Wilbusch, Karla Crome és Gus Birney. A közönség első reakciói alapján nagy az érdeklődés.

„A cím és a főszereplők korábbi munkái alapján egy hangulatos, pszichológiai thrillerre vagy egy sötét presztízsdrámára számítok” – írta egy kommentelő.

„Ennek az előzetesnek komoly esküvői horror energiája van. Nézni fogom” – fogalmazott egy másik, míg egy harmadik hozzátette: „Na, ez valami izgalmas és borzongató. Alig várom, hogy lássam.”

A gyártásért a Duffer fivérek cége, az Upside Down Pictures felelt, a Baby Reindeer-ből ismert Weronika Tofilska pedig a nyolc epizódból négyet rendezett. Aki kíváncsi, jelölje be a naptárában március 26-át – ez az esküvő garantáltan nem a boldog befejezésről fog szólni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Daenerys Targaryen Mácsai Pállal kémkedik a Budapesten forgatott Poniesban – Hetvenes évek, összeesküvések, átverések, magyar színészek
Emilia Clarke és Haley Lu Richardson számunkra ismerős utcákon és tereken próbálják kinyomozni, kik és miért ölték meg CIA-s férjeiket.


Susanna Fogel író-rendező-producer főként női történetekkel, nőkről szóló, a nőket különféle, sokszor férfiak helyébe helyező sztorikkal pakolta tele a filmográfiáját. Hozzá kapcsolódik például A légikísérő és az Anne Frank bújtatója című sorozatok, az Éretlenségi című vígjáték forgatókönyve, vagy a Magyarországon forgatott, 2018-as A kém, aki dobott engem, amit egyúttal meg is rendezett. S úgy tűnik, megtetszett neki a kémtéma, sőt, kis hazánk is, ugyanis ezúttal újra ötvözte a kettőt. Ismét Budapestre utazott a stábjával, hogy leforgassa az íróként, producerként, rendezőként és kreátorként is jegyzett Ponies című hidegháborús dráma-thrillersorozatot (nálunk a SkyShowtime-on látható). S bár eddigi darabjai főként a nevettetés nemes céljával készültek, ezúttal Fogel komolyabb vizekre evezett, bár a humort így sem tudta teljesen mellőzni, úgy tűnik, az már mindig a lényének része marad. És ez jól is van így.

A Poniesban rengeteg budapesti helyszínt ismerhetünk fel, bár csodaszép fővárosunk ezúttal sem önmagát alakítja: mint oly sokszor, most is Moszkvának álcázza magát.

1977-ben járunk. Két „PONI”, azaz „person of no interest” (a hírszerzés nyelvén „érdektelen személy”) névtelenül dolgozik titkárnőként az amerikai nagykövetségen. Egészen addig, amíg férjeiket (John Mcmillan, Louis Boyer) rejtélyes körülmények között meggyilkolják, a két nő pedig úgy dönt, kiderítik, mi történt a párjaikkal, és beállnak CIA-ügynöknek. Bea (Emilia Clarke) egy komoly, túlképzett, szovjet bevándorlók oroszul is beszélő gyermeke. Társa, Twila (Haley Lu Richardson) pedig egy kisvárosi lány, aki ugyanolyan nyers, mint amennyire félelem nélküli. Együtt dolgoznak azon, hogy feltárjanak egy szerteágazó hidegháborús összeesküvést, és megoldják azt a rejtélyt, amely miatt özvegyek lettek.

A Poniesban tehát Susanna Fogel folytatja hagyományát, és érdekfeszítően mesél két nőről, akik egy abszolúte férfiak uralta világban (nem elég a kémes terep, a nőket lenéző tematikára még a korszak is rátesz egy lapáttal) kénytelenek boldogulni beépített ügynökökként, noha semmiféle ilyen képzésük nem volt korábban. Titkárnők voltak és feleségek. Viszont mindketten eszesek, elszántak és bátrak, mindez pedig már elég is ahhoz, hogy a KGB elleni életveszélyes játszmába kezdjenek, ráadásul szovjet felségterületen. Gyorsan be is indulnak az események, amikor felbukkan egy kegyetlen KGB-ügynök, Andrej (Artjom Gilz), és randevúra hívja Beát…

A Ponies alaphangon egy szórakoztató, fordulatos, időnként könnyed, máskor pedig meglepően erőszakos és komor kémjátszma. Nekünk, magyaroknak mégis sokkal emlékezetesebb és érdekesebb néznivaló lesz, természetesen a hazai vonatkozásoknak köszönhetően.

Valószínűleg kétszer kell majd megnéznünk az epizódokat, hiszen az első megtekintés minden bizonnyal azzal fog telni (a budapestieknek legalábbis feltétlenül), hogy próbáljuk felismerni vagy kideríteni, melyik külső jelenetet a főváros melyik pontján rögzítettek, mely idegen városelemeket tettek be az utómunka során CGI-jal a magyar látképbe (Kreml, sztálinkák stb.), s egyáltalán melyik utcát vagy teret látjuk épp? Így viszont lemaradunk a pergő párbeszédekről és a szereplők közti dinamikákról. Saját tapasztalat, újra kell nézni majd ezt-azt, higgyétek el!

Mivel itthon forgott, az is elkerülhetetlen volt, hogy feltűnjenek benne kiváló magyar színészek is, jöhet tehát az arcfelismerős játék is! A legnagyobb szerepeket Walters Lili (Senki szigete, Egynyári kaland, Drakulics elvtárs, Űrpiknik, Apatigris) és Mácsai Pál (Hanussen, Torzók, A temetetlen halott, Rokonok, Testről és lélekről, Terápia, A besúgó) kapták az összesen nyolc részt számláló Poniesban: előbbi a fiatal, szovjet piaci árust, Ivannát, utóbbi a kémkiképző Emile-t alakítja. Rajtuk kívül pedig olyan hazai arcokat lehet még felismerni kisebb szerepekben, mint Törőcsik Franciska (ő manapság sehonnan sem hiányozhat), Trokán Nóra, Fehér Panna, Ferencz Attila, Bartos Ágnes, Karácsonyi Zoltán, Holl Zsuzsanna, Schmidt Sára, Mészáros Piroska, Szóka Roland vagy Törköly Levente.

Mácsai és Walters egyébként nagyot is játszanak, abszolút egyenrangúak a nemzetközi sztárokkal és a főszereplőkkel. Emilia Clarke (Trónok harca, Solo: Egy Star Wars történet, Mielőtt megismertelek, Múlt karácsony, Titkos invázió) és Haley Lu Richardson (A Fehér Lótusz, Egy magányos tinédzser, Széttörve, Két lépés távolság, Nemterhes) egyébként emlékezetes páros, nyilván a karakterek, Bea és Twila elütő személyiségjegyei miatt is, jól kiegészítik egymást. Az egyik a laza, nagydumás és jól improvizáló, a másik a megfontolt, konszolidált és eltökélt.

Abban viszont megegyeznek, hogy mindkettejük számára új ez a kémesdi, így eleinte meg vannak rettenve, de szívesen vesznek részt benne eddigi életük után, amelyet főként a sarokban töltöttek. Így örömmel lépnek most az előtérbe, és veszik kezükbe az események irányítását.

A Ponies nem találja fel a spanyolviaszt, és nem is rukkol elő igazán forradalmi dolgokkal, de erős alapokról indul, amikből érdekes és izgalmas sztoriszálakat fejt ki. Igazából szinte ugyanaz a helyzet itt is, mint Susanna Fogel korábbi filmjében, A kém, aki dobott engemben Mila Kunisszal és Kate McKinnonnal, csak most a hetvenes években járunk, komolyabb az atmoszféra, és nagyobbak a tétek. S persze a színvonal is megugrott a pozitív irányba.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk