Miért nem hiszek a Valentin-napban?
Ismerek egy házaspárt. Jó barátaim, a lánynak én voltam az esküvői tanúja. A mai napig, ha együtt beülünk valahová, a férfi első dolga, hogy megrendeli a feleségének a diétás kólát, mert az a kedvence. Az asszony hálásan ránéz, és úgy villan össze a szemük, hogy elolvadok. Abban a szégyenlős, csendes, szinte észrevehetetlen szemvillanásban húsz év után is annyi szerelem van, hogy képes lenne újjáteremteni egy univerzumot, mint a Higgs-bozon.
A szerelmet magamban mindig egy kicsit “megünneplem”, ahol felfedezem. A metrón, ahol a fülhallgatós, tetkós tinisrác gyengéden hátrasimítja pattanásos kis barátnője arcából a haját, vagy nyáron egy vendéglő kerthelyiségében, ahol a szomszéd, középkorú asztaltársaságban egy nő rágyújt, a férje meg egy rosszalló pillantás után ellágyulva nézi a nejét, elhessegeti a füstöt, és csak annyit mond: “De utálom ezt a bagót, de neked még ezt is megbocsátom.” Nem is beszélve a fent említett diétás kólás kedvenceimről.
Tehát hiszek a szerelemben. Nagyon is hiszek. Csak egy kicsit úgy vagyok vele, mint a vallással (bármelyikkel): önmagában felemelő, fantasztikus, elementáris dolog, csak éppen sokkal több aljasságot láttam elkövetni a nevében, mint jót.
Mert ha körülnézek a világban – ez a munkám, figyelem az emberi sorsokat, és írok róluk – látom a szétszálazódott, vagy épp tragikusan összekuszált emberi viszonyok tömkelegét. A hazudozásokat, a látszat- és érdekkapcsolatokat, a huszonévesek párkeresési mizériáját, a rémisztően sok harmincas, negyvenes házaspár sárdobálós, minden mélységet alulmúló válási csatározásait, a pszichológushoz cipelt, zavarodott, kínlódó közös gyerekeket. És persze az önismeret, a kompromisszum, a másik iránti tisztelet, és a valódi szeretet teljes hiányát.
Azt gondolom, hogy a társadalmunk “nyomokban szerelmet tartalmaz” ugyan, mint valami biokaja, csak éppen Valentin-napon, a Nagy Szerelem Ünnepnapján az emberek túlnyomó részének sokkal több oka lenne egy kicsit tükörbe nézni, mint szívecskés lufikat és Pandora-karkötőket vásárolni.
Felvállalva, hogy most én leszek a rossz rendőr, vagy a Valentin-napi Grincs, mondok néhány példát. Csak ami kapásból az eszembe jut.
Ismerek egy férfit – negyvenes – aki tizenvalahány éve két nő között ingázik. Nyilván az egyik a felesége, a világ szemében húsz éve tökéletes a házasságuk. Úgy hívja őket, hogy “a Nagy Ő 1”, és “a Nagy Ő 2”. Valentin-napon mindkettőnek ugyanazt a parfümöt veszi meg (a Paco Rabbane Lady Million-jét, még a név is beszédes). Amikor egyszer rákérdeztem, miért nem választ legalább kétféle parfümöt, mégiscsak ízlésesebb lenne, annyit mondott: “Csak nem fogok két parfümnevet megjegyezni, hagyjál már! Még egyszer összetévesztem, és nézhetek.”
Aztán ismerek egy másik férfit, aki 17 évesen beleszeretett élete nőjébe. Évekre rá el is vette. Huszonkét évig gürizett érte meg a két gyerekükért. És huszonkét év alatt hivatalosan “csak” tizennégy (!) férfiról szerzett tudomást, akivel az egyébként világszép neje szénné csalta. És ő mindig megbocsájtott, míg végül már a fél város rajta röhögött, és nem bírta tovább. Azóta zajlik egy borzalmasan mocskos válás, ahol az asszony a szemébe vágta, hogy “már akkor utáltalak, amikor hozzád mentem”, de hát a pasi pénze azért nagyon kéne, ugye. És amikor ezt a férfit mi, a barátai megkérdezzük: “Még mindig szereted?” Szó szerint könnybe lábad a szeme, és azt válaszolja: “Egy hülye állat vagyok, de igen.”
Aztán ismerek egy nőt, aki 38 éves, és évek óta totál pánikban keres valakit, akihez hozzámehetne. Pár hónapja talált egy elvált férfit, két kicsi gyerekkel, akik az anyjuknál vannak, de sok időt töltenek az apjuknál is. Óriási a szerelem, tihanyi hosszúhétvégék, meg ausztriai sítúrák, sülve-főve együtt vannak. Aztán egy kávézás során, egy váratlan őszinteségi rohamában a nő kifejtette nekem, hogy az a terve, hogy a pasit kicsábítja külföldre – mármint hogy a férfi keressen kint munkát, mert brand menedzser egy elég jónevű multinál – és ott új életet kezdenek. Amikor rákérdeztem, hogy mi lesz a két kicsi gyerekkel, ez volt a válasz (szó szerint idézem):
“Majd utazgatnak. Ha már ekkora kompromisszumot kötök, hogy ott van két fattyú gyerek, meg még egy saját lakása sincs, mert otthagyta a nejének, csak nem képzeled, hogy még az életszínvonalamból is leadok? Nem fogok Tescós szaloncukrot venni, amikor a Stühmert is megengedhetném magamnak.”
És akkor még nem beszéltem a barátnőimről, akiket nős férfiak hada hívogat titokban kávézgatni a Facebookon, a frissen elvált férfiismerősömről, akinek közös házibulikon a legjobb barátai feleségei “húzogatják le a sliccét titokban a konyhában” (szintén szó szerint idéztem), a pasiról, aki elment a szeretőjével Horvátországba nyaralni, és utána véletlenül belekeverte a szerető fürdőruciját a saját szennyese közé, a felesége meg szó nélkül kimosta.
És a fenti párok mind meg fogják ünnepelni Valentin-napját. A szerelem ünnepét. Talán bennem van a hiba, talán túl sokat figyelek, túl sokat látok. Talán az emberi természet mindig is ilyen volt, csak épp a milliárdos Valentin-biznisz nem létezett, így nem tűnt fel annyira a mögötte megbúvó álszentség. Tiszteletben tartva a szerelmet, mint a legszentebb emberi érzések egyikét, valamint azokat a párokat, akik valóban példaértékű egységben élnek – nyilván ők sem tökéletesek, de őszinte a szövetségük, hisznek egymásban, becsülik és szeretik egymást, a bukkanók-döccenők ellenére is – a többiektől csak halkan kérdezném meg: kit akarnak becsapni a szerelem napján? Önmagukat, a párjukat, esetleg mindkettőt?
Vagy csak arról van szó, hogy TÉNYLEG sokkal egyszerűbb megvenni egy Pandora-karkötőt?
