KULT
A Rovatból

Michael Keaton Batmanje lopja el a show-t a DC eddigi legőrültebb menetében – Megnéztük a Flash: A Villámot

Mindjárt két Flasht is kapunk egy mozijegy áráért, plusz több Batmant, Supergirlt és sok-sok meglepetésvendéget. Nem mellékesen pedig egy valamirevaló DC-filmet. Kritika.


A DC mozis univerzuma továbbra is bajban van. Eddig legalábbis nagy a fejetlenség, talán a részleg élére újonnan kinevezett James Gunn és Peter Safran végre rendet vágnak, és szórakoztató, emlékezetes és izgalmas egységet kanyarítanak a hősök között. Ennek első állomása a 2025-re beígért Superman: Legacy lesz, ám addig is érkeznek azok a darabok, amelyeket még az előző vezetés indított el az úton, s amelyek igen változatos minőségugrásokat, ám többnyire csalódást keltő box office-hozamokat képviselnek.

A legutóbbi projektek, a The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag (bármilyen kiváló is lett), a Black Adam s idén a Shazam! Az istenek haragja mind alulmúlták a várakozásokat anyagilag, az utóbbi például igen kellemeset hasalt világszerte.

Ezek a filmek pedig felfogásukban is eléggé különbözőek, vannak drámaibbak, akadnak vicceskedőbbek, de az érezhető, hogy próbálnak beléjük némi egyéniséget csepegtetni.

Most pedig beviharzott a mozikba Flash is, akinek első saját kalandja nem kevés viszontagságon ment át, mire elkészülhetett (tengernyi rendezőcsere és forgatókönyv-átírás), ráadásul a címszereplő Ezra Millernek is többször meggyűlt a baja a törvénnyel botrányos viselkedése miatt, szóval már az is csoda, hogy végül a vászonra kerülhetett mindez. Mindezek ellenére azonban nem változtattak az anyagon, maradt Az Igazság Ligájában (2017) debütált Miller a piros-sárga gúnyában, a direktori székben pedig végül az Az két epizódjával sikert arató horrorfilmes Andy Muschietti foglalhatott helyet, hogy régóta várt sikert faragjon végre a DC egyik legismertebb szuperhőséből a stúdiónak.

Nos, az előzetes számok alapján, bár nem kell a Shazamhoz mérhető buktára számítani, a Flash: A Villám sem hozza el a megváltást anyagilag, hiába költöttek rá 200-220 millió dollárt, és egészítették ki a cikázó főszereplőt az Igazság Ligájának többi tagjával is kisebb szerepekben, valamint ástak elő korábbi franchise-okból karaktereket és színészeket (erről később), nem övezi akkora érdeklődés a filmet, mint amire előzetesen és a tesztvetítések alapján számítottak.

Na de lássuk, ezúttal miért száguld eszeveszetten Flash! A még mindig fiatal és bizonytalan Barry Allen (Ezra Miller) továbbra is küzd édesanyja jó néhány évvel korábbi elveszítésének traumájával, és próbál segíteni a gyilkossággal ártatlanul vádolt apja kiszabadításában, miközben természetesen éli a szuperhősök életét.

Vagyis: ha a többiek nem érnek rá, és Alfred (Jeremy Irons) neki szól, akkor menteni kell összerogyó épületből kizuhanó kisbabákat és kutyákat.

Majd Barry felfedezi, hogy ha olyan gyorsan fut, mint még soha, akkor képes visszamenni az időben, így kifundálja: ezen újdonsült képességét arra használja fel, hogy meghiúsítsa édesanyja megölését. S bár e terve sikerül, ezzel természetesen létrehoz egy alternatív idősíkot 2013-ban, amelyben nincsenek metahumánok, a Föld elpusztítására törekvő Zod tábornok (Michael Shannon) viszont nagyon is él, illetve találkozik önmaga 18 éves kiadásával (szintén Ezra Miller), akinek épp most kéne megkapnia a képességét. A két Barry tehát szövetkezik Zod ellen, s mivel egyedül Batman létezik itt, őt is csatába hívják.

Persze ebben az idősíkban nem Ben Affleck Denevérembere létezik, hanem Michael Keatoné, akit az 1992-es Batman visszatér óta, vagyis 31 éve nem láthattunk. Superman helyett pedig egy Supergirlre bukkannak…

Nagy itt a fejetlenség tehát, ez pedig magára a filmre is igaz, noha ez most nem feltétlenül válik a kárára.

Muschietti ugyanis egyszerre próbált látványos akciókat, kissé abszurd digitális trükköket, utalások és cameók tömkelegét, nem kevés humort, illetve drámai élt és kidolgozott karaktereket is belepasszírozni a Flash-be, ami egy egészen fura, talán James Gunn filmjeire emlékeztető egyveleget eredményezett.

Azért persze ne számítsunk Gunn-i magasságokra, mindenesetre Muschietti filmjének is van karaktere, és ez már valami.

Ezra Miller megtartása viszont jó ötlet volt, mivel apait-anyait belead a kettős szerepbe, egyszerre komoly, szorongó és aggodalmas, illetve laza, idétlen és lelkes, ugyanakkor mindkét Barry lelki küzdelmeit képes kellőképp érzékeltetni. Kétségtelenül sok egy kissé, amit itt előad, de ezzel együtt is szerethető. Rajta kívül pedig természetesen a film fő sztárját és csáberejét jelentő Michael Keaton emelhető ki, akit öröm újra Bruce Wayne-ként a vásznon látni, s aki 71 évesen is borzasztó menő, jelen sorok írójának például abszolút kedvence a karaker eddigi megtestesülései közül. Danny Elfman zenei temájával, a batmobiljával és a batwingjével sikerül visszaidéznie Tim Burton 1989-es remekét, ami, ne feledjük, a képregényfilmek első igazán nagy kasszaikerét hozta, és előhírnöke volt a már jó ideje tomboló mozis comicőrületnek.

Milleren és Keatonon kívül azonban maximum a cameóknak örülhetünk igazán, mivel az újonc Supergirl, Sasha Callee, bár kétségtelenül bájos jelenség, Christina Hodson forgatókönyvíró (Űrdongó) nem sok karaktert adományozott neki, szóval jobbára csak a pusztítógépezet funkcióját tölti itt be. Talán a későbbiekben jobban megismerhetjük. A cameók pedig… természetesen bármennyire is szeretnénk leírni mindent és mindenkit, aki itt felbukkan, ez legyen a nézők ajándéka, csupán annyit árulunk el, hogy Warnerék ezúttal minden követ megmozgattak, és akárkikre is számítunk, biztosan lesz meglepő is köztük. (Az IMDb adatlapján viszont ne olvassuk el a szereplőket, mert ott mindenkit felsorolnak!)

Hogy a Flash: A Villám végül mégsem érhet fel Marvel jobb filmjeihez, az épp a katyvasz mivoltának „köszönhető”. Ahogyan Pókemberéknél, már itt is a multiverzum üti fel a fejét, csak amolyan Vissza a jövőbe-felfogású időutazással magyarázva, de persze nem koppintásról van szó, hiszen a 2011-ben kiadott Flashpoint-képregények szolgáltatták a sztori alapját, amely füzetekben Barry Allen felfedezi az alternatív idősíkokat, és jól össze is kutyulja azokat.

A filmben látott kutyulás pedig egy idő után annyira kuszává válik, és időnként annyira fura a CGI-használat is (a rendező szerint direkt készültek ilyenre az effektek, oké), hogy úgy érezzük, ez a film többnek próbál látszani, mint ami.

Azt viszont nem lehet elvitatni tőle, hogy leköt, hogy kreatív, és folyamatosan próbál meglepni minket a sztori fordulataival, amit elég nehéz, sőt, lehetetlen teljesen kibogozni, de hát így jár ezzel temérdek, időutazással foglalkozó mozgókép.

A dráma viszont működik, többnyire a humor és akciók is, Keaton és Miller remekelnek, és a fan service sem hétköznapi. Ennek kapcsán pedig a Flash: A Villám nyilvánvaló hibái ellenére a jobb, emlékezetesebb DC-menetek közé sorolható, s talán előrevetít valamit abból, hogy mire is készülnek James Gunnék a továbbiakban. Reméljük, ez lesz a minimum a mércében!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Ezt még Scarlett Johansson sem menthette meg: miért bukik el a Jurassic World: Újjászületés?
A Jurassic World: Újjászületés nem megújulás, hanem egy kaotikus, ötlettelen lehúzás, amelyből hiányzik minden kreativitás. Ez a film nem megidézi az eredeti Jurassic Park varázsát, hanem fájdalmasan emlékeztet arra, milyen mélyre süllyedt a franchise.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 02.



A Jurassic World: Újjászületés pontosan az a film, amely után az ember elgondolkodik, vajon miért is ülte végig ezt a több mint kétórás mozgóképes szenvedést.

Ez nem újrafelfedezés, nem tisztelgés az eredeti előtt, hanem az egyik legnagyobb összevisszaság, színtelen-szagtalan lehúzás a franchise történetében.

Érezni a stúdió kézlenyomatát az egész projekten, látni minden jegyzetet, amit a producerek rákényszerítettek a rendezőre: ide kell egy gyerekkarakter, itt muszáj egy Jeep-es rész, ha már itt vagyunk, hol vannak a raptorok? T-Rex is van, Űber Homlok Rex is van, mi kell még?

A történet akár egy közepesen érdektelen videojáték küldetéslistája is lehetne. Egy gyógyszergyártó cég titkos megbízással küldi ki a „teljesen megbízható” reprezentánsát (Rupert Friend), hogy három DNS-mintát szerezzen nekik. Erre egy korszakalkotó gyógyszer miatt van szükség, mellyel megelőzik a szívbetegségeket. A halott dinoszauruszvér már „nem jó” a film saját lehetetlen, körmönfont logikája szerint.

Kapunk egy nagy adag tudományos blablát, magyarázatnak álcázott hülyeséget, ami egy pillanatig sem hihető, hogy miért kell élő dinókból vér.

Az eredeti Jurassic Park történet azért is volt félelmetes, mert meglepően reálisnak tűnt. Nem volt az, csak annak tűnt. Itt semmi ilyet nem érzünk, ez gyakorlatilag videojáték története. Felbérelnek tehát egy zsoldost, Zorát (ténylegen egy órával a vetítés után rá kellett keresnem a neten, mi volt a főszereplő neve, annyira jellegtelen volt – Scarlett Johansson), hogy szervezzen meg egy elit alakulatot, akivel nekivághat a feladatnak. Persze nem lehet egyszerű a küldetés: a legnagyobb szárazföldi, vízi és repülő dinoszaurusz élő példányából kell kinyerni az említett mintát.

A nagy tervhez csatlakozik Dr. Loomis (igen, szerintem is egy Halloween utalás a neve - Jonathan Bailey), aki megalkot egy csodamódszert a vérlecsapolásra.

Mellette Duncan (Mahershala Ali), a vén tengeri róka is elkíséri a csapatot, aki eljuttat mindenkit a tiltott, ki tudja hányadik „új” dinószigetre, ahol persze mindent ellepnek a mutáns szörnydinók.

Mert ezek már nem egyszerű őshüllők, hanem genetikai förmedvények: potrohos-tokanyakú repülőszatyor raptorivadékok, vagy éppen a Bucihomlokú MegaRex, amelyek látványterve ugyan érdekes, akár egy újabb Godzilla-filmből is szabadulhattak volna, de ez nem dícséret, az összkép így is kiábrándító.

A készítők egyszerre akarták folytatni az eredeti Jurassic Park örökségét, és közben minden egyes sikeres klisét felhasználni, amit csak engedett a költségvetés. Ez látszik a mellékküldetésen (mert ilyen is van): egy apuka két lányával, valamint a nagyobb lány együgyű fiújával (nem orvosi diagnózis, csak szimplán rendkívül idegesítően buta) sodródtak bele a történetbe, miután vízi dinoszauruszok támadják meg vitorlásukat.

Az alkotók döntéshelyzet elé állítják a „szupercsapatot”: vagy hagyják meghalni a családot, ezzel tovább növelve nézői ellenszenvet, vagy – és itt jön a „briliáns” dramaturgiai húzás – megmentik a családot a biztos haláltól, hogy legalább legyen valakikért szorítani a film alatt.

Mintha kötelező lenne gyereket írni egy Jurassic-sztoriba, mert az első Jurassic Parkban is volt, tehát a produceri logika szerint itt is kell. Minden filmben volt, itt is kell, ennyi a magyarázat.

A film egyszerűen sértő a közönség intelligenciájára nézve. David Koepp forgatókönyvíró karrierjében voltak zseniális szövegkönyvei, de ezúttal az Indiana Jones és a sors tárcsája szintjén alkotott: ötlettelenül, rutinból, legnagyobb alkotói eszköze a káosz volt.

Újra felhasznált jelenetekkel próbál a nézőre hatni, például a konyhás raptoros rész a Jurassic Parkból CTRL+C, CTRL+V módszerrel került át csak a helyszín és a szörnyek mások picit.

Nincs nosztalgiaértéke, csak üres másolat. Az akciójelenetek sokszor követhetetlenek, a CGI olcsó hatású, mosott textúrák, vértelen leszámolások, nincs valódi tét, nem is értem a 16-os besorolást.

Pedig Gareth Edwards rendező elvileg a hatalmas szörnyek bemutatásának specialistája. A 2014-es Godzilla és a Zsivány egyes után azt hihetnénk, ha valaki, akkor ő majd képes feledhetetlenné tenni a dinoszauruszok látványát. Ehelyett egy alultervezett és rendezetlen látványkavalkádot kapunk, amelyből hiányzik a grandiózusság és a földhözragadtság.

Az olcsóság ott is észrevehető, hogy nincs IMAX-verzió, nem invesztált bele a stúdió. Olyan, mintha a stúdió pénzt akart volna spórolni a konverzión és a felvételi technikán.

Bár azt hozzá kell tenni, hogy Edwards forgatási szokásaihoz nem illik egy batár nagy IMAX kamera. Ő tényleg megmutatta már, hogy képes minimál költségvetésből is maximális képi világot bemutatni, mint például a 2023-as Az alkotóban. Hát itt ez nagyon nem sikerült.

A film legnagyobb hibája mégsem a látvány vagy a rendezés, hanem a karakterek és a történet. Egyszerűen nincs kiért izgulni. A zsoldosok sablonfigurák, a család idegesítő, a Don Juan comic relief srácot pedig a néző már az első veszélyes jelenetnél sorsára hagyta volna.

Vannak feszült jelenetek a filmben, például a gumicsónakos rész, amelyet Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át.

Ez a szcéna képes hozni az igazi klasszikus hangulatot, de ez is csak emlékeztet, hogy milyen minőségű lehetne az egész film, ha van mögötte valódi vízió, és tartják a forgatókönyvi fegyelmet. Érdekesség, hogy amikor nem akciójelenet van, hanem a feszültség dominál, akkor tényleg működik Edwards-mozija – lehet, hogy tényleg kéne már egy 18+-os Jurassic-horror.

A zene szintén csalódás: legalább John Williams klasszikus témái megmentik, amikor felcsendülnek, de az új dallamok teljesen feledhetők. A film egészét áthatja a kapkodás, a kreatív döntések hiánya, a sablonos dramaturgia és a stúdiókapzsiság fojtogató szaga. Ez a Jurassic World-rész nem újjászületés, hanem egy kétségbeesett pénzlehúzási kísérlet. Az eredeti 1993-as Jurassic Park óta egyetlen folytatás sem tudott valódi, méltó utódja lenni Spielberg klasszikusának, és ez a film sem fogja megváltoztatni ezt a tényt.

Az első Jurassic World legalább a klasszikus nosztalgiát visszaadta a nézőnek, de ezen kívül tényleg semmit sem tudok mondani a franchise mellett.

Scarlett Johansson kedves mosolya nem éri meg a mozijegy borsos árát. A Jurassic World: Újjászületés túl hosszú, kaotikus, felesleges alkotás, amelyből hiányzik a lélek. A legnagyobb bűne azonban nem az, hogy rossz – hanem az, hogy unalmas és kiszámítható, igazi elvesztegetett potenciál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk