Harcsa Veronika: Mindenki tehet valamit a közöny ellen

Láng Dávid, sajtófotók: Glódi Balázs - szmo.hu
2015. június 17.

Harcsa Veronikával utoljára tavaly nyáron, a Művészetek Völgyében beszélgettünk. Akkor volt első ízben saját udvara, és lelkesen mesélt az ezzel járó élményekről, illetve kihívásokról. Idén ismét visszatér Kapolcsra, de közben külföldi karrierjét is egyengeti: lassan egy éve működik havi gyakoriságú klubestje Berlinben, és egyre otthonosabban mozog az ottani közegben. Elmondta, milyen hasonlóságokat és különbségeket lát a két város között, meddig folytatná még a kétlakiságot, és mit jelent számára a Hősök Tere program, amelynek 30 napos kihívását ő is elfogadta.

– Második alkalommal leszel idén udvargazda a Völgyben. Hogyan emlékszel vissza a tavalyi évre, és milyen újdonságokkal készültök most?

– Borzasztóan élveztem a tavalyi fesztivált, már csak azért is, mert az egész bizonyos fokig újdonság volt számomra. Sose voltam az a nagy fesztiválozó alkat, még egyetemista koromban sem volt jellemző, hogy valahol végig ott legyek. Inkább csak arra az egy-két estére mentem el, amikor a legtöbb fellépő érdekelt. Gyakorlatilag a tavalyi Művészetek Völgye volt az első alkalom, amikor egy fesztiválon nyitástól zárásig maradtam – ráadásul ebben az esetben ez rögtön tíz napot jelentett.

Külön jó, hogy az ottani közönség más fesztiválokhoz képest is nagyon színes. Itt ugyanúgy megfordulnak a máshol jelenlévő arcok, de olyanok is vannak, akik például a néptánc, az irodalom, vagy a jazz miatt jönnek.

Hatalmas lendülettel vágtunk bele az idei program megszervezésébe, ami ha lehet, még a tavalyinál is gazdagabb lett. Újdonság, hogy minden délelőtt jógával indítjuk majd a napot – ez eddig nem volt, de úgy kívánkozott oda, mint egy falat kenyér. Utána lesznek workshopok és szabadegyetemi jellegű beszélgetések, ezek megmaradnak, mert tavaly is nagyon jól működtek. Kibővítettük a gyerekfoglalkozásokat is, készülünk kézműves- és könyvsarokkal. Este pedig korábban kezdjük az élő zenét, már nem kettő, hanem három koncertsáv lesz. A legelsőben szeretnénk nem annyira ismert, de tehetséges zenekaroknak lehetőséget adni.

– Mit emelnél ki a programból?

– A két legnagyobb szám talán Snétberger Ferenc fellépése, aki a kvartettjével érkezik, illetve a Yengibarian Trio Tony Lakatossal és Lukács Miklóssal. Eljön Gadó Gábor, a félig külföldön élő, hihetetlenül izgalmas magyar gitáros, illetve Gregorz Karnas, egy fantasztikus lengyel énekes. Karosi Juli egy német származású, de New Yorkban élő szaxofonművészt (Tobias Meinhart) hívott el vendégnek, tehát több különleges kollaboráció is kilátásban van. A sok jazz mellett lesz improvizatív popzene is, jön Jónás Vera, a Manoya, lesz Random Trip.

Valamint én is mindegyik formációmmal fellépek, lesz duó, Bin-Jip és Lámpafény koncert is, utóbbi Kulka János vendégszereplésével, a Bin-Jip pedig Szabó Simonnal. Bemutatunk egy Kassák Lajosnak szentelt anyagot is, amit egy jazz-kvartettel közösen rögzítettünk, és Keszeg László színművésszel közösen adjuk elő. Sőt, jön egy belga trió is, aminek a tagja vagyok, ők voltak Brüsszelben a diplomazenekarom, és azóta is kapcsolatban maradtunk. Szóval számomra is nagyon sűrű lesz a tíz nap, ami a szerepléseket illeti, de egyébként is szinte egész nap ott leszek az udvarban.

– A Momentán Társulatnak is saját udvara lesz idén, akiknél hozzátok hasonlóan szintén nagy szerepet kap az improvizáció. Terveztek valamilyen együttműködést?

– Át fogok menni hozzájuk én is egy impróra, sőt remélhetőleg többször is lesz majd alkalmam belelátni abba, amit csinálnak. Ennél szorosabb együttműködésről egyelőre nem esett szó, de maga a párhuzam egyébként tényleg jó, úgyhogy lehet, hogy jövőre kitalálunk együtt valami még különlegesebb dolgot.

Gyémánt Bálinttal

A Quartettel

– Tavaly ősszel mutatkoztál be Berlinben, mik az eddigi tapasztalataid szakmai téren?

– Szeptemberben indítottam el kint egy havi gyakoriságú koncertsorozatot, a Budapest Calling nevű helyen, ami az ottani magyar intézet borbárja. Ennek a sorozatnak az a lényege, hogy minden hónapban más és más vendéget hívok meg a helyi szcénából, akivel duóban zenélünk. Az eddigiek mindannyian nemcsak zenészek, hanem dalszerzők is voltak, úgyhogy egymás szerzeményeiből is elő tudtunk adni.

Számomra ez az egész egy hihetetlenül izgalmas feladat, hiszen hónapról hónapra más zenész munkásságában kell elmélyednem. Kicsit olyan, mintha újrakezdtem volna a tanulmányaimat, csak most én döntöm el a tananyagot. A stílusok is nagyon változatosak, a klasszikus ének-zongora duótól az élő elektronikáig mindenre volt már példa. Mégis nagyon érdekes volt látni, mik azok a irányelvek, amelyek műfajtól függetlenül mindig előjönnek, hiszen valószínűleg egyetemesek a zenében.

– Hogy sikerült bekerülnöd ebbe a közegbe, és megismerni azokat a neveket, akiket elhívtál?

– Folyamatosan igyekszem tágítani a látókörömet. Sok koncertre járok, és többször volt már rá példa, hogy utána odamentem az adott előadóhoz, megszólítottam, hogy nagyon tetszett, amit csinált, és volna-e kedve eljönni a klubestemre. Szóval a kapcsolatok dinamikusan alakulnak, én is egyre jobban képbe kerülök, sőt kicsit már engem is kezdenek felfedezni. Akadt már olyan zenész, aki magától jött oda hozzám, hogy hallott a sorozatról és szívesen részt venne benne. Egyébként dolgozunk kint egy kiadóval, bekerültünk egy koncertszervező ügynökséghez is, szóval szépen alakulnak a dolgok. Az már egyértelmű számomra, hogy Németország teljesen más piac, mint a magyar, már a méreteiből adódóan is. Itthon nyilván Budapest a központ, ha valaki itt kialakít magának egy bázist, az szép lassan átszivárog a vidéki városokba is. Kint viszont több azonos jelentőségű szcéna létezik egymás mellett, nem lehet egyet kiemelni.

Harcsa Veronika & Gyémánt Bálint - Lacs (a soundcity:szeged felvétele):

Harcsa Veronika Quartet – egy teljes koncertfelvétel:

– És milyen a mindennapi élet?

– Nagyon szeretem. Van egy levegője a városnak, ami számomra kifejezetten megnyugtató. A terek is nagyobbak, nyilván emögött ott áll a szomorú történelmi háttér, tehát hogy rengeteg épület megsemmisült a háborúban, és amikor újjáépítették őket, szellősebb helyeket hagytak. Sokan panaszkodnak, hogy ez a Berlin már nem ugyanaz, ami a fal leomlása környékén volt, eltűnt a hihetetlenül szabad szellemiség. Szerintem viszont továbbra is megvan, maximum már nem ez az egyedüli arca a városnak. Még mindig nagyon sok különutas, kísérleti és kreatív dolog történik ott.

– Milyen hasonlóságokat és különbségeket látsz a két város között?

– Szerintem

Talán a multikulti, az olvasztótégely-jelleg az, ami kint jobban megvan. Berlinbe a világ minden részéről érkeznek emberek, akik hallottak a pezsgő kulturális közegről, és pár évre átteszik a székhelyüket, hogy inspirálódjanak. Budapesten a nemzetköziség nem ilyen erős, legfeljebb a turizmus szintjén valósul meg. A közönségben például abszolút érzem, hogy egyre több a külföldi, de szakmai berkekben kevésbé.

– Mi az ami hiányzik itthonról és mi az, ami nem?

– Az elsőre az evidens válasz nyilván a család és a barátok. Illetve az a fajta zöldövezet, amelyben Budapesten élek, nagyon hiányzik a nyugat-európai nagyvárosok többségéből. Bár Berlinben vannak nagy parkok, de mondjuk az a budai panoráma, ami teljesen átlagos társasházakból is elérhető, nincs meg ott. Nálunk ez tényleg nem luxus: nem kell gazdagnak lenni hozzá, hogy valakinek panorámája legyen, míg odakint csak a legfelsőbb körök engedhetik meg maguknak. Ez nem is elsősorban az emberek pénzén, sokkal inkább a város adottságain múlik, amiben Budapest verhetetlen. Ami a kérdés második részét illeti, a már említett multikulti és a nyitottság mindenképp komoly pozitívum odakint. Bár itthon is kísérletezhetsz szokatlan dolgokkal, de inkább csak egy szubkultúra tagjaként, míg Berlinben ez számít bevettnek.

Bin-Jip - No Way Boy (a Balcony TV felvétele):

– A politikai vezetés és a hétköznapi emberek mennyire befogadóak a multikultival szemben?

– Berlin egy extrán befogadó hely. Ez az imidzse is, annyira szerves része a városnak. Nem szeretnék aktuálpolitikába belemenni, de ott ez alap – az emberek büszkék rá, senki nem vonja kétségbe a sokszínűség létjogosultságát. Én legalábbis így érzékelem.

– Beszéljünk a Hősök Teréről is: hogy kerültél kapcsolatba a programmal, és mit jelent számodra, hogy részt veszel benne?

– Tavaly kerestek meg a szervezők, hogy szükségük lenne nagykövetekre, vagyis olyan ismertebb arcokra, akik a saját területükön népszerűsítik a kezdeményezést. Elég komplex célokat tűztek ki maguk elé, pár mondatban nehéz lenne összefoglalni. De a lényeg talán az, hogy a közöny ellen küzdenek, ami a nagyvárosokban hatványozottan jelen van, egyfajta civilizációs betegségként.

Egyszerűen védjük magunkat azáltal, hogy az utcán járva bezárkózunk, és nem vesszük észre a többi embert. Különösen akkor, ha valakivel baj történik: jól leírt pszichológiai jelenség, hogy ilyenkor a kollektív felelősségre építve inkább mindenki kibújik alóla.

A Hősök Tere ez ellen szeretne tenni, izgalmas kísérleteket végeztek Budapesten is például arról, mi történik, ha egy ember lefekszik egy padra és eljátssza, hogy rosszul van. Fontos, hogy a közöny alapvetően nem bűn, hanem egy mindenkit érintő, természetes védekező reakció. De nem ez az egyetlen lehetséges út: ha valaki elhatározza, hogy nyitottabbá szeretne válni, igen is változtathat a személyiségén. A program fő célkitűzése, hogy minél többen jussanak el erre az álláspontra. A most futó 30 napos kihívásokat is azért indították útjára, hogy a résztvevők kilépjenek a komfortzónájukból és mindennap tegyenek valamit a közöny ellen.

Veronika a Hősök Teréről videón:

Az említett utcai kísérlet:

– Miért pont azt a kihívást választottad, amibe belekezdtél?

– Átküldtek nekem egy hosszú listát, amiről válogathattam. Voltak rajta olyan feladatok is, amiket kevésbé tudtam elképzelni magamnak, például hogy mindennap öleljek meg egy embert. Lehet, hogy valaki bánja, de végül nem emellett döntöttem. (nevet) Ennél rizikómentesebb volt, hogy mindennap megszólítok egy idegent. Ráadásul számomra testhezállóbb is, ugyanis eléggé introvertált vagyok. Ez lehet, hogy furcsán hangzik annak fényében, mennyit állok színpadon, de egyébként ahhoz a típushoz tartozom, aki szereti szemébe húzni a kapucnit és inkább elbújni a tömeg elől.

Most tartok a hatodik napnál (az interjú június 9-én készült – a szerk.), és hihetetlen élmény. Az első két napon még nehezebben ment az idegenek megszólítása, utána viszont már annyira pozitív benyomások értek, hogy teljesen lendületbe jöttem.

– Még Berlinben kezdted el a kihívást, majd pár nap után itthon folytattad. Érzel különbséget a reakciók terén?

– Igen, ez még érdekesebbé teszi a dolgot. Az eddigiek alapján még nem tudok következtetéseket levonni, de mire visszautazom, talán már lesz akkora a merítés. Ráadásul innen nem is Berlinbe megyek, hanem Párizsba, így a franciákkal kapcsolatban is tudok majd tapasztalatokat gyűjteni. Róluk különösen erős sztereotípiák élnek, például arról, mennyire arrogánsak tudnak lenni – kíváncsian várom, hogy reagálnak majd a megszólításra.

Videó a nagykövetek tréningjéről:

– Szerinted az ilyen, főként demonstrációs jellegű kihívásokon túl mit lehetne még tenni azért, hogy az emberek nyitottabbá váljanak?

– Ami nagyon fontos a Hősök Tere kapcsán, hogy ők tartanak tréningeket pedagógusoknak. Ez remek dolog, hiszen ha valahol meg lehet fogni a közönyt, és elejét venni a terjedésének, az a fiatal generáció. A tanároknak bemutatják a már említett kísérleteket, így próbálva hatni rájuk, amit aztán a gyerekeknek is továbbadhatnak. Szerintem az egész projektnek ez a legjobb része.

– Legközelebb már csak Kapolcsra jössz haza, miután most visszamész?

– Nem, leszek még itthon addig június végén-július elején is. Épp nemrég tettük ki az oldalamra az összes nyári koncertdátumot. A fesztiválok közül a Völgy mellett a Szigetet emelném ki, utóbbi azért különleges, mert a Bin-Jippel ismét vendégünk lesz Erik Truffaz, akivel múltkor is hatalmas élmény volt együtt játszani.

– Az alkotói vénád mennyire tud így érvényesülni, hogy csak koncertezni jössz haza?

– Szerencsére abszolút, mivel az itthonléteim egyben próbaidőszakok is, amikor kint vagyok, akkor pedig elvonulva írok, gyakorolok. Úgy veszem észre magamon, hogy egyre jobban szeretek blokkokban dolgozni. Amikor itthon vagyok, egy hétig csak próbálunk és koncertezünk, a kinti idő pedig a felkészülésé. Felváltva vagyok benne a kettőben, és ez eddig nagyon jól működik. Éppen ezért nem is gondolom úgy, hogy kárát látnák az itthoni produkcióim az ingázásnak, hiszen ahhoz eleget vagyok itthon, hogy legyen időnk haladni és jelen lenni a fontos eseményeken.

– Mennyire tervezed hosszútávra a kétlaki életformát?

– Egyelőre annyira izgat a külföldi nyitás, és olyan sok impulzus ér odakint, hogy biztosan nem akarnám elengedni.

Nagyon szeretem Magyarországot és fontos számomra az itteni közönség – a legtöbb koncertem továbbra is itt van –, ugyanakkor nagyon sokat jelent számomra az is, amit Nyugat-Európa nyújt nekem. Helyre tette az önértékelésemet is, hiszen ott nem vagyok úgy körülugrálva, mint itthon.

Szóval ez egy rendkívül fontos szín most az életemben, és ameddig lehet, szeretném fenntartani. Nyilván nem lehet örökké kéthetente ingázni, de egyelőre még inkább az inspiráló oldaláról élem meg, mint a fárasztóról.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!