KULT
A Rovatból

Erős Antónia: A bakizás alattomos dolog, fel se tűnt, amikor „teniszbúvárt” mondtam teniszbravúr helyett

Az RTL híradósa arról mesélt, milyen gyakran kell improvizálnia a munkája során, belefér-e, hogy egy hír láttán elnevesse magát adás közben, és elárulta azt is, miért vállalta el a vendégszereplést Azahriah arénakoncertjén.


Június 9-11. között ismét megrendezik a Momentán Fesztivált, ahol három napig az improvizáció áll majd a középpontban. A Momentán Társulat egyik vendége Erős Antónia lesz, akinek közreműködésével egy rögtönzött (ál)híradót láthat a közönség.

„Napi sport, aktuális trendek, kultúra, életmód. Hogy milyen hírek várnak, azt még mi sem sejtjük – de együtt megalkotjuk őket ezen a délutánon”

– ígérik. Ennek kapcsán beszélgettünk az RTL Híradó műsorvezetőjével.

– Milyen gyakran fordul elő, hogy improvizálnod kell a munkád során?

– A híradó egy viszonylag kiszámítható műfaj, hiszen adottak a hírek, amelyeket tőlünk hallanak a nézők, de bármikor történhet valami váratlan. Például elromlik a súgógép, vagy menet közben érkezik egy új fejlemény, amit el kell mondani. A híradózás csapatmunka, a riportereknek és a szerkesztőknek nagy szerepük van, mivel ők látnak el bennünket háttérinformációkkal egy adott témáról. Ha ez bőséges és tudunk belőle válogatni, szükség esetén akár egy improvizációs helyzetben is el tudunk mondani olyan részleteket, amelyek a tudósításban nem szerepeltek.

– Szilveszterkor mindig szokott lenni összeállítás az év legviccesebb bakijaiból. Ezeket élesben is a humoros oldalukról fogod fel, vagy előfordul, hogy emészted magad utána?

– Ha egy tárgyi tévedésbe futok bele amiatt, mert nem ellenőriztem mindent elég alaposan, néha még másnap is dörmögök rajta kicsit, hogy miért nem figyeltem oda jobban. Arra viszont, ha egyszerűen csak belebakizok a szövegbe, nem lehet előre felkészülni – olyan hirtelen jön, akár egy villámcsapás, és nem is biztos, hogy észreveszem. Mondok egy példát, bár ez pont nem velem történt, hanem az egyik tudósítónkkal: néhány napja véletlenül azt mondta, hogy a minisztérium közvéleményt adott ki. Persze közleményre gondolt, de valószínűleg fel se tűnt neki, különben kijavította volna. Nekem emlékezetes bakim volt, amikor teniszbravúr helyett teniszbúvárt mondtam, és egyszerűen nem is tudatosult bennem. Szóval a baki nagyon alattomos dolog, és legtöbbször teljesen tudattalan. Éppen ezért inkább nevetésre késztet, ha észreveszed, mint mérgelődésre.

– Megesik, hogy egy hír láttán azt mondod magadban: „basszus, nem hiszem el, hogy ez igaz...”?

– Ha megnézed a magyar politikát, ez elég gyakran előfordul… (nevet) De olyan hírek is bőven akadnak, amelyeknek semmi közük a politikához, mégis röhejesen elmebetegnek tűnnek.

Ilyen volt például az a sajtgurító verseny, aminek során a résztvevők egy lejtőn lefelé rohanva próbálnak elkapni egy guruló sajtot, és közben akkorákat esnek, hogy azért szurkolsz nekik, hogy ne törjék teljesen össze magukat. Ez is az a kategória, hogy egyszerűen nem érted, ki találta ki és kinek jó az egész, mégis hagyomány lett belőle.

Csomó ilyet tudnék említeni, szerencsére ezek általában inkább jópofa dolgok, mi is próbáljuk a humoros oldalukról megközelíteni őket. Ami pedig a hazai közéletet illeti, az önmagában extrém, viszont ebbe nem érdemes belemenni, mert híradósként nyilván nem fogok minősíteni senkit és semmit.

Fotó: RTL Sajtóklub

– Híradósként hogyan tudod beletenni a személyiségedet a műsorvezetésbe? Mennyire köti meg a kezed az elvárt tárgyilagosság?

– Nagyon, hiszen alapszabály, hogy semlegesnek kell maradnunk, mindkét oldal megszólaltatásával bemutatva a valóságot. Az más kérdés, amikor valaki egyszerűen nem áll szóba velünk, de alapvetően ez lenne a feladatunk: több oldalról körbejárni egy történetet, hogy aztán a néző magában eldönthesse, mit gondol. Tulajdonképpen lehetőségünk sincs arra, hogy bármilyen jelzést adjunk.

A személyiségünk talán az imént említett viccesebb pillanatoknál mutatkozhat meg, ilyenkor látszik, hogy mi sem vagyunk állandóan mogorvák és szigorúak, amit a műfaj egyébként megkövetel. Illetve a műsor utolsó blokkjában, a „zsiráf született az állatkertben” típusú híreknél is elengedhetjük magunkat kicsit, ekkor már gyakran mosolygunk, vagy akár egy-egy nevetés is belefér. Itt remélhetőleg átjön, hogy amúgy mi is pont olyan emberek vagyunk, mint bárki más.

– 25 éve vezeted az RTL Híradót, mi motivál ennyi idő után is?

– Maguk a hírek. Szerintem ez olyan, mintha egy péket megkérdeznél, miért süt még mindig kenyeret 25 év után: abból sincsen két egyforma. Persze a híradózásban is vannak napi rutinok, ahogy szinte minden szakmában, de nincs két ugyanolyan nap.

– Riporterként kezdted a pályádat, szokott hiányozni, hogy terepre menjél?

– Azért nem teljesen helyénvaló a kérdés, mert fél éve elindítottam a saját műsoromat, a Praxist, amiben újra riporter és szerkesztő vagyok, sőt producer is, az utóbbi teljesen új terep számomra. Tulajdonképpen nem a riporteri és szerkesztői munka hiányzott, hiszen hírszerkesztők amúgy is vagyunk, a riporterség pedig attól függ, hogy mondjuk egy élő kapcsolás során kell-e hirtelen interjút készítenem valakivel. Az utóbbi időben több rendkívüli esemény is volt (gondoljunk akár a koronázásra), amelyek visszahozták ezt a szerepet.

A Praxist nem az emiatti hiányérzet indította el, hanem az, amin évek óta dolgozom a saját felületeimen is: szeretném elérni, hogy az emberek tanuljanak meg normálisan tájékozódni, különösen, ha a saját egészségükről van szó. Rettentően sok a tévhit, a műsor ezeknek a tisztázására épül, könnyen emészthető formában. 23 adás készült el eddig, jövő héten jön a záróepizód, ősszel pedig folytatjuk.

Fotó: RTL Sajtóklub

– Gyakran felismernek az utcán, vagy más nyilvános helyen? Hogy reagálsz egy ilyen szituációra?

– 25 évvel ezelőtt, amikor az RTL képernyőjére kerültem, tehát először lehetett látni országos adón, az ismertté válás még egy sokkal lassabb folyamat volt.

Hónapok teltek el addig, míg az emberek elkezdtek megszólítani, ma viszont, ha valaki kirak egy videót a TikTokra, simán lehet, hogy már 5 perc múlva sokat nézett sztár lesz. Rettentően felgyorsult a folyamat, emiatt veszélyesebb is, mivel nehezebb feldolgozni. A mi esetünkben ez fokozatosan ment, ezért könnyebben hozzá tudtam szokni.

Szerencsére atrocitás nem ért soha, amibe az is belejátszhat, hogy a híradó a szórakoztató műsoroknál jóval tárgyilagosabb, ezért kevésbé vált ki indulatokat. Inkább kedvességgel és szeretettel szoktam találkozni: ha megállítanak, a leggyakoribb kérdés általában az, hogy mi lesz ma a Híradóban, hol van a Szellő, illetve néha a cukorbetegségemről is érdeklődnek. Sokan szelfit is kérnek. Én nem érzem ezt tehernek, ráadásul a lakóhelyemen, a XI. kerületben már hozzá is szoktak az emberek, hogy összefutnak velem a Sparban, egy kávézóban, vagy az utcán.

– Nemrég Azahriah koncertjén is feltűntetek Szellő Istvánnal az Arénában. Mi alapján döntöd el, hogy elvállalsz-e egy ilyen felkérést?

– Itt több dolog esett egybe. Egyrészt Tóth Gergelyt, aki a menedzsere Azahriah-nak, viszonylag régóta ismerem. Az alapítványomnak (Egy Csepp Figyelem Alapítvány – a szerk.) minden évben van egy nagy rendezvénye a diabétesz világnapjára időzítve. Annak idején megkerestem Gergőt, hogy a Wellhellóval (akiket szintén ő menedzsel) fellépnének-e ezen a rendezvényen, és elképesztően jó fejek voltak, a technikai stábot leszámítva teljesen ingyen vállalták a koncertet. Profi volt az egész produkció, nagyon jó emlékként maradt meg bennem.

Ilyen előzmények után hívott fel Gergő azzal, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy híradós geget az Azahriah-arénakoncerten, én pedig mondtam, hogy szerintem tök jó ötlet. Az RTL is beleegyezett, hogy a Híradó stúdiójában vegyük fel a bejátszást, utána pedig felmerült, hogy mivel egyébként is meghívtak bennünket a koncertre, plusz poénként megjelenhetnénk a színpadon is. A visszajelzések alapján úgy tűnik, bejött a közönségnek, és egyáltalán nem számítottak rá.

A másik dolog, amiért elvállaltam, az volt, hogy nagyon értékelem, hogy ez a fiú teljesen autodidakta módon tanult meg zenélni, dalokat írni, és építette fel magát nulláról. Desh szintén nagyon szimpatikus volt, ő ráadásul egy kukásautóról „pattant le” és lett zenész.

Azt gondolom, hogy aki 21 évesen megtölti az Arénát, valószínűleg tud valamit. A fentiek együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy igent mondjak a felkérésre.

Fotó: Momentán Társulat

– Egyszer már vendégszerepeltél a kapolcsi Momentán Udvarban. Milyen emlékeid vannak arról, és miben lesz más a mostani program?

– Amikor először megkerestek, nem is értettem, mitől lehet ez érdekes, hiszen én nem színész vagyok, csak egy híradós. Végül meggyőztek, hogy nem kell semmi olyasmit csinálnom, ami nem jönne belőlem természetesen.

Volt azért bennem félsz, vajon élvezhető lesz-e a produkció, de mivel a momentánosok elképesztően profik, szerintem egy széklábból is ki tudnak olyasmit hozni, amitől a közönség veszi a lapot. Nagyon jól is sikerült, volt egy húzása a dolognak.

Utána Budapesten is meghívtak a Főhős című előadásukba, ott is nagyon jól éreztem magam, az pedig kifejezetten jól esik, hogy most ismét rám gondoltak. A részletekről ezúttal se tudok semmit, csak annyi biztos, hogy az alapját a különleges, illetve álhírek feldolgozása fogja adni. De hogy pontosan milyen szituációk jönnek majd elő, arról fogalmam sincs. Az a legjobb ezekben a szereplésekben, hogy anélkül is bele tudnak vinni az előadóművészet varázsába, hogy nekem bármi tehetségem lenne hozzá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk