KULT
A Rovatból

Egy tanára brutálisan bánt vele, idősek otthonában volt ápoló, és jó ideig nincstelenként tengődött – Cate Blanchett 55 éves

Csak a főiskola alatt döbbent rá, hogy jól tud színészkedni, és érdekli is ez a világ, azóta pedig nagyjából mindent elért, amit egy színésznő elérhet. Cate Blanchett karrier- és életútja sok feltörekvő szakmabeli számára adhat reményt és motivációt.


Cate Blanchett karrierjében a hollywoodi A-listás színésznőként szerzett hírnév és a sokkal csendesebb színpadi munka ötvöződik. Hatalmas szakmai sikerei és sok-sok éve töretlen népszerűsége azonban nem törölték el annak az emlékét, hogy egykor nincstelen színésznő volt, aki a megélhetésért küzdött. Blanchett mindig is ügyelt arra, hogy megfizesse a tartozását azoknak a színházi közösségeknek, amelyek elindították a karrierjét, és végül világsztárrá tették.

„Szeretem az idős embereket”

Catherine Elise Blanchett 1969. május 14-én született az ausztráliai Melbourne-ben. Édesanyja, June ausztrál volt, tanárként és ingatlanfejlesztőként dolgozott, s akkor találkozott Cate apjával, Roberttel, az amerikai haditengerészet tisztjével, amikor a férfi hajója Melbourne-ben lerobbant. Két hetet töltöttek együtt, majd három éven át szerelmesleveleket váltottak, mielőtt Robert végre visszatérhetett Ausztráliába, ahol ő és June összeházasodtak. Három gyermekük született: Bob, Catherine és Genevieve, ebben a sorrendben.

Cate korai gyermekkora eseménytelenül telt, egészen 10 éves koráig, amikor az apja szívrohamban meghalt, így June-nak egyedül kellett felnevelnie a gyerekeket.

Cate már többször is nyilatkozta, hogy nincs sok emléke a gyerekkoráról, de alkalmanként leírta a család körülményeit Robert halála után: „Apám meghalt, amikor még kicsi voltam, és utána anyámnak elég nehéz dolga volt. Fontos volt számára, hogy minden gyermeke jó oktatásban részesüljön, ezért rengeteget dolgozott, sőt, adósságba is verte magát, hogy ezt ki tudja fizetni.”

A színésznő is igyekezett segíteni a család anyagi terheinek enyhítésében. 14 évesen szélsőséges lépéseket tett annak érdekében, hogy megszerezze első állását: ápolóként dolgozott egy idősek otthonában: „Hazudtam a korommal kapcsolatban, mert jogilag túl fiatal voltam még hozzá. Az általános iskola után mentem oda. A szakács már korábban elkészítette az ételt, én pedig felmelegítettem, felszolgáltam, majd leültem beszélgetni a bentlakókkal, aztán feltakarítottam, elmosogattam, és hazamentem. Igazából élveztem ezt a munkát, és az idős embereket is szeretem. Miután apám meghalt, a nagymamám beköltözött hozzánk, és mindig is hihetetlen kiváltságnak tartottam, hogy egy olyan házban élhettem, ahol három generáció lakott együtt.

Sok embert megrémít az öregség, az, hogy olyan emberek között van, akik alapvetően a végüket járják. Engem viszont ez lenyűgöz.

Csodálatos dolog olyasvalaki körül lenni, aki jól éli az életét.” Cate-nek pedig annyira tetszett ez a munka, hogy még a húszas éveiben is az idősek otthonában dolgozott.

„Nem kerestem pénzt”

Noha a fentiek tükrében a tinédzser Blanchett eléggé komolynak, kiegyensúlyozottnak és józannak tűnik, a személyiségének azért volt egy lázadóbb oldala is. Például megvolt a maga goth és punk korszaka: 15 évesen leborotválta a fejét, ami miatt majdnem kirúgták az idősek otthonából. Cate már sokszor félig extrovertáltként, félig nyárfalevéként jellemezte magát, de a színészet iránti szenvedélye csak főiskolásként jött elő. A Melbourne-i Egyetemre iratkozott be művészettörténet-szakra, ahol aztán elkezdett diákdarabokban szerepelni. Az egyik előadáson a húga a nézőtéren ült, és később azt mondta neki: „Már nem látlak téged a színpadon, csak a karaktert látom." Ez pedig arra késztette Cate-et, hogy fontolóra vegye a színészi karriert.

Végül otthagyta az egyetemet, hogy utazgasson, és éppen Egyiptomban volt egy fitying nélkül, amikor megkapta első mozgóképes szerepét statisztaként a Kaboria című, bokszolókról szóló, 1990-ben bemutatott egyiptomi musical egyik táncjelenetében (elmondása szerint falafelt ígértek neki a szereplésért, szóval elmondhatja magáról, hogy falafelért dolgozott). Ausztráliába visszatérve Sydney-be költözött, és beiratkozott a tekintélyes National Institute of Dramatic Art iskolába. Mint később elmondta, az anyagi helyzete továbbra is bizonytalan maradt: „Sydney nagyon drága város, és amikor kijöttem a színművészeti suliból, egy albérletben laktam, ahol a szobám... nos, volt ugyan ablak, de az egy téglafalra nézett. Nem dolgoztam, nem kerestem pénzt, így amim volt, azt úgy kellett beosztanom, hogy minden második nap meg tudjak inni egy kávét egy kávézóban."

„Brutálisan bánt velem egy rendező”

Ez az állapot azonban hamarosan megváltozott. Miután 1992-ben lediplomázott, Cate végre elkezdett szerepeket kapni, kezdve egy rangos produkcióban Ausztrália egyik legelismertebb színésze, Geoffrey Rush partnereként: David Mamet Oleanna című színdarabjának sydney-i előadásában. Ezzel egy ötéves színházi időszak vette kezdetét sok népszerű darabbal, valamint alkalmi televíziós munkákhoz is hívták őt. Ez a pár év elmondása szerint időnként kifejezetten kemény volt a számára: „Amikor azt látjuk, hogy a fiatal élsportolók a végsőkig feszítik a testük kapacitását, hogy erősebbek és gyorsabbak legyenek, azt valahogy megértjük, sőt, tiszteljük ezt a folyamatot. És sokan nem fogadták még el, hogy ennek a kreatív művészetekben is meg kell történnie, ha át akarjuk lépni a korlátokat.

És igen, ez egy nagyon is kemény, véraláfutásos élmény lehet. Én magam is átéltem ezt. A karrierem elején volt, hogy brutálisan bánt velem egy rendező a próbateremben.

Mégis hatalmas áttörést értem el emiatt. Hogy őszinte legyek, nem lennék most itt, ha nem történt volna velem ilyesmi.”

A megterhelő tanulási időszak azonban meghozta gyümölcsét: Cate 1997-ben játszotta első nagyobb filmszerepét Bruce Beresford (Az Úr kegyelméből, Miss Daisy sofőrje, Afrika koktél, Az utolsó tánc) Láger az édenkertben című filmjében, egy évre rá pedig már az Oscar-gálán is feltűnhetett, hiszen az 1998-as Elizabeth című történelmi drámában nyújtott alakításáért a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték (ebben szintén feltűnt régi színházi partnere, Geoffrey Rush). Az Elizabeth után pedig nem volt megállás.

Bár Blanchett talán leginkább A Gyűrűk Ura-trilógia Galadrieljeként nyújtott éteri alakításáról ismert, eddigi két Oscar-díja (a 2004-es Aviátorért és a 2013-as Blue Jasmine-ért), valamint további hat jelölése (Elizabeth, Egy botrány részletei, I’m Not There: Bob Dylan életei, Elizabeth: Az aranykor, Carol, Tár) az ausztrál Oscar-történelem legsikeresebb színésznőjévé teszi.

Ami azonban ennél is figyelemre méltóbb, az a színház iránti töretlen elkötelezettsége. Cate és férje, a drámaíró Andrew Upton 2008-ban a Sydney Theatre Company művészeti vezetői lettek, és egy időre Hollywoodtól is eltávolodtak, hogy csakis a színpadra koncentrálhassanak.

Ez közvetlenül azután történt, hogy Blanchett elérte azt a szakmai bravúrt, hogy ugyanabban az évben két színészi Oscar-díjra is jelölték két különböző filmért (a legjobb női mellékszereplőként az I’m Not There: Bob Dylan életeiért, valamint a legjobb női főszereplőként az Elizabeth: Az aranykorért) ez pedig a díjátadó 96 éves története során mindössze 10 másik színésznek sikerült. A 2008-as Oscar-gála idején már leforgatta az Indiana Jones negyedik részét és a Benjamin Button különös életét, majd közel három évig nem lehetett őt látni mozgóképben, mivel a színi társulatával turnézott a Ványa bácsi és A vágy villamosa című előadásokkal.

„Eltávolítottuk az íróasztalt”

A színházi évek kapcsán pedig Blanchett elárulta, a férjével próbáltak nem szokványos módon hozzáállni a munkához: „Amikor megosztottam a Sydney Theatre Company vezetését Andrew-val, az első dolog, amit tettünk, hogy eltávolítottuk az íróasztalt az irodánkból. Andrew azt mondta: »Ez nem lehet olyan cég, ahol a főnök egy íróasztal mögött ül.« Azért tettük, mert fontosnak tartottuk a szimbólumok erejét. Rájöttünk, hogy ha a fiatal vagy feltörekvő színészek belépnek a terembe, és azt látják, hogy a művészeti vezetők egy íróasztal mögött ülnek, akkor megfélemlítve érezhetik magukat, és ez akadályozza a mély és őszinte beszélgetéseket.”

Csak 2010-ben láthattuk legközelebb Blanchettet a mozikban, méghozzá Ridley Scott Robin Hoodjában, majd jött a Hannah: Gyilkos természet (2011), A hobbit-trilógia első része (2012), majd Woody Allen Blue Jasmine-je, amelyért 2014-ben megkapta a második Oscar-díját, ezúttal már a legjobb női főszerepért, (Az első díját az Aviátor női mellékszerepéért érdemelte ki). A streaming előretörésével a 2020-as években pedig kipróbálta magát tévésorozatokban is a Bevándorlók Ausztráliábannal és a Mrs. Americával, utóbbiért többek között Emmy- és Golden Globe-jelölés is járt neki.

Cate azonban mindemellett méltán híres emberbarátként, humanitáriusként és aktivistaként is. Leginkább az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként tevékenykedik, de számos társadalmi kérdésben is nyilvánosan szót kért, sőt, Hollywood eredendő szexizmusát is kikezdte már: a nemek közötti egyenlőtlenséget, illetve a színésznők családi és szakmai élete összeegyeztetésének nehézségeit hangosan bíráló kritikáival.

Családi idill

A színésznő és a férje, Andrew Upton egyébként Ausztráliában ismerkedtek meg az 1990-es évek közepén, és 1997. december 29-én álltak az oltár elé, vagyis idén ünneplik majd a 27. házassági évfordulójukat. Három vér szerinti fiuk (2001: Dashiell, 2004: Roman, 2008: Ignatius) és egy 2015-ben adoptált lányuk (Edith) van. Blanchett elmondta, hogy a férjével már első fiuk születése óta örökbe akartak fogadni, és végül sikerült ezt a vágyukat is valóra váltani.

Miután közel 10 évig az angliai Brighton volt a család fő otthona, 2006-ban visszatértek a szülőföldjükre, Ausztráliába. Blanchett azzal magyarázta a költözést, hogy állandó otthont szerettek volna a gyerekeiknek, és közelebb akartak lenni a családjukhoz.

Sydney Hunters Hill nevű külvárosában éltek, 2007-ben pedig alaposan felújították az otthonukat, hogy környezetbarátabb legyen. 2015-ben adták el a házukat, majd a következő év elején vásároltak egy 9000 négyzetméteres patinás ingatlant az angliai Crowborough-ban, Kelet-Sussexben, ahol azóta is élnek.

A csapból is ő folyik majd

S hogy miben láthatjuk a közeljövőben az 55. életévébe lépett színésznőt? Szerencsére továbbra is sok mindenben. Idén például a régóta várt, Borderlands című sci-fi-akciófilmben, ami egy népszerű videójáték adaptációja lesz Eli Roth rendezésében, ez augusztus 8-án érkezik majd a hazai mozikba. Még ezelőtt, most májusban, Cannes-ban debütál a Rumours című komédiája, amelyben Blanchett többek között Alicia Vikanderrel és Charles Dance-szel játszik együtt, és ami arról szól, hogy hét gazdag demokrácia vezetője eltéved az erdőben, miközben egy globális válságról szóló nyilatkozatot fogalmaznak meg, majd veszélybe kerülnek, miközben megpróbálják megtalálni a kiutat.

Szintén 2024-ben érkezik az Apple TV+ felületére Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció) Disclaimer című sorozata, amiben Blanchett játssza Catherine Ravenscroftot, a televíziós dokumentumfilmes újságírót, akinek a munkája arra épül, hogy feltárja régóta elismert intézmények . A szereplőtársai között lesz egy Oscar-díjas és három Oscar-jelölt színész: Kevin Kline (A hal neve: Wanda), Sacha Baron Cohen (A chicagói 7-ek tárgyalása), Kodi-Smit McPhee (A kutya karmai közt) és Lesley Manville (Fantomszál) is. Illetve szintén túl van már Jim Jarmusch új filmje, a Father, Mother, Sister, Brother felvételein is, amelynek története még nem ismert, de azt már tudni, hogy Blanchetten kívül feltűnik még benne Charlotte Rampling és Vicky Krieps is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„A toi toi vécék tetejéről játszottunk az utcán rekedt közönségnek” – Besh o droM-interjú
A több mint 25 éve aktívan koncertező zenekar két tagja, Barcza Gergő és Pettik Ádám elsősorban a Művészetek Völgyéhez kapcsolódó emlékeiről mesélt nekünk.


A Besh o droM története szorosan összefonódik a Művészetek Völgyével: 1999-es megalakulásuk óta visszatérő fellépők a kapolcsi központú fesztiválon. Az utóbbi időben több alkalommal is szabályos tömegjelenetek alakultak ki a koncertjeiken, mivel sokkal többen voltak kíváncsiak rájuk, mint a helyszín befogadóképessége, ahol játszottak. Idén azonban biztosan nem fenyeget ez a veszély, ugyanis most először a Panoráma Színpadon kaptak helyet. Ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar két alapítóját.

– Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről, akár látogatóként, akár fellépőként?

Pettik Ádám: Ando Drom koncert a romok között 30 éve, iszonyat katartikus volt, ott dőlt el véglegesen, hogy világzenével fogok leginkább foglalkozni.

Barcza Gergő: Nekem is ugyanebből az évből van a legelső emlékem, nagyon élveztem a kellemesen kaotikus, teljesen újszerű falusi fesztiválhangulatot. Emlékszem, reggelente lehetetlen volt péksüteményhez jutni, a kisboltokból már hajnalban elfogyott a kifli, zsömle. A piaci résbe azonnal meg is érkezett a házi palacsinta...

– Itthon és világszerte is rengeteg fesztiválon játszottatok az elmúlt 26 évben. Van-e bármi, ami miatt a Völgy kiemelkedik ebből a mezőnyből?

Ádám: A legtöbb helyszínen ezen a fesztiválon játszottunk, és magasan kiemelkedik a tavalyelőtti, toi-toi vécék tetejéről az utcán ragadt közönségnek adott koncertünk.

Kicsit többen ragadtak kint, mint ahányan befértek a Kocsor udvarba, de a technikusok kegyetlen, buligyilkos főnöke nem engedte elhúzni a hátsó függönyt, pedig akkor legalább hátulról láthatta volna a koncertet szegény hoppon maradt közönségünk. Ezért akinek a zenekarban zsinór nélküli mikrofonja volt, az időnként a színpad háta mögé ment és a támfal tetejéről játszott a kint rekedt tömegnek.

A fal alatt az utcán, kissé jobb oldalt volt három mobil wc, aminek a tetejére viszonylag könnyen át lehetett lépni az alacsony kerítésen keresztül, és Légrádi úr óriási sikert aratott, amikor úgy döntött, hogy az egyik szólóját onnan fogja celebrálni. Nem szakadt be.

Gergő: Nagy lendülettel én is fel akartam ugrani az egyikre, de rögtön elképzeltem, ahogy szomorúan kászálódok ki a szörpből, így inkább kihagytam. Légrádi Gábor, fiatalabb és könnyebb kollégánk viszont valóban nem tétovázott, felpattant az egyik tetejére, onnan fújta. Remekül szórakozott mindenki.

– Az olvasztótégely elég jó kifejezés a zenétekre. Mennyi mindent szívtatok magatokba a kezdetekhez képest ebben a bő két és fél évtizedben?

Ádám: Az operetten és k-popon kívül mindent.

Gergő: Az én fejemben folyton megy a zene, csak akkor áll meg egy-egy pillanatra, ha meghallok valami más zenét egy külső hangforrásból. Akkor betárazom azt az agyam megfelelő polcára. Zeneírás közben aztán onnan dől ki a megfelelő zenei anyag, gondolkozni nem is nagyon kell.

– Mindketten nagyobbrészt külföldön éltek. Egy átlagos évben hányszor ingáztok Budapest, Bristol és Jeruzsálem között, és hány koncertfelkérésre kell nemet mondanotok logisztikai okokból?

Ádám: Nem túl sok buli marad el ilyen okból, 15-20 alkalommal biztos megfordulok, és jóformán az egész nyarat itt töltöm.

Gergő: én is igyekszem minél gyakrabban jönni, de a Közel-Keleten nem mindíg úgy történnek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezi.

– Mi a fő tevékenységetek, amikor nem vagytok Magyarországon és nem a zenekarral foglalkoztok?

Ádám: Szervezem a további bulikat, intézem a zenekar és a saját ügyeimet, tagja vagyok a Bujdosó oktettnek és kvartettnek, valamint van egy új kvartettünk Babindák-Juhász-Papesch-Pettik néven. Zajlik az élet.

Gergő: Írom, gyártom a többiek segítségével a Besh o droM zenéjét, nálam állnak össze a három országban felvett zenei anyagok, intézem a zenekar külföldi útjait.

Amikor épp nincs háború, és általában nincs, akkor a legkülönbözőbb helyeken, stadionoktól az utcazene-fesztiválokig minden lehetséges helyszínen fellépek, gyakran szinte éjjel-nappal. Most épp leggyakrabban az óvóhelyen ülök, de a zene ott is megy a fejemben.

– Ádám többször is fellépett már a Duckshell vendégeként, és elmondta, hogy ők a kedvenc fiatal zenekara. Kiket követtek/kedveltek még a jelenlegi hazai színtérről?

Ádám: Sickratmen, cserihanna, Zsiványjazz és még sokan mások.

– Egyike vagytok annak a nem túl sok zenekarnak, akik saját Patreon-oldalt üzemeltetnek, a legutóbbi lemezetek költségeit is közösségi finanszírozással igyekeztetek előteremteni. Mennyire jelentős ez a láb a bevételeitekben?

Ádám: Reméljük, lesz még sokkal jobb is.

Gergő: Első körben összegyűlt egy kicsi, de annál kitartóbb támogatói kör. Hálásak vagyunk nekik, mindenkit bíztatunk, hogy nézzen el hozzánk, legyen a támogatónk egy kávé árával, vagy akár többel.

– Idén első alkalommal játszotok a Völgyben a Panoráma Színpadon. Mekkora szintlépés ez számotokra?

Ádám: Játszottunk már a Völgyben nagyszínpadon többször is, bár akkor nem ott volt még és nem így hívták, csak aztán a Bárka színpadhoz és később a Kocsor Házhoz való hűségünk ezt a dolgot felülírta.

Ez a helyzet tavalyelőtt tarthatatlanná vált és azóta akkora színpadon játszunk, hogy végre odafér az egész közönségünk. Nem hiszem, hogy zavarba jönnénk, ha már a montreali jazz fesztiválon nem jöttünk 25 ezer ember előtt 4 alkalommal.

– Lesz-e a alkalmatok több időt is a fesztiválon tölteni a koncerten túl? Ha igen, mit szeretnétek még mindenképp megnézni?

Ádám: Tervezem, tervezzük, de ameddig nem sikerül megfejteni, hogy melyik napokon tudok maradni, addig nem fájdítom a szívem. Mókus udvarába biztos elnézek, mert ott valahogy mindig valami izgalmas történik.

Gergő: Minden évben körbejárjuk a helyszíneket, idén sem lesz másképp.

Jegyvásárlás a fesztiválra EZEN A LINKEN lehetséges, a részletes programot ITT találod.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Túl gyorsan lopott, imád hokizni, és nem volt hajlandó levetkőzni a Playboynak – 35 dolog, amit nem tudtál a 35 éves Margot Robbie-ról
Ő játszotta az első biszexuális karaktert az ausztrál tévében, és egy partin összetévesztette Harry herceget Ed Sheerannel – ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel ünnepeljük a színésznőt.


1. 1990. július 2-án, hétfőn, reggel 7:45-kor született Ausztráliában, a queenslandi Dalbyban Margot Elise Robbie néven.

2. A Focus – A látszat csal című filmben játszott szerepéhez trükköket tanult a tanácsadó Apollo Robbinstól, aki „úri tolvajnak” nevezi magát. Robbins olyan jól tanította őt, hogy a produkció azt kérte Margot-tól, hogy lassabban csinálja, mert a kamerák nem csípik el, ahogy más szereplőktől lop.

3. Szeret leveleket és képeslapokat küldeni a barátainak és a családtagjainak a világ minden tájáról, ahol épp forgat, mert úgy gondolja, hogy az emberek nem kapnak elég levelet, vagy legalábbis olyat, ami nem számla.

4. A Wall Street farkasa (2013) című filmért kapott gázsijának (347 ezer dollár) egy részét az anyja házán lévő jelzálogkölcsön törlesztésére fordította.

5. Tíz évvel később, a 2023-as Barbie-ért már 50 millió dollárt kapott az alapgázsival és a bevételi bónuszokkal együtt.

6. A hatalmas vagyona ellenére Robbie állítólag nem költ sokat, és míg nem volt férjnél, inkább szobatársakkal élt, hogy ezzel is pénzt takarítson meg. Azt állítja, hogy gyerekkori élményei, amikor nem volt mindenhez hozzáférése, örök életére alázatossá tették.

7. Nem volt hajlandó lefogyni Jane Porter szerepéért a Tarzan legendája (2016) című filmben, és azt mondta, hogy inkább az egészségére koncentrál, mint a karcsúságra.

8. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag (2016) című filmben a kaszkadőrmunkák nagy részét ő maga végezte. A rendező, David Ayer elmondta, hogy a dublőre több időt töltött a lakókocsiban, mint a forgatáson, mert Robbie mindent maga akart csinálni.

9. Londonban részt vett egy partin jó barátnője, Cara Delevingne társaságában, és közös képeket készített egy fotóautomatában Harry herceggel. Csak Margot nem tudta, hogy az Harry volt, ugyanis összetévesztette őt a brit énekes-dalszerző Ed Sheerannel.

10. 8 éves korában Ausztráliában cirkuszórákat vett, és trapézoklevelet szerzett. A Suicide Squad – Öngyilkos osztagban Harley Quinn szerepéhez újra elővehette ezt a tudását.

11. Miután otthagyta a Neighbours, azaz a Szomszédok című ausztrál szappanoperát (2008 és 2011 között szerepelt benne), azt akarta, hogy a karakterét drámai módon megöljék. A sorozat írói azonban úgy döntöttek, csak főiskolára küldik, így lehetőséget adva Robbie-nak, hogy visszatérjen a sorozatba, ha nem jön össze a hollywoodi karrierje.

12. Mint tudjuk, nagyon is összejött a karrier Margot-nak, aki ettől függetlenül 2022-ben egy epizód (a 8903.) erejéig mégis visszatért a Neighboursbe Donna Freedmanként, aki egyébként az első biszexuális karakter volt az ausztrál tévézés történelmében.

13. Lehúzott egymás után három tequilát, mielőtt leforgatta a szexjeleneteit Leonardo DiCaprióval A Wall Street farkasában.

14. Elutasította a Playboy magazin ajánlatát, hogy pózoljon nekik, mondván, ő csak művészi célból vetkőzik meztelenre (erre egyébként eddig csak A Wall Street farkasa kedvéért volt hajlandó).

15. Három hónapig tanult korcsolyázni, hogy eljátszhassa Tonya Hardingot az Én, Tonya (2017) című filmben. Mivel dublőrökre sem lehetett számítani, hiszen a történelem során csupán 8 nőnek sikerült versenyen tripla axel ugrást végrehajtania, CGI-t, azaz számítógépes animációt használtak a jelenet megalkotásához.

16. A természetes hajszíne a barna, de szőkére festette azt a karrierje elején, miután rájött, hogy a filmipar a szőke színésznőket részesíti előnyben.

17. Robbie épp egy hátizsákos utazáson volt Európában, amikor jött a hívás, hogy részt vehet egy Will Smith-szel közös utolsó meghallgatáson a Focus – A látszat csalhoz. 48 óra alatt ért át a horvátországi Hvar szigetéről Párizsba, majd onnan New Yorkba, és alig pár órával a meghallgatás kezdete előtt ért oda. A légitársaság útközben elvesztette a poggyászát, így új ruhákat kellett vásárolnia a castingra.

18. Allergiás a csirke tojásának fehérjére. A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (2020) című filmben, ahol Harley Quinn tojásos szendvicset eszik, a produkciónak kacsatojást kellett biztosítania neki, hogy elkerüljék az allergiás reakciót.

19. 2013-ban a Francia szvit (2014) című háborús dráma forgatásán ismerkedett meg Tom Ackerley-vel, aki harmadik asszisztens rendezőként dolgozott a filmen. 2016. december 19-én házasodtak össze az ausztráliai Byron Bayben.

20. Imádja a hokit, az Egyesült Államokba való költözése után csatlakozott is egy amatőr jégkorongligához. Gyerekkora óta rajong e sportért, amióta látta a Kerge kacsák (1992) című filmet, de Ausztráliában, a lakóhelye környékén nem volt jégpálya, ahol gyakorolhatott volna.

21. A queenslandi Somerset College-ban tanult, miközben három állásban is dolgozott: titkárnő volt, szörfdeszkákat árult, és szendvicseket készített a Subwayben. 17 évesen, miután leérettségizett, Melbourne-be költözött, hogy teljes munkaidőben színészkedjen.

22. A Suicide Squad – Öngyilkos osztag forgatása alatt kezdett el érdeklődni a tetoválások iránt. A felvételek közben megnyitotta a Harley's Tattoo Parlour nevű tetoválószalont, ahol a többi színésznek, a stáb tagjainak és a rendezőnek, David Ayernek is csinált tetoválást, illetve egyet magának is. Will Smith-nek és Jared Letónak nem.

23. A rajongótáborát „Robbersnek” (rablóknak) nevezi.

24. Az Édesanyja, Sarie kísérte őt az oltár elé, mivel az apjától, Dougtól régen elhidegült a család. A nővére, Anya volt a koszorúslánya.

25. Az öccse, Cameron a nővére sikereit látva úgy döntött, hogy ő is színész lesz. A bátyja, Lachlan pedig szintén a filmiparban dolgozik, ő kaszkadőrként.

26. Elutasította Sam Thomson szerepét a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) című, később a legjobb film Oscar-díját is elnyerő filmben. A szerepet végül Emma Stone kapta, aki ezzel kiérdemelte az első Oscar-jelölését.

27. Mindig magával hordja az anyjától kapott kvarcot, mert szerinte szerencsét hoz neki, és állítása szerint még mindig a gyerekkori játék nyuszijával alszik.

28. Sokan fiús lányként hivatkoznak rá, mert szeret szörfözni, motorozni és barkácsolni.

29. A filmek közül az egyik legnagyobb kedvence a Tony Scott által rendezett 1993-as Tiszta románc. Jó választás.

30. A saját nevét „furcsa, formális, öregasszonyos névnek” tartja.

31. Már a 30. születésnapja előtt két színészi Oscar-jelölése volt: az Én, Tonyáért és a Botrányért (2020). Azóta begyűjtött még egyet, csak produceri minőségében a Barbie-ért.

32. Skót és német származású.

33. Margot ADHD-s, ezért 6 éves kora óta Ritalint szed. A hiperaktív-impulzív típusú rendellenességben szenved.

34. Josh Trank rendező első választása volt Sue Storm szerepére a Fantasztikus négyes (2015) című filmben, de a stúdió végül Kate Marát választotta. Utólag már tudjuk, hogy Robbie járt jól.

35. 2024. október 17-én lett először anya, egy kisfiút hozott a világra. Az apa a férje, Tom Ackerley.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A félénksége miatt vállal meztelen szerepeket, mindig titkolja a párkapcsolatait, és „eltolta” magától Harvey Weinsteint – Eva Green 45 éves
Bár Párizs a kedvenc városa, már 20 éve boldogabb Angliában, és bár egyiptológus akart lenni, 14 évesen Isabelle Adjani megváltoztatta az életét. Íme Eva európai és hollywoodi sikertörténete.


Eva Gaëlle Green Párizsban született 1980. július 6-án, édesanyja, Marlene Jobert (születési neve Maurer), algériai-zsidó származású francia színésznő, édesapja, Walter Green pedig svéd és francia származású fogorvos. Eva gyakran jellemezte magát „nem gyakorló zsidóként”, aki gyerekként soha nem járt zsinagógába. „Úgy érzem, hogy a világ polgára vagyok. A filmnek és az életnek nincsenek határai.” Van egy kétpetéjű ikertestvére is, Joy, akivel elsősorban Párizs 17. kerületében nőttek fel. A családját burzsoának írta le, és megjegyezte azt is, hogy az ikernővére nagyon különbözik tőle. A vezetéknévük egyébként a svéd „gren” szóból származik, amely „faágat” jelent.

Eva Franciaországban tanult az angol nyelvű American University of Paris egyetemen, a tanulmányai egy részét pedig Angliában és Írországban töltötte. Csendes, visszafogott tanuló volt, aki élénk érdeklődést mutatott az egyiptológia iránt már hétéves korában, amikor először meglátogatta a párizsi Louvre-t.

14 éves volt azonban, amikor megnézte az 1975-ös Adéle H. története című François Truffaut-filmben Isabelle Adjanit, akinek az alakítását látva elhatározta, hogy belőle is színésznő lesz.

Édesanyja eleinte fenntartásokkal kezelte Eva színészi ambícióit, attól tartva, hogy az túl nagy terhet jelenthet az amúgy érzékeny lányának, végül azonban támogatta a törekvéseit. 17 évesen Eva beiratkozott a párizsi St. Paul Drama School hároméves színészkurzusára. Később elmondta, hogy az iskolai előadásokban mindig a „vérbeli gonosz” szerepeket választotta, hogy így tudjon megbirkózni a mindennapi érzelmeivel.

Erről álmodozott

A színészi tanulmányai befejezése párizsi színházakban kezdett játszani, 2001-ben, 20-21 évesen még Molière-díjra is jelölték a Jalousie en Trois Fax című darabban nyújtott alakításáért. Az első filmszerepét Michael Haneke 2001-es A zongoratanárnő című filmjében játszotta, de az még inkább statisztamunka volt, ráadásul a végefőcímben sem tüntették fel a nevét.

Két évvel később azonban, mindjárt az első mozifilmes feltűnése, ami rögtön főszerep is volt, meghozta a színészi áttörését: ez volt Bernardo Bertolucci Álmodozók (2003) című filmje.

A legendás rendező így jellemezte akkor Evát: „Olyan gyönyörű, hogy az már igazságtalan.” A szülei kezdeti ellenkezése ellenére bólintott rá Bertolucci ajánlatára, a filmben ugyanis számos meztelen jelenetben szerepelt, és később bevallotta, a forgatáson abszolút jól érezte magát, viszont eléggé zavarba jött, amikor a szülei is megnézték a filmet. Az alakítását pozitívan fogadták a kritikusok, egyesek az amerikai Liv Tylerhez hasonlították.

Vesper a neve

Az Álmodozókban nyújtott alakítása felkeltette Ridley Scott rendező figyelmét, aki a 2005-ben bemutatott hollywoodi eposzban, a Mennyei királyságban Szibilla, Jeruzsálem királynőjének szerepét osztotta rá. Ez a film nemzetközi elismertséget hozott számára, igaz, a mozis változatában jelentősen lecsökkentették a szerepét, szóval Green kifejezetten örült, amikor később, a rendezői változatban újra kiemeltk a karaktere összetettségét.

Nem is kellett sok a következő, még nagyobb filmes eseményhez: nagyjából az utolsó pillanatban kapta meg Vesper Lynd szerepét a 2006-os Casino Royale című Bond-filmben. A forgatás ugyanis már folyamatban volt, és a rendező, Martin Campbell szerint „a szereposztás elég nehéz volt, mivel még nem volt meg a végleges forgatókönyv, a a Bond-lányok kapcsán pedig addig csupán annyi volt a lényeg, hogy milyenek a mellei meg a feneke.” Campbell azonban látta Green alakítását a Mennyei királyság rendezői változatában, és felkereste őt. A színésznő elolvasta a forgatókönyvet, és úgy találta, hogy Vesper karaktere sokkal mélyebb, mint a legtöbb Bond-lányé. A filmért később pozitív kritikákat kapott, és azóta is az egyik legjobb Bond girlnek tartják, az Entertainment Weekly egyenesen a valaha volt négy legjobb közé választotta. A Casino Royale-ban nyújtott alakításáért pedig Eva 2007-ben BAFTA-díjat kapott az év legjobb feltörekvő színészeként.

Tim Burton múzsája

A Casino Royale óriási sikert aratott a mozipénztáraknál szerte a világon, ezért utána természetesen rendesen beindult Eva hollywoodi karrierje is.

2007-ben feltűnt Az arany iránytűben, majd volt néhány függetlenfilmes szerepe, többek között Fliegauf Benedek Méh című filmjében, 2010-ben.

2012-ben találtak egymásra Tim Burton rendezővel (állítólag csak szakmai értelemben) az Éjsötét árnyék kapcsán. Azóta két további filmet forgattak együtt: a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit (2016) és a Dumbót (2019). 2014-ben két kultfilm folytatásában is feltűnt nagy szerepekben, a 300: A birodalom hajnalában és a Sin City: Ölni tudnál értében. Ugyanebben az évben bevállalt egy hosszabb munkát is, három éven és három évadon át szerepelt a Londoni rémtörténetek című gótikus horror-fantasysorozatban.

Fontos még megemlíteni a 2019-es Ígérem, hogy visszatérek című űrhajós drámáját, amelyet sokan a legjobb alakításának tartanak, bizonyos bennfentesek szerint nem sokkal maradt le az Oscar-jelölésről sem. Utoljára pedig A három testőr új, kétrészes feldolgozásában láthattuk Miladyként a magyar mozikban 2023 őszén (A három testőr: D’Artagnan) és 2024 tavaszán (A három testőr: Milady).

Parasztok, B-kategóriás szemét és hányás

2018 áprilisában bejelentették, hogy Green főszerepet fog játszani az A Patriot című sci-fi-thriller műfajú filmben. 2020 augusztusában viszont már arról számoltak be, hogy a színésznő, aki egyben a projekt executive producere is volt, beperelte a produkciós céget, a White Lantern Filmet, mert miután végül leállították a filmet, nem fizették ki neki a 800 000 fontos tiszteletdíjat, pedig erről korábban fizetési kötelezettséget vállaló szerződést kötöttek. A White Lantern a saját keresetében azt állítja, hogy Green tönkretette a filmet, például azzal, hogy további drága stábtagok felvételét követelte. A cég azt is állította, hogy Green több mint 1 millió fonttal tartozik nekik, miután kilépett a projektből.

Végül Eva 2023 áprilisában megnyerte a pert, amely során nyilvánosságra kerültek a barátainak küldött WhatsApp-üzenetek, amelyekben a színésznő a stábtagokat „parasztoknak”, a produkciót „szar B-kategóriás filmnek”, a producer Jake Sealt pedig „tiszta hányásnak” nevezte.

A bíró azonban megállapította: „Lehet, hogy Green rendkívül kellemetlen dolgokat mondott Seal úrról és a stábról, de ez abból fakadt, hogy őszintén aggódott, amiért a Seal úr irányítása alatt készülő film nagyon rossz minőségű lesz, és nem fogja igazságosan visszaadni azt a forgatókönyvet, amely iránt ő és a korábbi rendezők annyira lelkesek voltak.”

Titokzatos és paradox

Eva 2005 óta, tehát már 20 éve Londonban él. Azóta többször kijelentette, hogy Angliában boldogabb, mint Franciaországban. Amikor pedig arról kérdezték, hogy miért szeret grafikus, szexuálisan túlfűtött szerepeket játszani, Green ezt „paradoxnak” nevezte, hiszen saját bevallása szerint félénk természetű. „Nem igazán értem, miért csinálom ezt. Terápiára kell járnom!” Azt mondta, a sötét, torz lelkű karaktereket is kedveli, mivel azok lehetővé teszik számára, hogy felszabadultnak érezze magát. Ettől függetlenül igyekszik változatos szerepeket vállalni, hogy ne skatulyázzák őt be.

A magánélete viszont teljes rejtély. Annyit tudni nagyjából, hogy sosem volt férjnél, és nincsenek gyermekei, 2002 és 2003 között együtt volt az Álmodozók-beli partnerével, Michael Pitt-tel, 2005 és 2007 között pedig a nála 14 évvel idősebb Marton Csokassal, akivel a Mennyei királyságban játszott együtt. Pletykálták, hogy 2015-ben viszonyba kezdett Tim Burtonnel is (köztük már 22 év különbség van), de ezt sosem erősítették meg. Eva gyakran osztotta meg gondolatait a szerelemről és a párkapcsolatokról, elárulva, hogy nagyra értékeli a függetlenséget és a magányt, s megnyugvást talál abban, hogy távol él a reflektorfénytől. Beszélt arról is, hogy milyen nehéz egyensúlyt tartani a párkapcsolatok és a színészi karrier között, amely gyakran hosszú utazásokat és intenzív koncentrációt igényel.

2017-ben pedig bevallotta, hogy az azóta börtönben raboskodó producer, Harvey Weinstein egy üzleti megbeszélés során nem megfelelő módon közeledett hozzá, de ő „eltolta” magától.

Evát legközelebb a Nincs idő meghalni és a True Detective rendezője, Cary Joji Fukunaga új, Vér a havon (Blood on Snow) című krimi-thrillerében láthatjuk, amely Jo Nesbø azonos című regényének adaptációja, s amelyben olyan színészpartnerei lesznek, mint Benedict Cumberbatch, Aaron Taylor-Johnson és Ben Mendelsohn. Több mint ígéretes…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk