KULT
A Rovatból

Akár hiszitek, akár nem, ez volt a legjobb Terminator 3!

És ez nem dicséret... A Terminator: Sötét végzet kritikája.


A Terminator – A halálosztó című filmmel 1984-ben James Cameron berobbant Hollywoodba, majd egy Bolygó neve: Halál és A mélység titkai után elkészítette 1991-ben a Terminator 2. – Az ítélet napja című akció/sci-fi klasszikust,

megalkotva minden idők egyik legjobb folytatását.

Cameron munkásságára jellemző, hogy zsánert vált a folytatása, valami újat akar mutatni. Alien és Terminator kis költségvetésű horrorjaiból epikus akciófilmet varázsolt. Szerencsénkre a Titanic-ot nem tudta folytatni.

A szinte tökéletes Terminator 2-t nem kellet volna folytatni, szépen lezárt egy kerek történetet. De sajnos Hollywood úgy döntött, a pénz mindenek felett áll, és

James Cameron nélkül elszabadult a filmgyártás:

2003-ban megszületett a borzalmas Terminator 3. – A gépek lázadása, 2009-ben egy nem rossz, de feledhető Terminator – Megváltás, és 2015 egyik „legjobb” rossz filmje a Terminator: Genisys, ahol már a cím is fájt, pedig nem a botrányos magyar címadás áldozata volt. Még egy tévésorozat is készült, A Terminator: Sarah Connor krónikái címmel, ami nem is volt olyan rossz – sőt így utólag belegondolva egyedül ez adta vissza Cameron világának hangulatát. Érdekesség, Sarah Connor karakterét így két királynő is játszotta a Trónok harca szereplőgárdájából, mindenki khaleesi-je: Emilia Clarke és nagy ellenfele, a Cersei Lannistert játszó Lena Headey is. Más kérdés, hogy utóbbi mérföldekkel jobb alakítást nyújtott.

Mint ebből a hosszú bevezetőből is érezhető, elég

nagy rajongója vagyok Cameron korai munkáinak

és világoknak, amiket mai nyelven, marveli módszerekkel bővített: minden alkotásával egyre mélyebb univerzumokat teremtett. A fő probléma ezzel az, hogy amikor 2003-ban kikerült a kezéből a gyeplő, akkor szó szerint csak a Terminator-brand és Schwarzenegger erős nevének jelenléte vonzotta be a nézőket. Hiába vártunk egy igazi Terminator-folytatásra, ami nem csak az első két film kliséire, történetszálaira és beszólásaira épített. Azt ígérte James Cameron, amikor visszakerült hozzá a franchise, hogy

végre méltó folytatást kap Az ítélet napja.

Ez lenne a Sötét végzet? Folytatás lett a film és a jövő kellően Sötét végzetet is mutat a Terminator brand jövendőjét illetően. A rendezést Mr. Cameron nem tudta vállalni, épp el van foglalva a kék űrpocahontas negyvennégy folytatásával,

így lepasszolta a rendezést Tim Millernek,

akit pont a forgatás kezdete előtt dobtak ki a Deadpool 2 rendezői székéből. A Deadpool 2016 egyik legkellemesebb meglepetése volt, így elképesztően örültem, hogy őt választották ki a rendezésre, és ott van Cameron is produceri szerepben. Nem tudhattuk akkor, hogy a Deadpool 2 nélküle is tök jó lesz, a Terminator: Sötét végzet pedig vele is középszerű. Tim Miller az akciójeleneteket teljesen korrekt módon levezényelte - minden átlátható és követhető, de amikor a karakterek megszólalnak, csak klisék és utalások esnek le a vászonról.

Ez persze nem az ő hibája, de amikor nincs akció, akkor unalom van. Nagy, kövér UNALOM. Túl sok a CGI, amikor megmozdul egy számítógépes animációval készült teremtmény a vásznon, akkor elüt a ténylegesen jelenlévő tárgyaktól, szereplőktől. Ez pedig az amúgy kreatív akciójelenetekből is kizökkent.

Nem tudom, hogy a pénz volt-e kevés a filmre, vagy az idő volt szűkös,

de az amúgy kemény kaszkadőrmunkát is elfeledteti a műanyag látványvilág. Minden vérpacánál, robbanásnál, ugrásnál, hirtelen mozdulatnál lehet látni a gépi „segítséget”.

Tim Miller nem hibáztatható mindenért, bár a rezignált rendezés hozzátesz a problémához, a legnagyobb gond a forgatókönyv, ami egy Terminator-filmekből összeollózott Frankeinstein szörny. A főgonosz Rev-9-es halálosztója olyan, mint a 3. rész T-X robotja és a 2. rész T-1000-ének a keresztezése. A Mackenzie Davis által alakított Grace olyan, mint a Terminator - Megváltás főszereplője, felturbózott ember/gép hibridizé. Nem tudom pontosan megfogalmazni, milyen lény Grace, mert a film sem teszi. Rengeteg részlet csak el van mismásolva: ahogy Grace fogalmaz az eredeti nyelvű verzióban – "Future shit". Ez leír minden megoldást, csavart, következményt a filmben.

Miért történik ez a filmben? Future shit. Most miért csinálja ezt valaki? Future shit. Nem fogok spoilerezni, de első alkalommal láttam a filmet és együtt tudtam mondani a dialógusokat, szinkronban a szereplőkkel, pedig még az előzetesét sem láttam. Vannak pillanatok, amikor az írók (gondolom mind az öten…) „büszkék” lehetnek magukra. A fanservice (kikacsintás a rajongóknak) mennyisége a csillagos egekben mozog:

vannak konkrét jelenetek, beállítások, amik visszaköszönnek az első, a második, sőt még a borzalmas harmadik részből is.

Olyan, mintha az alkotók tudták volna, „hogy látjátok, mennyivel jobbak vagyunk, mint a Genisys, itt nem lesz I’ll be back”, aztán mégis elsütik, csak kicsit máshogy. Ez a megoldás még talán rosszabb, mert az ötödik részről tudtuk előre, hogy egy nevetséges kliséhalmaz, ennél a mozinál pedig nem vártuk volna, hogy csupán az előző részek nosztalgiájára épít. Valami kreatív folytatást vártunk, egy jó akciófilmet, nem egy gyenge „újrát”.

A színészek is nyújtottak egy kis reményt, Linda Hamilton visszatér, mint Sarah Connor, T-800-as Mr. Universe maga, Mackenzie Davis és Gabriel Luna pedig kellemesen hangzó nevek a két őskövület mellett. Az igazság, hogy a fiatalok leiskolázzák az öregeket, kivéve a főszereplőt játszó Natalia Reyes. A történet szerint az ítélet napja nem történt meg. Így John Connorból sem lett az ellenállás vezetője, a Skynet nem született meg.

Helyette létre fog jönni a Legion, ami gyakorlatilag Skynet 2.0,

és megtörténik majd ugyan az a jövőben, ami a Terminator 2 mozgatórugója is volt – háború a gépekkel. Dani Ramos (Natalia Reyes) a jövő nagy megmentője lesz, ezért a Legion célba veszi még fiatalabb korában, Gabriel Luna által alakított Rev-9-es gyilkológép pedig visszautazik az időben, hogy megölje. Az ellenállás visszaküldi Grace-t, (Mackezie Davis-t) a felturbózott, augmentált félig ember-félig gépet, hogy megmentse Dani életét. Innentől elindul egy fogócska, aminél kevés értelmetlenebb dolgot láttam az életem során. Pedig

a felállás ugyan az, mint a T2-nél

és mégis, itt nincs semmi cél, csupán menekülnek, nincs igazi lényege a cselekménynek, csak sodorják az embert az események kellemetlen ritmusban, béna CGI-jal megfűszerezve.

Hiába a nagy visszatérés, Linda Hamilton nem mai csirke, hozza az eredetileg nem ilyen mértékben unalmas karaktert, de semmit nem ad hozzá. Arnie vicces, de ő is mintha rezignált lenne – karaktere szó szerint erőszakkal bele lett erőltetve a történetbe – nem forgathatunk Terminatort Schwarzenegger nélkül.

Natalia Reyes lelkes, de gyenge színésznő, kb. Emilia Clarke Sarah Connorjához tudom hasonlítani,

mind magasságában, mind színészi képességeiben egyaránt. A családja halálát sokkal könnyebben dolgozza fel, mint anno Edward Furlong a nevelőszülei elvesztését. Mint említettem, minden elem ismerős lesz valahogy az eddigi részekből. Gabriel Luna kihozza a 100%-ot abból az alapanyagból, amit a forgatókönyvnek nevezett fan fiction-ből ki lehet.

Aki túlteljesít és megmenti a filmet a teljes csődtől: az Mackenzie Davis.

Szerethető, érthető, drámai alakítás, Grace kiemelkedik az amúgy közepesen rossz filmből, az ő nevét én biztosan megjegyzem, többre hivatott ennél a trainwreck-nél.

Sajnos a Terminator: Sötét végzet csalódás rajongói szemmel, unalmas nézőként, egyszer nézhető vak „fanboyként”. Egyik ismerősöm örült, hogy végre láthatott egy nézhető Terminator-folyatatást nagyvásznon – de én úgy érzem, ez nem volt elég.

Mindenki döntse el, melyik csapatba tartozik.

Záráskápp az alkotók mottóját hoznám fel: felejtsük el a T2 folytatásait, majd kiegészíteném egy saját gondolattal: beleértve a Sötét végezet is. Köszönjük előre is, ha nem lesz több folytatás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk