MÚLT
A Rovatból

35 éve Lennon nélkül

A Beatles rajongói számára örökre fekete keretessé vált az a nap, mikor New York egyik utcáján lelőtték kedvencüket: John Lennont.


A Beatles rajongói számára örökre fekete keretessé vált az a nap, mikor New York egyik utcáján lelőtték kedvencüket: John Lennont. Noha még ma is ő ül a világ könnyűzenei trónján, dalai szinte népszerűbbek, mint valaha, a híres zenész már 31 éve nincs az élők sorában.

A legendás Beatles együttes tagja, szövegírója, a gitáros, dalszerző, könyvíró, filmszínész és lemezproducer életét egy őrült rajongója oltotta ki 1980. december 8-án.

Az egykori gombafejűek tinilányok őrjöngése közepette hódították meg a világot, végleg beírva magukat a rocktörténelembe. Az 1980. december 8-i dátum pedig világraszóló gyásznapot eredményezett.

Nézzük a részleteket:

Két nappal a tragikus esemény előtt, délután a United Airlines Chicagoból érkező 904-es menetrendszerinti járatával New Yorkba érkezett egy bizonyos Mark David Chapman nevezetű fiatalember. Ott-tartózkodása ideje alatt többször „dekkolt” a Dakota-háznál John Lennonra várva, de sosem bizonyult elég türelmesnek, így még a találkozás előtt távozott.

A szemüveges, kövérkés fiatalember nem volt az a tipikus John Lennon rajongó, hisz fejében gyilkos terveket forgatott -mégis meglehetősen nyugodtnak mutatkozott. Ráérő idejében egyik szállodából a másikba költözött, sétálgatott, és sokadszorra is meg szerette volna vásárolni kedvenc és már számos alkalommal olvasott könyvét: Salinger Zabhegyezőjét, ám épp sosem volt hozzá szerencséje.

December 8-án délelőtt 10-kor kelt fel, lezuhanyozott, s elindult a Nyugati 72. utcán, hogy a Dakota-épület előtt várja meg a híres zenészt. Mivel az még nem hagyta el az épületet, volt ideje kényelmesen megebédelni, melyre meginvitált két lányt az ott ácsorgó rajongók közül. De Lennon még mindig nem mutatkozott. Chapman tovább várt, közben megismerkedett egy ott lézengő amatőr fotóssal, ki szintén hírességekre vadászott. Paul Goresh már nem volt ismeretlen a ház alkalmazottai számára, hiszen Fat Dave néven már jól ismerték.

Amikor egy Chevrolet dzsippel Lennon fia, Sean érkezett meg, még Chapmant is bemutatta neki, aki pár protokolláris mondatot is váltott a fiúval, majd kabátja zsebéből elővette könyvét, s olvasni kezdett.

Ez idő alatt Lennon Annie Leibovitz-cal, az ismert fotóssal dolgozott a hetedik emeleten. A Rolling Stone-ban megjelenő cikkhez készítettek felvételeket. A fotózás délben ért véget, délután ötkor John és Yoko megjelentek a Dakota-ház kapujában, hogy limuzinjukkal a Record Plant stúdióba menjenek. Mivel az autó késett, a járdán kellett várakozniuk, ahol a rájuk váró rajongóknak Lennon autogramokat osztott. Chapman is kapott aláírást: „John Lennon, 1980. december.” Goresh közben vadul kattogtatott fényképezőjével, s az a kép, melyen a néhány órával később gyilkossá vált Chapman és az áldozattá váló Lennon közösen szerepelt, hamarosan az egész világot bejárta.

Chapman akkor nem tett semmit. Zavarban volt, Lennon jelenlétében valósággal lebénult. Csak akkor tudott megszólalni, amikor Lennonék autója már eltűnt a forgalomban.

Nem sokkal később a ház előtt összeverődött rajongók is elmentek, s már csak Goresh és Chapman maradtak az épület előtt. Goresh fél kilencig kitartott, aztán búcsúzni készült, de Chapman figyelmeztette: „Én a helyedben várnék még. Soha nem tudhatod, hogy látod-e még valaha. Történhet valami....” De Goresh nem hallgatott rá és távozott.

Lennonék limuzinja 22:50-kor érkezett vissza a Dakota-ház elé. Elsőként Yoko szállt ki, majd John, kezében egy kazettás magnóval. Amikor Yoko elhaladt Chapman mellett, a fiú odaköszönt neki: „Helló!” Aztán Lennon is odaért mellé. A többi már lassított felvételként történt: Chapman két lépést tett előre, kabátzsebéből elővette pisztolyát, tüzelőállásba helyezkedett, majd halkan megszólalt: „Mr. Lennon?!” John néhány lépésnyire a bejárattól félig megfordult, amikor a háta mögött 7-8 méterre álló Chapman tüzelni kezdett. Az első két lövés hátulról, mellmagasságból érte és megpördítette az áldozatot. Aztán a következő két lövedék a vállán találta el, az ötödik pedig célt tévesztett.

Chapman, miután kilőtte a tárat, leeresztette a kezét, és kísérletet sem tett a menekülésre, pedig az alig néhány méternyire lévő metróállomás labirintusában könnyen eltűnhetett volna. De Ő nem menekült, még csak nem is mozdult. Csak állt, s várt. Lennon golyókkal a testében még néhány lépést haladt előre, kinyitotta a bejárati ajtót, elbotorkált a közeli irodáig, ahol arcra borulva a földre rogyott.

Az épületben Jay Hastings volt az éjszakai portás. A fiatal férfi éppen újságot olvasott, amikor meghallotta a lövéseket, majd a betört ablaküvegek csörömpölését. Mire felocsúdott, már a halálra vált, sikoltozó Yoko rohant be. –„Johnt lelőtték!”- kiabált hisztérikusan, majd letérdelt férje mellé, és kezébe vette annak fejét. Hastings értesítette a legközelebbi rendőrőrsöt, kabátjával betakarta a remegő Lennont, a sebek elkötözéséhez pedig valósággal letépte nyakából a nyakkendőjét. Közben az áldozatnak már szájából és melléből is bugyogott a vére. A szemei nyitva voltak, de már üvegesedtek. Aztán hirtelen hányni kezdett: még több vért és húsra emlékeztető pépes anyagot öklendezett, miközben Yoko eszelősen orvosért kiabált.

Kint Chapman a földre dobta a gyilkos fegyvert, majd a Zabhegyező hőséhez hasonlóan ő is levette kabátját, lábához tette, hogy az érkező rendőrök láthassák: fegyvertelen. Majd tovább várt, s tovább folytatta az olvasást. Ekkor a közeli utcából már hallatszottak a rendőrautók szirénái. Mark David Chapman semmi ellenállást nem tanúsított, amikor megbilincselték.

Odabent Lennon már vérébe fagyva feküdt a földön. A rendőrök felfelé fordították és az egyik rendőrautóhoz vitték, hogy megpróbálják minél előbb kórházba szállítani. A járőrkocsi hátsó ülésére tették, s a Columbus sugárúton őrült sebességgel, villogva, szirénázva hajtottak át vele a pirosokon, az 58.utcánál a Roosevelt kórház elé, ahol az ügyeleti osztály sebészei már a bejáratnál megkezdték az újraélesztést, pedig már az első pillanatban látták, hogy az reménytelen.

Az életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt férfit külön zárkában helyezték el a New York állambeli Attica városban, az állam egyik legbiztonságosabb börtönében. Többször kérelmezte büntetésének csökkentését, de ez ellen a rajongók és az özvegy is hevesen tiltakoztak.

John Lennon 1940. október 9-én született Liverpoolban, majd a Liverpool College of Art növendékeként kezdett zenélni. Első együttesét Quarrymen néven alakította meg (Paul McCartneyval), majd névváltozások és személycserék után ebből formálódott 1959-ben a Beatles együttes. Első kislemezük 1962-ben készült Love Me Do címmel.

Ezután hamarosan a világ legismertebb beatzenekarává váltak. Lennon az együttes gitárosa és énekese volt, zenét is szerzett, és természetesen szerepelt a Beatles világsikerű filmjeiben, az Egy nehéz nap éjszakájában és a Helpben. 1965-ben - társaival együtt - az angol királynőtől lovagi címet kapott. Ő írta a Beatles-dalok szövegeit, amelyek az idő haladtával egyre intellektuálisabbak lettek.

Második felesége, Yoko Ono hatására 1968-ban kezdett lemezeket felvenni az együttes nélkül. Távolodása a Beatlestől az 1967-es Bors őrmester lemeztől egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az asszonynak döntő szava volt abban, hogy a „gombafejűek” felhagytak a koncertezéssel.

A Beatles 1970-es felbomlása után sikeres szólókarriert ért el. Békedalaitól remélte, hogy elfeledtetik a közönséggel a Beatles- korszak „zsengéit”. A legkitűnőbb album az 1971-es Imagine, melynek címadó számában John egy olyan világról énekel, amelyben nincsenek országok, nincs vallás, az emberek egyenlőként élnek benne.

Második gyermeke születése után öt évre visszavonult a nyilvánosság elől, s fiát nevelte. 1980-ban készített egy közös lemezt Yokóval, s ugyanezen év decemberében merénylet áldozata lett. Gyilkosa, Mark Chapmann életfogytig tartó börtönbüntetést kapott. Lennon 1968 és 1980 között 12 nagylemezt készített, s kevés koncertet adott.

Iránta érzett tiszteletből magyar zenészek 2002-ben megalapították a John Lennon Emlékzenekart. Berthóty László, Takáts Tamás, Herr Attila, Gál Gábor és Hoffmann György azt vallja, hogy Lennon helyett ma már csak a dalai beszélnek, így az emlékzenekar számára nagyon fontos, hogy ne hagyják elveszni az emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: