„Végig lehet dolgozni fél életet a nyilvánosság előtt úgy, hogy az ember lelke, igazi valója közben rejtőzködik” - gondolatok a Szájer-botrányról
Szájer József nyilvános megszégyenülésén sokan mulatnak most. Ez ellen nincs mit tenni, vannak vicces nemzeti tragédiák.
Egy soproni pedagógus házaspár fia 1986-ban jogi diplomát szerez, aztán az Oxfordi Egyetem vendéghallgatója, az University of Michigan ösztöndíjas kutatója lesz; közreműködik az egyik rendszerváltó párt megalapításában, az Ellenzéki Kerekasztal résztvevője, később országgyűlési képviselővé, frakcióvezetővé, parlamenti alelnökké választják; dolgozik az európai alkotmány szövegén, büszkén nyilatkozza, hogy az ő iPadjén készül az új magyar alkotmány, európai parlamenti képviselővé lesz – végigdolgozik több mint harminc évet a politikában, az első- és második vonalban, mindvégig egy olyan pártot képviselve, amely ez idő alatt nagyot változik. Vasárnap közleményt ad ki arról, hogy lemond. Arra hivatkozik, hogy ezen már régóta gondolkodott, elfáradt – de azért a magyar kormány álláspontjával egyetért „az európai színtéren most zajló, minden eddiginél ádázabb küzdelemben”. Pártjában szomorúan fogadják a döntést, de köszönik neki, hogy döntő szerepe volt „abban, hogy a magyar polgári konzervativizmus és kereszténydemokrácia elfoglalhassa az őt megillető helyet az európai politikai színtéren.”
És aztán kiderül, hogy lemondásának bejelentése előtt két nappal dolga akadt a rendőrséggel, nem akármilyen körülmények között.
A belga sajtó szexpartiról ír, ahol főként férfiak voltak jelen, a belga ügyészség ereszcsatornán az utcára lemászó, megsérült kezű európai parlamenti képviselőt említ, akinek hátizsákjában drogot találtak a rendőrök.
Ahogy a történet végighullámzik a magyar sajtón, Szájer József megint közleményt ad ki, amelyben arról ír, a belga újságokban megjelent hír róla szól. Jelen volt egy brüsszeli házibulin, amelyet nem lehetett volna megtartani a koronavírus-járványra vonatkozó előírások miatt. A rendőröknek, akik igazoltatták a jelenlévőket, megmondta, hogy képviselő, mert igazolvány nem volt nála. Fölajánlotta, készítsenek drogtesztet – az összejövetelen kábítószert is talált a rendőrség – de enélkül folyt le az eljárás. Ő nem fogyasztott kábítószert, nem tudja, kié volt a partin talált drog. Szóbeli figyelmeztetést kapott, aztán hazavitték. Sajnálja, hogy megsértette a gyülekezésre vonatkozó szabályokat, vállalja az ezért járó szankciókat. Megköveti a családját, kollégáit, választóit, szerinte botlása személyes: „azért csak magam tartozom felelősséggel, kérem, ne terjessze azt ki senki se a hazámra, se a politikai közösségemre”.
Azért idézem ilyen hosszan a magyarázkodását és a kérését, mert többet mond róla, mint amennyit ő közölni szeretne.
Tényleg nem érdekel, mit kap a nyakába a nemzeti és európai sorskérdéseket fél kézzel megoldó kormányunk, élén az erkölcsi hérosszal, mit gondolnak most a jobboldali, polgári, konzervatív, kereszténydemokrata emberek, nem érdekel, hogy tud-e köpni-nyelni Dúró Dóra, az főleg nem, mi zajlik a brüsszeli házibulikon. Egyelőre ott tartok a történet földolgozásában, hogy
a legenda igaz: végig lehet dolgozni fél életet abban a szakmában, vagyis a nyilvánosság előtt úgy, hogy az ember lelke, igazi valója közben rejtőzködik. És aztán lehet konzervatív politikusként úgy botlani, mint egy szabadelvű ember.
Popper Péter írja, hogy amikor Pilinszky Jánossal találkozott, a költő azt mondta neki, haragszik a pszichológusokra, mert azt hirdetik, minden emberi problémának van megoldása. „Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb. – és összeomlik. A valóságban (…) az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól rosszul elviselhető. (…) Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
