Vagy elveszítesz mindent, vagy lépsz valamerre – ezért ment a háromgyerekes apa Angliába
Zsolt 41 éves, több mint 20 éve dolgozik az egészségügyben, 2 éve vállalt munkát Angliában. Három gyermekétől és feleségétől kellett elszakadnia, mert nem volt más választása: legyőzték a családot a hitelek. Egy budapesti kávézóban beszélgettünk, mert éppen itthon volt. Olivér, a középső gyermeke aznap lett 10 éves és ezt semmi esetre sem szerette volna kihagyni.
Zsolt gyerekápolóként dolgozott a Bethesdában és Békéscsabán, utána a Madarász Gyerekkórház intenzív osztályán 11 és fél évig. A gyerekektől nyeri a legtöbb energiát a munkájához. 2014 őszén ment ki a London melletti Bishop Stortfordba. Egy idősotthonban kapott állást, mint idősgondozó. Azóta váltott: jelenleg a crewe-i kórház gyerekosztályán dolgozik, mint kiemelt segédápoló. Célja, hogy kint is gyerekápoló lehessen, de a regisztrációját még nem fogadták el.
Miért kényszerültél rá, hogy elhagyd Magyarországot?
A kényszer jó szó a helyzetünkre: a deviza lakáshitel miatt. Mi is elszúrtuk, mert először volt a lakáshitel, aztán ahogyan emelkedtek a törlesztőrészletek, vettünk föl hitelt, amiből fizettük a részleteket, aztán ez begyűrűzött. Hiába dolgoztam itthon három munkahelyen, még annyi pénzt sem tudtam keresni, hogy ne csússzunk egyre lejjebb.
Amikor a fekete kalapos végrehajtók jönnek és kopogtatnak az ajtódon, elgondolkodsz, hogy vagy elveszítesz mindent, vagy lépsz valamerre.
És én léptem. Nem volt más lehetőségem. Egyáltalán nem volt könnyű itt hagyni a feleségemet és a három gyerekemet, akik közül az egyik még óvodás. Amikor utolsó nap vittem őt az óvodába, úgy sírtam, mint a záporeső. Ez volt a legnehezebb része, de egyébként sokat tanultam magamról odakint.
Fizikailag és lelkileg is nagyon kemény meló az idősgondozás, pláne, ha az ember jól akarja csinálni. 14 ápoltra 2 gondozó jut, úgyhogy sokáig nem is lehet bírni. Az alap dolgokat el lehet végezni, mint a tisztába tevés, megetetés, megitatás, de hogy ott ülj fél órát és mesélj neki, az már nem fér bele. Én egy év után váltottam is, előtte három hónapig kerestem új állást.
Igaz, Crewe még messzebb van (Liverpool környéke), de ott volt lehetőség, oda kellett mennem. Egyre közelebb vagyok a célomhoz, hogy gyerekápolóként dolgozhassak Angliában. Most a gyerekosztályon vagyok kiemelt segédápoló. Szeretem a munkámat, de én jóval többet tudok ennél, mint hogy ágyazok és takarítok. Meg kell ezt is csinálni, nincs ezzel gond, csak kár, hogy nem tudom az agyamat annyit használni, amennyit kellene.
Crewe - Zsolt fotói
Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a kinti két éved és egy költözés alatt?
Eleinte Bishop Stortfordban hat román kollégámmal éltem együtt. Érdekes kihívás volt. Szerencsére volt külön szobám, de be kellett szerezni egy füldugót, hogy tudjak aludni. Korán kelek mindig, de akkoriban pláne: ha hajnal 4-kor nem mentem el zuhanyozni, utána esélyem sem volt, mert mindenki egy műszakban kezdett, és egyszerre akart zuhanyozni menni.
El kell fogadni, hogyha az ember kimegy, akkor alulról kell kezdenie.
A költözéskor szerencsém volt. A Bishop Stortford-i magyar ismerőseim segítettek, így először a kórház munkahelyi szállására, majd onnan egy saját albérletbe költöztem.
Azt gondolom, hogy ha új közösségbe, új országba kerülsz, akkor tetszik vagy nem tetszik, neked kell először letenned valamit az asztalra, utána lehetnek elvárásaid. Először neked kell elfogadnod a többieket és neked kell adnod valamit, hogy aztán téged is elfogadjanak.
Például muszáj megtanulnod a befogadó ország nyelvét. Én erős közepes nyelvtudással mentem ki, két év alatt sokat fejlődtem, de még mindig tanulok. Angol környezetben dolgozom, nincsenek körülöttem magyarok, ez sokat segít. A hétköznapokon már jól tudok kommunikálni, de a hivatalos ügyintézés, a levelek, még rajtam is kifognak, sokat szótárazok még olyankor. Itt is vannak ilyen angol nyelvtanfolyamok, de – mivel mindig dolgozom – még soha nem volt időm elmenni. Ha van időd, ajánlom, hogy menj el, mert csak az előnyödre válhat, ha magad fejleszted.
Mit tanácsolsz azoknak, akik szintén a brit egészségügyben szeretnének elhelyezkedni?
Aki szeretne kiköltözni és az egészségügyben dolgozni, annak azt javaslom, hogy még otthonról kezdje el a regisztrációt, mert nekem két év volt, mire mondtak egy nemet. Vagyis egy nemet, feltételekkel. Mivel húsz évvel ezelőtt szereztem a képesítést, nekem nem EuPass-os a bizonyítványom, amivel jóval könnyebb lenne most a helyzetem. Persze, utólag okos az ember. Csak az a szomorú, hogy a képességeim rovására ment ez a két év.
Mi a legnehezebb a kinti életben?
Az, hogy a családom itthon van. Próbálok 1-2 havonta hazajönni hozzájuk. A fapados repülőjegyek ősztől tavaszig megfizethetőek (nagyjából 100 font vagy alatta), de a nyári szezonban és a kiemelt időszakban, mint a karácsony, ez minimum a duplája. Szomorú, hogy pont olyankor jövök ritkábban, amikor a gyerekeknek szünetük van.
Az angoloknak meggyűlt a baja Zsolt nevével, így lett belőle George. Ez onnan jött, hogy az idősek otthonában nem tudták kimondani, hogy Zsolt, helyette mondták, hogy Solt, Salt, meg, hogy George. Aztán rábólintott: „legyen George”. „Így sokkal egyszerűbb mindenkinek” – mondja.
Ezt a kitűzőt egy beteg kislány készítette neki.
Mire elég egy hét, amit Magyarországon töltesz a családoddal?
Arra, hogy újra érezzem, hogy van családom. Kívülről sokkal jobban látom, hogy mennyit változnak: új szokások jönnek be, amikről én nem tudok, mert nem veszek részt a napi életükben. Nagyon hiányzik, hogy ott legyek nekik. Úgy terveztük, hogy ha megkapom a regisztrációmat, akkor ők is jönnek utánam, de nem kaptam meg. Sajnos, az a pénz, amit most keresek, arra elég, hogy én szerényen, de megéljek kint, a maradékot, a nagyobb részét, azt pedig hazaküldöm, hogy a családnak legyen úgymond „normális élete”. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de van cipő, meg táska is a gyerekeknek, és nem kell hónap végén kölcsönkérni.
Ha ennyi nehézség ér, mivel töltődsz fel?
Ilyen szempontból is szerencsés vagyok, hisz a gyerekosztályon dolgozom!
Mindig a gyerekek jelentették nekem a föltöltődést meg a pozitív energiákat, meg a színház, ami szintén rettenetesen hiányzik az életemből. De még szerencse, hogy a gyerekek töltenek fel, hiszen másra nem nagyon van lehetőségem: egy héten 5-6 napot dolgozom, napi 12 órában. Igazság szerint dolgozom, alszom, dolgozom, alszom. Kint ez van, és csak számolom vissza a napokat, hogy mikor jöhetek haza Magyarországra.
A kórház játszótere
Szobor a kórház előtt
Vannak kint barátaid?
Talán mondhatom, igen. Van egy család, akiket a gyerekosztályon ismertem meg. Súlyos szívbeteg volt a kisfiuk, ezért sok időt töltöttek a kórházban, sokat beszélgettem a szülőkkel. Nagy sikersztori, ami velük történt: megműtötték a kisfiút, és meggyógyult. Már nem kell szerencsére a kórházba járniuk, de azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Mi volt a legjobb élményed kint? És mi volt a legnagyobb pofon?
Legjobb az, amikor fölvettek a kórházba, amikor tovább tudtam lépni. Én itthon is úgy mentem állásinterjúkra, hogy valakit ismertem. Még kintre is, az idősek otthonába is úgy mentem, hogy egy magyar srác volt a menedzser - aki egy végtelenül jó ember. A kórháznál pedig teljesen kívülálló voltam, nem volt semmi kapcsolatom. Rengetegen jelentkeztek az állásra, mégis engem vettek föl.
A legnagyobb pofon talán az, amikor az ember rájön arra, hogy kint egyedül van, és többnyire csak magára számíthat. Az idősek otthonában ugyan a menedzser srác magyar volt,
de a közvetlen főnökeim román nővérek voltak, és az elején ott rúgtak belém, ahol tudtak.
Aztán mivel nem vettem föl a kesztyűt, és fölül tudtam emelkedni, meg hát jól is dolgoztam, abbahagyták, sőt, a végén talán meg is szerettek egy kicsit. De vacak érzés, hogy most ez így lesz még egy jó darabig, és nem lehet hazamenni.
Megtaláltad a számításodat, amiért kimentél?
Még nem. Gyerekápoló szeretnék lenni. Az már egy nagyságrenddel jobb fizetést jelent, és ezt mindenképp el szeretném érni. Főleg magamnak akarom bizonyítani, hogy képes vagyok rá. De itthon is változik a helyzet: ha esetleg a lakáskérdés megoldódna, és kapnánk önkormányzati lakást, akkor hazajönnék, mert a család az első. Ha már nem muszáj kint lennem, akkor nem leszek kint tovább. Ha nem oldódik meg, akkor nincs más lehetőségünk, mint hogy a család is kijöjjön utánam.
Amikor kimentem, azt kértem tőlük, hogy mivel én megteszem értük, hogy kimegyek, ők adják meg a lehetőségét annak, hogy visszajöhessek.
A gyerekek mit tudnak erről az egész helyzetről? Hogyan lehet erről beszélni velük?
Nagyon értelmes, okos gyerekeink vannak, megértik a helyzetet. Ki-ki a maga szintjén tudja, hogy ezt nekem miért kellett bevállalnom. Le a kalappal előttük, és főleg a feleségem előtt, aki tartja a frontot a három gyerekkel itthon.
Mire számítasz, mit hoz a jövő?
Szeretnék hazajönni, de az is legalább egy-két év. Fél-egy év volt, amíg előkészítettük, hogy ki tudjak menni, annyi lesz majd az is, hogy haza tudjak jönni. Remélem, már regisztrált gyerekápolóként jöhetek haza. Sok minden van egyébként a fejemben, hogy mit lehetne csinálni, úgy en bloc az egészségüggyel.
Például mit?
Egy egészen új rendszert kellene felépíteni, először kicsiben, aztán nagyban. Sok dolgot át lehetne venni a brit egészségügyből, ami nem feltétlenül pénzkérdés. Mert persze, úgy könnyű itt kint, hogy bemegyek a raktárba, kinyitom a szekrényt, és minden van. Itthon a 80-90-es években volt olyan utoljára, hogy a kórházakban volt elég kötszer, gumikesztyű.
De a pénz csak az egyik fele. Kint csak egyetemet végzett ápolók vannak, mindenki a legmagasabb szintű képzést kapja, és ennek megfelelőek az anyagi juttatások is, tehát megbecsülik az ápolókat is. Az oktatás kint sokkal gyakorlatiasabb, de sokkal túlszabályozottabb is. Hozzáállásban, kommunikációban is kéne fejlődnünk. Amikor még Magyarországon dolgoztam, 2-3 állás kellett ahhoz, eltartsam a családomat. De akkor sem beszéltem csúnyán a gyerek szüleivel, akármilyenek is voltak.
Nem a szülő tehet arról, hogy a gyerek beteg, még ha ezt sokan nem is fogják fel. Talán az lenne az első lépés, hogy ezt mindenki megértse.
Ha csak a hasonló cikkek érdekelnek, kövess bennünket itt:
