Sztálin meghalt és köszöni, jól van – 70 év után is itt maradt a generalisszimusz szelleme
Két 70 évvel ezelőtti történet jár az agyamban. Az egyiket néhai MTI-s főszerkesztőm és tanítómesterem, Köves Tibor mesélte: 1953. március 6-ra virradóra fiatal újságíróként ő volt az éjszakai ügyeletes, amikor magyar idő szerint hajnali 4 órakor megjött Moszkvából a hír: meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin. A hírügynökségi protokoll szerint azonnal magát Rákosi Mátyást, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkárát, a Minisztertanács elnökét kellett hívnia. Miután jelentette az ország első emberének a gyászhírt, Rákosi egy percig hallgatott, majd csak ennyit mondott: „Köves elvtárs, ezek nem könnyű percek.”
A másik anekdotát Édesapámtól hallottam. Párttaggyűlés valahol Magyarországon ugyanezekben a napokban. A párttitkár bejelenti, hogy meghalt Sztálin elvtárs. „Akkor most mit csináljuk?” – kérdezi egy párttag kétségbeesetten. Mire a párttitkár: „Elvtársak, sírjunk egyet”.
Kétségtelen, mind Rákosinak, mind a párttitkárnak volt oka átérezni a pillanat nehézségét.
És sokan érezhették magukat az egyszerű emberek közül is „árvának”, mert akár elismeri az utókor, akár nem, milliók hittek benne és az általa képviselt eszmében. Jellemző, hogy a halála utáni napokban Moszkvában több ezren taposták egymást halálra Sztálinnak a moszkvai Szakszervezetek Házában felállított ravatala körül. És bár a „nagy leleplezés”, az utód Nyikita Hruscsov beszéde a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán még három évet váratott magára és alapjaiban rendítette meg a „béketábort”, a Szovjetunióban megindult hatalmi harcok Magyarországon is szinte azonnal éreztették hatásukat, és a diktatúra kénytelen volt némileg – bár nem eléggé – engedni szorításából.
Tudjuk, hová vezetett a paranoiája: milliók fizettek életükkel folyamatos ellenség-keresése miatt. Jól ismert az a történelmi tény, hogy 1941-ben a nácik azért tudtak eljutni csaknem Moszkváig, mert néhány évvel korábban Sztálin kivégeztette a szovjet tábornoki kar nagy részét, és alig maradt tapasztalt katonai vezető a Vörös Hadsereg vezérkarában. A tömeges kivégzések senkit sem kíméltek a kulákoknak minősített földművesektől az értelmiségiekig, és ugyancsak milliók kerültek sokszor a legkisebb gyanú alapján a gulágokba, amiket csak a diktátor halála után számolták fel.
Miután 1948 augusztusában főideológusa, Andrej Zsdanov meghalt, az ő kardiológusa, Ligyia Tyimosuk vallomásából kiindulva az orvosok lettek az újabb célpontok, mert Sztálin azt vette a fejébe, hogy a „fehér köpenyes gyilkosok az életére törnek”. Már 1948-ban 28 orvosprofesszor ellen indítottak koncepciós, antiszemita felhangú eljárást, majd 1952 novemberében újabb 15 ismert orvost tartóztattak le.
1953. január 9-én bejelentették a nagyszabású „orvospert”, amelynek fő vádlottja Vlagyimir Vinogradov, Sztálin személyi orvosa volt. A pártsajtóban heteken keresztül naponta közölték a „bizonyítékokat” ellenük, melyek szerint „félrekezelésekkel akarják megrövidíteni” a párt vezetőinek életét. Vinogradov kegyvesztettségének oka az is volt, hogy egy évvel korábban Sztálin visszavonulását javasolta a diktátor előre haladott agyi érelmeszesedése miatt – ez önmagában felért egy „felségsértéssel” a II. világháborús győzelem után még nagyobb személyi kultusszal körülvett, magát tévedhetetlennek tartó Generalisszimusszal szemben.
Ketten nem is élték túl a vizsgálati fogságot és valamennyiük élete egy hajszálon függött volna, ha végigviszik a pert. Csakhogy március 2-án Sztálin agyvérzést kapott és többet nem tért magához.
Egykori őrparancsoka szerint ennek oka Sztálin bizalmi embere, az NKVD titkosszolgálat vezetője, a koncepciós perek fő felelőse, Lavrentyij Berija volt, aki a „Gazda” mellett volt rosszullétekor, de mindenkit elküldött arra hivatkozva, hogy Sztálin alszik. Így csak reggel találtak rá eszméletlen, félig lebénult állapotban.
Beriját, aki nem is titkolta, hogy Sztálin helyére tör, és hívei körében dicsekedett azzal, hogy „személyesen fojtotta meg” főnökét, alig 9 hónappal később – a pártvezetésen belüli hatalmi harc jegyében – ugyanolyan koholt váddal végezték ki minden tárgyalás nélkül, mint sok-sok áldozatát: „kapitalista ügynöknek” titulálták. A megkésett segítségnyújtás tehát lehetett szándékos, de az sem zárható ki, hogy az adott körülmények kötött egyetlen orvos sem vállalta a kockázatot, hogy Sztálin a kezei között hal meg.
Egy másik változat szerint viszont Sztálinnal éppen az egyik orvosa végezhetett: megmérgezte. Közel 50 évvel később egy orosz-amerikai történészcsoport arra a következtetésre jutott, hogy Sztálinnak olyan erős patkánymérget adtak be, amely megakadályozza a véralvadást és agyvérzést okoz.
A diktátor halálától egészen 1961 októberéig osztozott elődjével, Vlagyimir Iljics Leninnel a moszkvai Kreml falánál lévő vörös márvány mauzóleumon, ekkor helyezték át a bebalzsamozott holttestet a mellette lévő temetőbe.
Igazából az „olvadás” a 60-as évek első felében indult meg, amelyet azonban 1964-ben Hruscsov bukása és Leonyid Brezsnyev hatalomra jutása lefékezett. Bár a sztálini tömeges terror korszaka nem tért vissza, a kommunista párt egyeduralma és irányvonala továbbra is megkérdőjelezhetetlen maradt, és a „másképp gondolkodókat” ugyanúgy ellenségnek tekintették – egészen 1985-ig, Mihail Gorbacsov főtitkárrá választásáig.
És természetesen nem került sor a sztálini törvénytelenségek széles körű kivizsgálására és nyilvánosságra hozatalára sem, a néhai Generalisszimusz személyét is inkább hallgatás övezte, talán csak szűkebb hazájában, Grúziában ápolták „nemhivatalosan” kultuszát.
Azóta nincs olyan év, hogy ne emlékezzen meg a „nagy elődről”, akinek példáját követve felelevenítheti az orosz birodalmi érdekeket és világuralmi törekvéseket, és ugyanúgy hallgatásra ítéli az ellenvéleményeket, akár az ukrajnai háborúról, akár az oroszországi emberi jogokról van szó. Miként azt is elvárja, hogy az általa kijelölt határú „érdekszférában” mindenki úgy táncoljon, ahogy ő fütyül.
A tankönyvekből újra száműzték a gulágok, a kivégzések, a deportálások, a nagy éhínségek történetét. 2021 decemberében feloszlatták a Memorial nevű egyesületet, amely az 1980-as évek óta azon fáradozott, hogy megismertesse az emberekkel a sztálini terrort és elkobozták a szervezet 40 évi munkával összegyűjtött dokumentációját.
A „népek atyjának” sírját halálának minden évfordulóján virágok borítják el és a zarándokok száma is évről évre nő. Valójában semmi meglepő nincsen ezen, a „jóságos cár atyuska” hagyománya rendkívül erős az orosz népben, mindegy, hogy hívják és kinek, minek a nevében kormányoz.
Szülővárosában, Goriban 2010-ben ugyan eltávolították köztéri szobrát, három évvel később azonban felállították újonnan épült emlékmúzeuma előtt. Hagyománnyá vált itt, hogy március 5-én gyászmisét tartanak a tiszteletére egy helyi pravoszláv templomban – ifjú korában a leendő diktátort szülei pópának szánták – majd a hívei átvonulnak a Joszifhoz címzett szálloda-étterembe, ahol elfogyaszthatják Sztálin kedvenc ételeit, és a szerencsések álomra nyújthatják fejüket abban a szobában, ahol a diktátor hazalátogatásakor megszállt.
Nem véletlen tehát, hogy Putyin 2008-ban éppen Grúzia két szakadár tartományának, Dél-Oszétia és Abházia „függetlenségének” elismerésével, illetve e területeken létrehozott katonai bázisokkal tudatta először a világgal restaurációs törekvéseit. Ugyanazzal a módszerrel, amit Ukrajnával szemben alkalmazott 2014-ben a Krím-félsziget elcsatolásával és Donbasz megszállásával. De ugyanez a szándék állt az Örményországra és Azerbajdzsánra 2020-ban rákényszerített béke Hegyi Karabah ügyében, valamint a kazahsztáni „rendcsinálás” Putyin helyi szövetségesének védelmében. Szakértők szerint Ukrajna sem a végállomás, Moldova lehet a következő áldozat.
A történelmi párhuzamok mellett végül említsünk meg egy családi hagyományt Putyinéknál. Az orosz elnök nagyapja, Szpiridon, aki két nappal Joszif Visszarionovics előtt, 1879. december 19-én született, neves szakács volt. Ifjú korában Szentpétervárott a Hotel Astoriában szolgált, ahol egy alkalommal egy arany rubelt kapott Grigorij Raszputyintól, a cárné gyóntatójától és kegyencétől a remek ételért és a névhasonlóságért. A bolsevik forradalom után pedig Szpiridon előbb Lenin, majd Sztálin séfje lett, az NKVD tisztjeként.
A nagyapa 1965-ben halt meg ágyban, párnák között. Unokája, Vlagyimir ekkor 13 éves volt.
