„Ernő bácsi, hogy élte meg a 98 évet? - Doktor úr, hát először is úgy, hogy nem haltam meg.”
Annyi ál- meg valódi sztori kering a neten arról, hogy százévesek elmondják, mi a hosszú élet titka. Nos, én együtt élek (jó, a szomszédban) egy közel százévessel. A titkát nem tudom, de néhány sejtésem azért van. Íme néhány ok, hogy – szerintem – a nagyapám miért érte meg a 98 évet.
„Kislányom, ez szocialista bor. Független a tőkétől.”
Itt van rögtön a humor. Ilyeneket mond. Meg olyanokat, hogy „Ha nem figyelek oda, mindjárt dolgozni kezdek”, meg „Az előbb láttam az utcán egy kutyát, masni volt a hajába, akkora volt pont, mint a baromfiudvarunkban a kiscsirkék, csak föl ne szippantsák otthon a porszívóval.”
Mindenen röhög, vagy legalábbis a nem létező bajsza alá somolyog.
A múltkor mondom neki: „Papa, megyek jógázni.”Ő: „Tudom, szívem, ismerem.” Én: „Honnan, a tévéből?” Ő: „Nem, még a testőrségnél (Horthy testőrségének volt a tagja 43-44-ben, aztán orosz hadifogságba esett). A kiképzésen tanítottak minket.” Én: „Jógázni???” Ő: „Nem. Karatézni. De az alapja ugyanaz. Pózok. Le kellett menni hídba, majd beszartam, pedig csak huszonkét éves voltam.” Én: „Akkor tudod, hogy az milyen jót tesz.” Ő: „Persze, kislányom. Mondjuk az uborkaszedő póz tenne a legjobbat, de ti városiak azt már nem ismeritek.” És visszasomolygott az újságba. Felülmúlhatatlan.
„Sosem ettem lakásig.”
Mármint jóllakásig. Az egész életét – már amikor tehette – a mértékletesség és óramű pontosság jellemezte.
Húsz éves kora óta ugyanakkor reggelizik, ebédel, vacsorál (ő így mondja). Tényleg soha nem lakik jól, szándékosan. Minden étkezés után megiszik egy deci vörösbort. Centire. Ha egy milliméterrel több, kiönti a felesleget a mosogatóba.
Az időjárást gondosan figyeli, inkább felül öltözik (vagyis melegebben, mint indokolt lenne), mint alul, a huzatot nem tűri. Még ma is napi háromszor fél órát sétál a kutyával. SOHA nem panaszkodik. Onnan tudjuk, ha kicsit gyengébben van, hogy ha megkérdezzük, hogy érzi magát, csak annyit mond: „Ráfogom.” Amúgy makkegészséges, csak a hangja ment el, állandóan rekedt, a gégész se tudja, mitől. Papa szerint a válasz egyszerű: „A Jóisten úgy döntött, eleget beszéltem.”
Munka, munka, munka
Egész életében dolgozott. Hajnali öttől a földeken, aztán nyolctól négyig a városban a gyárban, ráadásul vezetőként, majd estig ismét a földeken, aztán jött a háztáji meg az udvar.
Legendákat meséltek a falujában arról, hogy hetvenöt évesen még úgy kapkodta le a teherautóról a 40 kilós krumplis-zsákokat, mint a huzat, míg a neki segítő huszonéves fiúk összeroskadtak alatta.
Az elképesztő munkabírást még elképesztőbb szellemi frissességgel turbózta fel: minden szabad óráját végigolvasta. 95 évesen a Da Vinci kódot hamarabb olvasta ki, mint én, és utána megfogott belőle, mert szinte minden részletre jobban emlékezett, mint én.
Mama
Ez nem lesz hosszú. Egész életében egy asszonyt szeretett. A nagymamámat. Öt év jegyesség, 63 év házasság. Erről nem beszél sokat: „Egy férfi egy életre házasodik. Vagy maradjon agglegény.”
„Dzsimbond”
Minden új érdekli. Amikor bejöttek a multiplex mozik, az öcsémmel le kellett, hogy vigyük a Starwarsra.
Már a Mammut pláza látványától extázisba esett, csapkodta a térdét, minden üzletbe bement, és egyenként bemutatkozott az eladóknak. Hát volt egy kis döbbenet, de meg kellett zabálni, mindenkit levett a lábáról.
A filmet mozdulatlanul végignézte, aztán csak annyit mondott: „Ez hihetetlen! Hát hogy az úristenbe csinálják ezeket a trükköket? Mondjuk majdnem kidobtam a taccsot, de óriási volt.” Ja, és el kellett vinni az összes James Bond filmre is, az a kedvence. Bocsánat, Dzsimbond. Ő így hívja.
„Ilyen tisztelet volt ebben az országban.”
Mindenkit tisztel. A görnyedt kutyasétáltató nénit, a szakadt farmeros főiskolásokat, akik az utca végén lévő Gábor Dénes kampuszára igyekeznek reggelente, a fölöttünk lakó, veszekedős Marika nénit, a bolti biztonsági őrt. Mindenkit. Úgy szól az emberekhez, mint a hímes tojásokhoz, apró szeme jóindulatúan csillog, viccelődik és nevetgél, és a szívek meg megnyílnak előtte. Nem ismerek nála jóindulatúbb embert.
Egyszer azt mesélte:
„Kislányom, amikor én gyerekkoromban ministráns voltam, és a plebános úrral mentünk a faluban feladni valakinek az utolsó kenetet, ő kezében az oltári szentséget, én a csengettyűvel, az asszonyok már tíz méterről letérdeltek előttünk, a férfiak meg levették a süveget. Pedig a legszegényebb parasztgyerek voltam. Ilyen tisztelet volt ebben az országban akkor. Most meg olyan gyűlölet van, amit közel egy évszázad alatt nem tapasztaltam. Nekem már eben-guba, nem sok van hátra, de benneteket mérhetetlenül sajnállak.”
Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Humor, mértékletesség, tisztelet, emberség, érdeklődés, hűség…hogy tényleg ezektől élt/él ilyen sokáig? Fogalmam sincs. A családban én hasonlítok rá a legjobban – külsőleg -, egyedül mi vagyunk szőkék (azaz ő csak volt), az íráskészséget is tőle örököltem, az átlagosnál több anyajegyünk is csak kettőnknek van, centire pontosan ugyanott és ugyanannyi, mama ezen babakoromban sokat nevetgélt. Ha a gének átugrottak egy generációt, ahogy szokták, talán belém is belém van kódolva az ő hosszú élete. Talán nem.
Bár nem patetikus típus, egyszer mégis félrevont, és halkan odasúgta:
„Te a jég hátán is megélsz, kislányom, de ha az én egyenességemet is örökölted, nehéz életed lesz. De van nekem egy elvem, egy afféle belső szentháromság, amit kérlek, te is tarts be, ha már nem leszek: hideg fejjel, meleg szívvel, és tiszta kézzel élj. Nem éri meg máshogy.”
Még az ujján is mutatta a hármast. Megígértem neki. Végül is egy két lábon járó, évszázadnyi emberség adta ezt nekem örökül, az a legkevesebb, hogy én is minden erőmmel igyekszem betartani. Ha száz évig, akkor száz évig.
