Szarin gáz, kegyetlen kínzások, szétesett ország: Aszad két és fél évtizedes uralmának öröksége a káosz Szíriában
Döbbenetes fordulatot vett a hatalomért folytatott küzdelem Szíriában, miután a lázadók vasárnap behatoltak a fővárosba, Damaszkuszba, és Bassár el-Aszad elnök elmenekült. Szíria miniszterelnöke, Mohammad Ghazi al-Jalali kijelentette, hogy az országban marad, és kész együttműködni azzal, akit a szíriaiak választanak.
A felkelők fegyveresei az ország északnyugati részének egy kis szegletéből indulva villámygyorsan söpörtek végig az országon. Először elfoglalták Szíria legnagyobb városát, Aleppót, majd napokkal később bevettek több másik stratégiai fontosságú várost is, a főváros felé tartva. Csak kevés ellenállásba ütköztek, a szíriai kormány csapatai a legtöbb helyen levették az egyenruhájukat és egyszerűen elmenekültek. A lázadók közben elfoglalták a hírhedt börtönök többségét, ahol az Aszad-rezsim évtizedek óta bebörtönzött, kínzott és végzett ki politikai foglyokat.
Az Aszad család 1971 óta irányította vaskézzel Szíriát, miután Hafez el-Aszad katonai puccsal átvette a hatalmat. Bassár apja halála után, 2000-ben került hatalomra. Eredetileg nem politikusnak készült. A családban mindenki úgy gondolta, hogy bátyja, Bászil lesz Hafez el-Aszad örököse. Bassár közben Londonban tanult szemorvosként, távol maradva az apja által épített keményvonalas diktatúrától. Csakhogy Bászil 1994-ben autóbalesetben meghalt, Bassárt pedig hazarendelték.
Ahhoz, hogy elnök lehessen, az ország alkotmányát is módosították, mert még nem érte el az előírt 40 éves kort, hogy átvehesse az elnöki posztot. A módosítást követően a parlament 97%-os többséggel választotta meg.
A kezdetekben Aszad modernizálónak és reformernek tűnt. A "Damaszkuszi tavasz" idején a szírek óvatos reménnyel figyelték az új vezetőt, aki nyitottságot és gazdasági reformokat ígért.
A gazdasági liberalizáció korlátozott volt, és az ország erőforrásai továbbra is a kormányhoz közeli elit kezében összpontosultak. Ez az egyenlőtlenség tovább mélyítette a vidéki szegénységet, hozzájárulva a későbbi konfliktusok kialakulásához.
2011-ben Szíriát is elérte az Arab Tavasz. Az ország lakosai utcára vonultak, hogy szabadságot és méltányos kormányzást követeljenek. Az Aszad-rezsim azonban kíméletlenül reagált. A békés tiltakozásokat hamarosan brutális erőszak követte: a tömeges letartóztatások, kínzások és az emberi jogok megsértése mindennapossá vált.
A konfliktus polgárháborúhoz vezetett, amelyben a rezsim, az ellenzék, dzsihadista csoportok és külföldi hatalmak is részt vettek. Az Aszad-rezsimet a nemzetközi sajtóban azzal vádolták, hogy válogatás nélkül bombázott városokat és szisztematikus kínozta ellenfelelit a hírhedt börtöneiben, valamint vegyi fegyvereket használt civilek ellen.
2013-ban a Damaszkusz közelében fekvő Gútában szarin gázt vetettek be, amely több mint 1400 ember, köztük számos gyerek halálát okozta. A támadás megrázta a világot, de a nemzetközi közösség reakciója – néhány elítélő nyilatkozaton túl – visszafogott maradt. Az Egyesült Államok katonai beavatkozást fontolgatott, de végül a diplomáciai megoldást választotta. Ennek eredményeként Szíria beleegyezett, hogy csatlakozik a Vegyifegyver-tilalmi Egyezményhez, és felszámolja arzenálját.
De valójában semmi sem történt. Sőt, 2017-ben az észak-szíriai Kán Sejkún városában végrehajtott támadásban szintén szarin gázt használtak. Több mint 80 ember halt meg, és több százan szenvedtek súlyos sérüléseket. Egy évvel később, a kelet-gútai Dúmában pedig klórgázt vetettek be a civilek ellen. A támadás több tucat ember halálát okozta.
A foglyokat rendszeresen verték botokkal, kábelekkel vagy különleges eszközökkel. Gyakori volt, hogy az áldozatokat felakasztották a csuklójuknál fogva, elektromos áramot vezettek a testükbe, a fejüket vízzel teli tartályba nyomták. A szíriai börtönökben rendszeres volt a szexuális erőszak, a nemi szervek megcsonkítása is. A rabokat gyakran arra kényszerítették, hogy nézzék mások kínzását vagy kivégzését, miközben azzal fenyegették őket, hogy ugyanarra a sorsra jutnak.
Az Amnesty International "Emberi vágóhíd" című 2017-es jelentése szerint a Saydnaya börtönben 2011 és 2015 között heti szinten több tucat embert végeztek ki titokban. Ezeket a kivégzéseket éjszaka hajtották végre, és az áldozatok holttesteit ismeretlen tömegsírokba temették.
A kegyetlen elnyomással Aszadnak sikerült stabilizálnia a hatalmát. A háború menetét jelentősen befolyásolta az is, hogy felsorakozott mögötte Irán, Oroszország és a libanoni Hezbollah is. Irán fegyverekkel és milíciákkal segítette a rezsimet, míg Oroszország 2015-ben közvetlen katonai beavatkozást indított Aszad érdekében. Orosz légicsapások nélkül a rezsim valószínűleg már akkor összeomlott volna. Két nagy támaszpontot is kialakítottak, az egyik a Hmeimim Légibázis, ahonnan a harci repülőgépeket és helikoptereket indítják, a másik a Tartúszi Haditengerészeti Bázis, ami az orosz haditengerészet egyetlen földközi-tengeri támaszpontja, és a térségben állomásozó orosz hadihajók kikötője.
Eközben az ellenzéket Törökország, az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak támogatták, ám ez a támogatás nem volt átütő. Amerika főleg az Iszlám Állam miatt van jelen Szíria északkeleti, kurdok által uralt részén, valamint az iraki és a jordán határ mentén, nehogy újraszerveződhessen a terrorszervezet. Törökország pedig az északi részen portyázik, és csap le időről-időre a kurd erőkre. 2016-ban "Eufrátesz Pajzs", majd 2018-ban "Olajág Hadművelet" néven indítottak akciókat, amelyeksorán a török hadsereg és az általa támogatott szíriai lázadó csoportok átvették az ellenőrzést több terület felett, és törökbarát kormányzatot állítottak fel.
Több mint egy évtizeddel a konfliktus kezdete után Szíria gyakorlatilag darabokra hullott. Északkelet-Szíriát a kurdok által vezetett Szíriai Demokratikus Erők és a kurd Népi Védelmi Egységek uralják, az Észak-nyugati régió pedig a most támadást indító Hayat Tahrir al-Sham ellenőrzése alatt áll. A szervezet gyökerei a dzsihadisták által alapított az Al Nuszra Frontig nyúlnak vissza, amely a polgárháború kezdetén öngyilkos merényletek százaival harcolt az Aszad-párti erők ellen. A csoport kapcsolatban állt az Iszlám Állammal, majd az Al-Kaidával is. 2016-tól azonban a Nuszra Front megpróbált eltávolodni a szélsőségesektől, és több más frakcióval összefogva megalakította a Hayat Tahrir al-Shamot. A szervezet vezetője, Abu Mohammad al-Jolani a héten interjút adott a New York Timesnak, és azt mondta, hogy a fő céljuk Aszad leváltása. A helyzetet bonyolítja, hogy bár már 2016-ban megszakították kapcsolatot az Al-Kaidával, az Egyesült Államok továbbra is terrorista szervezetként tartja számon őket.
A lázadók a mostani támadást egy éven át készítették elő, és valószínűleg a törökök hallgatólagos támogatásával indították meg. Elemzők szerint a felkelők azt a lehetőséget használták ki, hogy Oroszország erőit lekötötte Putyin ukrajnai háborúja, míg az Aszad-szövetségesnek számító Hezbollahot meggyengítette az Izrael által indított támadás Libanonban. Így Irán mozgástere is jelentősen szűkült. Bár az irániak katonai bázisokat, fegyverraktárakat és rakétagyárakat is fenntartottak Szíriában, amit fő hídfőállásuknak tekintettek az Izrael elleni harcukhoz, a felkelők előrenyomulásának hírére pánikba estek, feladták a pozícióikat, és evakuálták a katonáikat.
Oroszország ugyan megpróbált Aszadon légicsapásokkal segíteni, de ez már nem volt elég ahhoz, hogy megállítsák a Hayat Tahrir al-Sham győzelmét.
Meggyengül az „ellenállás tengelye”, mert Irán sokkal kevésbé tudja majd támogatni a libanoni, palesztin, iraki és jemeni területeken harcoló szövetségeseit, míg Izrael helyzete javulhat. Az viszont nyitott kérdés, mi következik Szíriában: konszolidáció vagy egy dzsihadista kormányzás, ami még tovább bonyolíthatja a közel-keleti konfliktust.
