Romániából hetek óta döbbenetes híreket kapunk. Van, ahol az elfogyó oxigén miatt haltak meg betegek, de általános tapasztalat, hogy még a kórházi kezelésre szoruló súlyos betegeknek is napokat kell várni, mire felszabadul egy ágy. A valódi tragédia az, hogy az esetszámok és sajnos a halálozás hajmeresztő növekedése megelőzhető lett volna az oltások felvételével. Ez sajnos csak a lakosság harmincöt százalékának sikerült teljes mértékben, de legalább egy oltással is csak az összlakosság harminchét százaléka rendelkezik.

A nagy képet ismerjük, én most inkább arra voltam kíváncsi, hogyan élik meg ezt a rendkívüli és tragikus helyzetet azok, akik ott élnek. Erdélyi ismerőseimet kérdeztem, és két orvost, mi van ott, miért alakult ez így.

A téma érzékenysége miatt többen csak név nélkül vállalták a nyilatkozatot, az ő nevüket megváltoztattam.

– Nálunk most kormányválság is van, ez is zavarosabbá teszi a helyzetet. Eközben a fertőzések robbanásszerűen növekednek. A maszk szabadtéri használata újból kötelező.

– Próbálták motiválni az embereket, például az oltottsági lottóval. Elvileg szabadnapot vagy ételjegyet adnak annak, aki felveszi az oltást. De az az ismerősöm, aki ma ment oltásra, az semmit nem kapott. Ez elég veszélyes szerintem, mert inkább oda fog vezetni, hogy az emberek lesni fogják a jutalmat, egyre kapzsibbak lesznek.

– Egyre nagyobb az oltottak és az oltatlanok közti szakadék. Kijárási tilalom lesz, de csak az oltatlanoknak. Kezd kialakulni egy kényszerhelyzet, hogy az oltatlanok ellehetetlenülnek. Egyre több munkahelyen ajánlják, hogy oltsd be magad.

– Az a tapasztalat, hogy különbség van Erdély és Románia más megyéi között a fegyelemben, ahogy az emberek a korlátozásokat betartják.

– A társadalom a frissen felcsapott oltásszakértők befolyása alatt van. Eleinte az volt, hogy beoltom magam, mert félek, aztán volt az, hogy beoltom magam, mert nem félek, de biztonságos, most jött az, hogy beoltom magam, mert nincs más választásom. Van egy masszív oltástagadó réteg. Most az oltatlanok kezdenek megbetegedni. Viszont rengeteg hamis oltási papír is forgalomba került, bűnügyi eljárások is folynak. Ilyenek is megtörténhetnek, mert a lehetőségek országa vagyunk.

– Ha ez nem elég, bizonyos vallások tiltják az oltást. A focimeccsekre bár nem engedik be az embereket, de a kapun kívül, mint a heringek tolonganak az emberek, az a senki földje, ott már senkinek sem a felelőssége, mi történik.

– Az első hullámban egyetlen ismerősöm sem volt covidos. A második hullámban sem volt. A harmadik hullámban majdnem minden ismerősöm covidos lett. Ebben a hullámban egy-két emberről tudok, akik megbetegedtek, de az enyhébb változattal.

– Amikor először megérkeztek az oltások, még sok oltóanyagot ki kellett dobni, mert senki nem akart menni, olyan nehézkes volt a rendszer. Aztán érkezett még. Regisztráltam a kormány oldalán, és három-négy hetet kellett várnom, úgy jutottam hozzá. Azóta annyi oltópontot nyitottak, hogy boldog-boldogtalan mehet, amikor csak akar. A harmadik oltást pár hete lehet felvenni, a feltétel csak annyi, hogy az első kettő legyen meg. Most én is elmegyek egy oltóközpontba, hogy felvegyem a harmadikat. Ezt úgy vehetem fel, hogy csak simán besétálok a két papírommal és megkapom rögtön. Nagyon egyszerű.

– Jelenleg akik gyorsan túl akarnak esni a dolgon, a Johnsonra hajtanak. Akik nem akarnak sokat várni, és hamar újra dolgozni akarnak olyan munkahelyen, ahol kötelező az oltottság, azok ezt veszik fel, mert azzal tíz nap után már védettnek számítanak.

– Az oltóközpontokban van elég oltás, viszont sok ember nem él a lehetőséggel. Ez a mentalitás talán a radikális ortodox tudat miatt is van, azt gondolják, hagyd el, mert Isten megsegít. Aztán az intenzíven majd észbe kapnak.

– Én beoltattam magamat, mert jobb a békesség, nem is tudom, használ-e vagy sem, de így biztonsággal tudok mozogni bárhova.

– Volt egy olyan helyzet, amikor a román digitális oltási igazolványokon sok esetben elrontott QR-kódok voltak. Én például két Pfizerrel Hollandiában jártam úgy, hogy nézegették az igazolványomat és nem ismerték el érvényesnek a rossz kód miatt. Nincs román vagy holland Pfizer. Testvéreim Angliában élnek, ott oltatták be magukat, pont ezért, hogy ebbe a hülyeségbe ne ütközzenek. De mikor hazajöttek, akkor persze az itteni repülőtéren az ő papírjaikat bogarászták agyon. Azóta talán már fejlődött odáig, hogy ilyenekből ne legyenek gondok.

– Itt Vásárhelyen megugrotta a járvány a hat ezreléket, és azt mondták a munkahelyemen, nem mehet be az, aki nincsen beoltva. Nagyon kényes a helyzet. Eddig minket családilag nem érintett a dolog, de most apósom unokatestvére haldoklik. Neki azt tanácsolták, ne menjen be a kórházba, mert volt otthon oxigénpalack, és a kórházban nem tudtak volna neki még ilyen feltételeket sem biztosítani. Otthon maradt, és már nagyon rossz stádiumban került be a sürgősségire, egy százaléka van a túlélésre. Nem volt beoltva. Csak a gyógyszerek tartják életben, mesterséges kómában van.

– Egy másik szakember ismerősöm viszont azt mondja, most lesz a baj, mert akik csak most fertőződnek meg, az mind csak ezután jelenik meg. De hát hiába. Mit mondjak.

– Az egyik főnököm is mondta, hogy gyerekek, azokban az országokban, ahol az emberek felvették az oltást, nincsen ekkora baj. De itt nálunk, meg Bulgáriában, Ukrajnában meg, ahol alig van átoltottság, itt van. Talán a bizalomhiány miatt is van.

– Az igazgatóm mondta, hogy huszonhárman voltak a tegnapi előadáson. Csak zöldkártyával lehet már bemenni. De hát Románia a lehetőségek országa. Ha valaki nagyon be akar jönni, simán meghamisítja az igazolványt. Nem akarok lázadni, de például az unokatestvérem is simán lefizette, akit kell. És kapott így igazolványt, pedig nincsenek beoltva.

– Amikor a magyar húsvét volt, ami előbb volt most, mint a román, akkor lettem covidos. Haza akartam menni, mindenkinek hazudtam.

– Akkor a társulatból szinte mindenki elkapta a betegséget. Mindenkinek elment a szaglása és az ízlelése. De most a negyedik hullámban nem ismerek olyat, aki beteg lenne. Annyit tudok csak, hogy mindenhova zöld kártyával lehet menni, és akinek nincsen zöld kártyája, az otthon ül öt után.

– Tavasszal átestem a betegségen, utána oltattam be magamat. Volt is ilyen kártyám, de amikor nyáron Magyarországon voltunk, és kiderült, hogy már nem kell maszk, meg semmi sem, én kidobtam az első kukába. Most megint más a helyzet, mindenhova kell a kártya. Szerencsére egy ismerősöm segített, hogy meg kell lenni az adataimnak és a védettségi igazolványnak az e-mailemben is, elő is kerestem.

– Május óta elmegy a látásom, úgy három hetente, begyullad a szemem. Kaptam rá cseppeket, de mindig visszatér. Nem tudnak mondani semmit. Nálunk a családorvosok azt mondják, hogy ne oltsd be magadat, ne tartsd oda a karodat, ha gyereket akarsz, akkor ne oltasd be magadat. Én már be vagyok oltva, én már rothadok. De én elintézem, hogy tovább ne legyek beoltva. Én már többet nem oltatom magamat, inkább lefizetem az orvost 100 vagy 150 euróval, ha még oltatni kellene, hogy inkább csak az igazolást kapjam meg, de nem adom oda a karomat.

- Március közepén nálunk leállt minden. Akkor megkerestek művészeket az Osztrák Kulturális Intézettől, hogy rövid videó formájában a pandémiával kapcsolatban oszd meg a gondolataidat. Mindenki maga vette fel a filmecskéjét. Ez először megjelent sorozatban, bizonyos időközönként a Facebookon. Azután ebből az egészből egy rendezőnő, Carmen Lidia Vidu, aki sok dokumentumszínházi előadást csinált, készített egy dokumentumfilmet. Az a címe, hogy #NewTogether. Nagyszebenben az Astra dokumentumfilm fesztiválon bemutatták. S most október vége felé lesz a film bemutatója Bécsben.

- A mostani helyzet annak is betudható, hogy Romániának az átoltottsága alacsony. Területileg ez egyenetlenül oszlik el, most néztem, a városok közül a leginkább átoltott Kolozsvár, ahol ez az adat ötven százalék. Az a top. De volt például olyan kis falucska, ahol 0,4%. Itt Szebenben kicsit nagyobb, mint az átlag. Nálunk a színházban azokon a kollégáimon, akiknek más, krónikus betegségei is vannak, jobban látom, hogy félnek most. Ők inkább tartják a távolságot, viselik a maszkot. A színházban a beoltottság több mint kilencven százalék. Főleg a művészek között. Az igazgatóság is ebbe az irányba terelte a diskurzust az oltásról. Most van négy oltott kollégám, akik be voltak oltva, most mégis elkapták a betegséget. Persze mindegyik könnyű lefolyású.

- A maszkviselés nálunk már kötelező, mert a város meghaladta a nyolc ezrelékes fertőzöttséget. A beoltatlanoknak este kijárási tilalom van. De ők napközben sem mehetnek sem vendéglőkbe, sem kávéházakba. A színházba sem mehetnek be oltatlanok.

- Az ismerőseim zöme be van oltva. Persze akad néhány oltatlan, akiket megpróbálok meggyőzni, hogy vegye fel az oltást.

– Innen nézve is elég ijesztő a helyzet, a járvány kezdete óta talán most a legrosszabb. Valószínű, hogy nem én vagyok az az ember, aki a leghitelesebb képet tudja leírni, mert én Kolozsváron dolgozom, ráadásul a gyerekkórházban, így kicsit enyhébb a helyzet (Kolozs megye átoltottsága az 50%-hoz közelít és a gyerekekkel is kicsit könnyebb). A gyerekek is érintettek, bár általában könnyű lefolyású a betegség. Azokat a gyerekeket, akiknek az állapota rosszabb, általában beutaljuk, főleg, ha tüdőgyulladás is jelen van. A helyek számával állandóan gond van, de valahogy mindig sikerül úgy elosztani őket, hogy mindenkinek jusson, igaz, sokszor órákat várunk PCR eredményekre, mentőkre, hogy ez sikerüljön, szóval a kórház teljes kapacitását használjuk. Csak remélni tudjuk, hogy nem lesz rosszabb a helyzet. Intenzíven is vannak covid betegek, legtöbben más betegségben is szenvednek. Alapjában egészséges gyerek ritkán kerül intenzívre, de sajnos előfordul, például a sokszervi gyulladás, mint a covid szövődménye.

– Kolozsváron, a felnőttekkel már rosszabb a helyzet, tele vannak a kórházak, az egyszerű covid-osztályok is (a betegek napokat is várhatnak egy kivizsgálásra), de a nagy gond az intenzíves helyekkel van. A nyári csend után egy pár hete megint olyan sok a súlyos beteg, hogy a sürgősségen várják a betegek, hogy szabaduljon egy-egy hely az intenzíven (ez természetesen a többi sürgősségi esettől vonja el a helyet és a személyzetet). Kollégáim elmondása szerint a betegek sokkal nagyobb százaléka szorul oxigénes kezelésre, mint eddig.

Az ország többi részén még rosszabb a helyzet, főleg az alacsony átoltottság miatt, de emellett az is gond, hogy az emberek nagyon későn mennek kórházba, amikor a betegség már előrehaladott stádiumban van, a gyulladás túl nagy, megjelennek a szövődmények, olyankor már elég kevés esély van a gyógyulásra, még akkor is, ha mindenkinek teljesen felszerelt intenzíves hely jutna. Én személyesen nem kerültem oda, hogy el kelljen döntsem, hogy ki kerül lélegeztetőgépre és ki nem, de sajnos van ilyen is. Kollégáktól hallom, hogy minden lélegeztetőgép, non-invazív gép és oxigénes hely foglalt, állandóan improvizálni kell, sokan nem azt a kezelést kapják, amit kell, mert nincs gép (pl lélegeztetőgép kéne és csak sima oxigént kap), s leggyakrabban úgy szabadul fel egy gép, hogy valaki meghal. Szóval elég háborús a hangulat, főleg a nagyobb központokban. A hab a tortán, hogy a személyzet is elég fáradt, s azzal ijesztgetnek, hogy az elkövetkező hetekben szabadságot sem lehet majd kivenni. Úgy számolják, hogy a mostani hullám csúcsát október második felében érjük el, valószínű, hogy a kórházakban a helyzet nem enyhül az elkövetkező hónapban.

– Az oltakozási hajlandóság mintha enyhén nőne, főleg, ha valakinek egy közeli ismerőse beteg lesz, vagy ha egy ismertebb oltásellenes lebetegszik, és álláspontot változtat. Ilyen is volt, jót szórakoztunk rajta, de sajnos túl ritka. Nem igazán értem, hogy miért nem akarják beoltatni magukat az emberek, biztos köze van az intelligenciaszinthez (de most nagyon nem lenne szép részemről ezt elemezgetni), és a mostani bizonytalan politikai helyzet sem segít. Az emberek nem bíznak sem a politikusokban, sem az orvosokban, sajnos. Hiába magyarázom az ismerősöknek, hogy mi mennyire vártuk az oltást, és mekkora segítség ez nekünk, nagyon sokan nem hallgatnak meg, makacsul ragaszkodnak a véleményükhöz.

– Ismerőseimen is látom, hogy későn mennek orvoshoz, s így nem lehet segíteni, ez zavaró és frusztráló. Plusz megnehezíti a munkát, hogy védőöltözet nélkül nem tudok nyugodtan odahajolni egy gyerekhez segíteni.

– Egy vidéki kisvárosban dolgozom, itt is van oltóközpont, én vezetem, mi Pfizerrel oltunk. A lehetőség arra, hogy bárki beoltassa magát, meg volt adva, vidéken is, kisvárosban is.

– Az átoltottsági eredményünk, ez a harmincöt százalék nagyon kevés. Hogy minek tudható be? Valószínűleg kommunikációs hiba történhetett, egész magas szintről szerintem nem volt megfelelő módon az emberek felé eljuttatva az információ. Az emberek ilyenkor mit szoktak csinálni? Hát keresik az információt a Facebookon, a közösségi médiában, és ott mit találnak? Általában hamis információt, fake newst. Emiatt alakulhatott ki ez a közel katasztrofális helyzet most Romániában.

– Nagyon sok a beteg, eléggé túlterhelt már a rendszer. Azt gondolom, a hírekben mindenki láthatja, hogy a kórházakban mindenütt, folyosón is, matracokon is betegek fekszenek. Oxigénhiány van, nincs elég lélegeztetőgép.

– Ennek a helyzetnek a hatására látni lehet, hogy egy kisebb hullám elindult az oltóközpontban is, valamivel többen jönnek oltásért. De egyelőre inkább csak azok az emberek jelennek meg, akiket közvetlenül érint. Tehát vagy családtagjukat, közeli ismerősüket látták szenvedni, vagy netán, Isten őrizz, meghalni, ezek az emberek elindulnak. De sajnos van egy nagy többség, aki még mindig abban hisz, amit látott, olvasott a Facebookon, meg itt-ott. Tehát, hogy nem is létezik ez az egész, ezt csak a politikusok találták ki, hogy az embereket irányíthassák, meg ilyenek. Hallottam én is olyat, hogy egészségügyisek is mondják az embereknek, hogy ne oltassák be magukat. Konkrétan nem tudok ilyen személyt, aki ilyet állítana, szerintem ez azért nem olyan nagy arányban fordul elő. Azért az egészségügyben az orvosok például egész magas arányban be vannak oltva, Nagy részének megvan a harmadik oltása is, ezt látom koordinátorként. De ez nem befolyásolja az embereket.

– De például a Facebookon látom időnként, hogy még ki is van hangsúlyozva egy hírnél, hogy például magyarországi ilyen-olyan professzor mondott valamit,

– Azok az intézkedések, amiket most hoztak, részben hasznosak, például a maszkviselés, de mondjuk az oltatlanok kijárási tilalma, hogy éjszaka nem járkálhatnak nem oltottak az utcán inkább csak ösztönzés, nyomásgyakorlás lehet, hogy menjenek el és oltassák be magukat, a védekezés szempontjából nagy haszna nincsen. De az igaz, hogy valamit muszáj tenni. Cselekedni kell. Bár a járványügyi szabályok egyértelműek, sajnos él az a szemlélet, hogy mindenhez fentről várnak utasítást, de ilyen utasítások nem jönnek, mert ahonnan jönnének, ők is fentről várják az utasításokat. Persze ez sem egyforma mindenhol. Mert vannak olyan, önálló polgármesterek, akik nagyon jól dolgoznak most is, önálló és gyors döntéseket hoznak, erre van is jogkörük, ezeket nemrég osztották le, helyi szinten lehet dönteni akár lezárásról, akár más védekezési intézkedésről.

– Csak sok helyen valóban ez a gyermeki szemlélet a baj, várják, hogy a szülő, jelen esetben a központ mit mond, mit kell tenni.

– Május végéig teljes kapacitással működött a központ, hét napban, napi tizenkét órában, így kilencvenhat személyt tudtunk beoltani naponta. Ez volt a maximális kapacitásunk. Most is ez a maximális kapacitás tizenkét órában, most viszont már csak három napot működünk egy héten. A napi kihasználtságunk viszont így is csak ötven-ötvenöt százalékos, tehát az eredeti maximális (a hét napos) kapacitásnak ez már csak a húsz-huszonkettő százaléka.

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

Egész Amerikát megrázta, hogy a Legfelsőbb Bíróság pénteken hatályon kívül helyezte az abortuszjog mérföldkövének számító Roe kontra Wade-ügyet. De vajon hogyan reagált a hírre a lakosság? Kollégánk az Egyesült Államokban faggatta az átlagembereket.

Épp sétálni indulnánk a belvárosba, amikor robban a hír: a kaliforniai városokat is elözönlötték a tüntetők, akik a Roe kontra Wade-ügy hatályon kívül helyezése ellen tiltakoznak.

A jelenetek, persze, ismerősek. Csakhogy most magam is San Diegóban, egy kertvárosi házban meredek az óriás képernyős tévére. Talán ma mégis hanyagolni kéne a belvárost, amíg nem látjuk, hogy az események átgyűrűznek-e ide is - gondolom végül.

Huszonnégy órába sem telik, hogy a Facebookot elárasszák a feliratos pólókat és baseballsapkákat kínáló árusok, lecsapva a hirtelen keletkezett piaci résre. Eközben a házigazdáim bosszankodnak:

“Oké, mindenkinek demokratikus joga a tüntetés, de a tömeg nagy része általában igazi söpredék. Lopnak, gyújtogatnak, feldúlják a várost. Nincs az a rendőri jelenlét, ami ezt teljesen megakadályozná” - mondja a 34 éves Jason.

De mi is ez az egész ügy, és miért lett hirtelen ilyen forró a helyzet?

És hogy miért éppen most helyeznek hatályon kívül egy közel ötvenéves döntést?

“A legtöbb amerikai támogatja az abortuszhoz fűződő jogot. Ne feledjük, hogy nem politikusok, hanem a Legfelsőbb Bíróság hozta meg a döntést. Sokrétű problémával van dolgunk, hiszen épp úgy van gendervetülete, mint vallási jelentősége” - teszi hozzá.

Ezzel egyetért a 42 éves, grafikusként dolgozó Scott is:

“Muszáj feltennem a kérdést: vajon ha férfiakat érintene a Roe kontra Wade-ügy, akkor is hatályon kívül helyezték volna?” - kérdezi a kétgyermekes apuka a kaliforniai Pasadenából.

"Biztos vagyok benne, hogy a döntés hátterében vallási okok húzódnak meg. Már csak ezért sem értek egyet vele, hiszen az ő vallásuk nem feltétlenül az enyém is. Olyan, mintha a döntéseket nem a logika, hanem a hit és az érzelem vezérelné. Szomorú időket élünk, amikor mintha véget ért volna a fejlődés, és ehelyett visszafelé haladnánk."

Daniel elmondja, a lakosság nagy része nemcsak New Yorkban, hanem Kaliforniában is abortuszpárti - természetesen azok, akik a Demokrata Párt szavazói. Hozzáteszi: San Diego ez alól kivételt jelenthet, hiszen az erős katonai jelenlét (így például a tengerészet) miatt itt több a republikánus szavazó.

“Ha el kell vetetni egy babát, ne az én pénzemből történjen!”

Ez történetesen elmondható a házigazdáimról is: az édesanya, a 65 éves, nyugdíjas Jane három fia közül kettő a tengerészetnél szolgál. Ez az egyébként filippínó család is a republikánusok táborát erősíti. Pedig, mint mondják, nem mindig volt ez így. Először Obamára szavaztak, később viszont Trump-követők lettek, még a család kutyája, Donnie is az exelnökről kapta a nevét.

Ezzel a fentebb már idézett fia, az autókereskedő Jason is egyetért:

“Senki ne próbálja nekem bemesélni, hogy ez egy nőellenes döntés! A felelősség közös, ugyanis Amerikában az apát a gyerek 18 éves koráig terheli a gyerektartás kötelezettsége. Mégis mit csinálna? Elrejtőzne a hatóságok elől? Utólag akkor is behajtanák rajta a pénzt. Éppen ezért a védekezés a nők és a férfiak számára is kulcskérdés. Mindenkinek oda kellene figyelnie, és felelősen élni nemi életet.”

Jason szerint ez érvényes a kisebbségekre és a hátrányosabb szociális helyzetben lévőkre is: lekezelő lenne róluk feltételezni, hogy nem rendelkeznek ugyanolyan telefonnal, internetkapcsolattal és az információkhoz való hozzáférési lehetőséggel, mint a középosztálybeliek.

A Los Angeles-i, 27 éves Donaldának azonban erről merőben eltérő véleménye van: