Polyák Gábor: „Úgy tűnik, az Európai Unió hatékony fogást talált az Orbán-rendszeren”
Január 9-én bombaként robbant a hír, hogy az Európai Unió kizárja az Erasmus+ programból, továbbá a Horizont Európa kutatási és innovációs keretprogramból azokat a magyar egyetemeket, amelyek közérdekű vagyonkezelő alapítványi formában működnek, és amelyek kuratóriumában kormánypárti politikusok is szép számmal bekerültek. A kuratóriumok tagjait 2021-ben kétharmados törvénnyel nevezték ki, és a tagok megbízatása élethosszig szól. „Micsoda dolog ez, hogy a magyar fiatalokon akarnak bosszút állni Brüsszelben” - reagált a hírre Orbán Viktor, Gulyás Gergely azonban azt is jelezte, ha az Európai Bizottság kéri, a kormány nyitott rá, hogy a politikusokat kivegyék a kuratóriumokból. Polyák Gábor január 10-én azt írta a Facebookon, a fideszes miniszterek eltávolítása önmagában nem old meg semmit. Az ELTE kommunikációs tanszékét és a Mérték Médiaelemző Műhelyt vezető szakembert, aki tavaly részt vett az ellenzék kormányprogramjának összeállításában is, arról kérdeztük, miért gondolja így.
– Mennyire érhették váratlanul a kormányt az unió oldaláról érkező közalapítvány-kritikák?
– Amit most kifogásolnak, az már az SZFE-nél is megvolt, sőt, már a Corvinus Alapítvány is pontosan ilyen formában működik, és az már egy régebbi történet. Már a Corvinus kapcsán is nagyon-nagyon sokan elmondtuk, hogy ez így semmit nem garantál, nem tart fenn semmiféle autonómiát az egyetemek működésével kapcsolatban. Tehát a magyar kormány az összes kritikával tisztában lehetett már 2021 januárjában, amikor ráborította ezt a modellt az egész magyar felsőoktatásra.
- Ráborította?
- Igen, 2021. január 1-én még senki számára sem volt világos, hogy a nagy magyar egyetemek két kivétellel alapítványi fenntartásba kerülnek, január végére ez mégis megtörtént.
Akkor, amikor egyrészt vizsgaidőszak volt, tehát az egyetemisták egyébként sem voltak Szegeden, Debrecenben vagy Pécsen, másrészt Covid volt, tehát még a gyülekezési lehetőségek is meglehetősen korlátozottak voltak. Nem volt lehetőség rá, hogy elinduljon egy komolyabb tiltakozási hullám. És azt is láttuk addigra már, hogy az SZFE ügyében hiába volt egy nagyon hosszú és nagyon kiterjedt tiltakozás, egyáltalán semmilyen módon nem reagált rá a kormány.
– Ugyanakkor azzal érvelnek, hogy az egyetemi szenátusok maguk fogadták el az átalakulást.
– Meg kell, hogy védjem az egyetemi döntéshozókat, mert ez akkor nem egy lehetőségként volt felkínálva. Nyilván így volt megfogalmazva. De amikor egy pisztolyt tartanak az ember fejéhez, és megkérdezik, hogy szeretné-e átadni a kasszakulcsot, akkor bármilyen udvariasan is teszik fel a kérdést, nincs valódi lehetőség a mérlegelésre.
Bemondott a kormány egy nagy blöfföt, hogy micsoda elképesztő EU-s pénzeket fog majd ezekbe az alapítványokba belepumpálni, amiről aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy nem így lesz, de ha nem írták volna alá ezt a biankó csekket az egyetemi szenátusok, akkor egészen biztos, hogy nagyon komoly megszorítások vártak volna rájuk. Tehát nem voltak valódi döntési helyzetben.
– Biztos nem lett volna lehetőség a tiltakozásra? Annyira fontos volt a pénz, hogy ezért önként belesétáltak ebbe a csapdába?
– Nem tudom teljesen felmenteni a kollégáimat, de ami történt, azt leginkább úgy hívják, hogy zsarolás. Tehát azt a levágott lófejet azért beküldték az összes kollégám ágyába.
– És mi volt a „máskülönben”?
– Meg kell nézni az ELTE-t, meg kell nézni az ELTE épületeit, meg kell nézni a fizetéseket az ELTE-n, amely megtartotta az autonómiáját. A felsőoktatásban dolgozó oktatók, kutatók egy nemzetközi versenypályán kell, hogy megállják a helyüket. Ahol mondjuk egy holland doktorandusz hallgató 23 évesen kap egy Ferrarit, ott nekem talicskával kell versenyeznem. Ugyanott kell publikálnom, ugyanazokon a konferenciákon kell megjelennem, kifizetnem a repülőjegyet, satöbbi.
Mindez 2012-13-ban kezdődött, amikor egy brutális forrásmegvonás volt, gyakorlatilag kivégezték a magyar felsőoktatást.
– Akkor sem nagyon voltak tiltakozások...
– Voltak, ha visszakeresi, akkor indult a Hallgatói Hálózat, az Oktatói Hálózat. Ez volt az első komolyabb megmozdulás az egyetemek kapcsán. De valóban nem voltak elég erősek. Nem voltak nagy sztrájkok, még annyi sem történt, amennyi most a közoktatásban. Persze az is igaz, hogy ez egy még kisebb szféra, illetve bizonyos értelemben bonyolultabb. Itt mindenkinek olyan egyéni életstratégiái vannak, hogy tulajdonképpen az egyetemi állásuk mellett valahogy elboldogulnak ilyen-olyan piacokon.
Amit egyébként most én magam is nagyra tartok azért, mert képes megmozdulni. De azért lássuk be, hogy a mostani tiltakozási hullám is csak egy elenyésző kisebbségét mozgatta meg a közoktatásban dolgozó tanároknak. Az SZFE kapcsán az ország összes egyetemi városában komoly tüntetések voltak, szolidárisak voltak a diákok, és néhány oktató. De az oktató kollégáim többsége alapvetően csendes típus sajnos, és ezt nem akarom pozitív színben feltüntetni. Amikor megtörténtek ezek a beavatkozások, akkor azért mindig elmondtuk okosan, a diákok meg elmondták hangosan, hogy ez baromira nem lesz jó. Csak közben a talicskánk kereke elkopott, a COVID miatt eleve szétesettek voltak ezek az intézmények, megszűntek a közvetlen emberi kapcsolatok. Nagyon rossz időszaka volt az oktatási rendszereknek.
– Amik létrejöttek, azok tulajdonképpen most magán vagy állami egyetemek?
– Ez egy hibrid modell. Nem jöttek létre valódi magánegyetemek, amelyek saját gazdálkodási felelősséggel maguk gondoskodnak a bevételeikről, és úgy alakíthatják az oktatói összetételüket, az oktatási portfóliójukat, hogy az leginkább versenyképes legyen. A közalapítványok lényegében teljes egészében állami finanszírozásból működnek.
Az az alapítvány, és az az egyetem, ahol csókosok ülnek, nyilván nem fog tiltakozni egy miniszter kinevezése ellen. Ebben a rendszerben az az egyetemek érdeke, hogy minél erősebb, tűzközeli emberek üljenek a kuratóriumban, mert a kijárásos rendszerben nekik van esélyük forrásokat, jó pozíciókat szerezni, gyorsan keresztülvinni ügyeket.
– Vagyis tulajdonképpen maradtak államiak ezek az egyetemek?
- Bár közpénzből működnek, ugyanakkor nem is klasszikus értelemben vett állami egyetemek, mert az alapítvány kuratóriuma totális autonómiát kapott, szemben magukkal az egyetemekkel, amelyektől viszont megvonták az autonómiát. Az alapítványban a kinevezett emberek maguk dönthetnek az egyetemet érintő összes kérdésről, ebbe senki nem szólhat bele, és életük végéig ott ülhetnek, nem lehet őket visszahívni. Ráadásul ezek kétharmados törvényekkel fixált struktúrák. Tehát
Nem gondolhatta senki komolyan, hogy ettől bármi pozitívum beáll az egyetemek működésében. Ennek az egész alapítványi modellnek nincs semmi értelme. Azt is látni kell, hogy amikor a kuratóriumot kinevezték, akkor nem mondta meg a kormány, hogy meddig tart a kuratóriumok döntéshozatali kompetenciája, és hol kezdődik a szenátusé, vagy pontosan mi a rektor dolga. Van, ahol maradtak kancellárok, akiknek a megjelenése önmagukban is egy brutális autonómiamegvonást jelentett 2013-ban. De van, ahol nem maradtak. A Corvinuson pedig még egy elnöke is van az egyetemnek. Senki nem tudja, hogy ezek a pozíciók pontosan mit jelentenek.
Ezek a belső konfliktusok folyamatos átszervezésekhez vezetnek, rengeteg erőforrást elvisznek, nagyon megnehezítik a döntéshozatalt. És erre most rátelepültek olyan kuratóriumok, melyekben a tagok többsége akkor találkozott utoljára egyetemmel, amikor elvégezte és átvette a diplomáját. Soha életében semmilyen döntést nem kellett hoznia. Lehet, hogy még egy cég működésével kapcsolatban sem. Nincs menedzsment-tudása, és a felsőoktatási rendszerrel kapcsolatban sincs tudása. Viszont kapott egy olyan pozíciót, ami szükségszerűen együtt jár egy nagy mellénnyel. Én már nem Pécsen dolgozom, de
Irodát követelnek maguknak, adminisztrációt. Lesz tehát egy nagyon-nagyon drága plusz döntéshozatali szint, miközben ők maguk nem termelnek, nem gondoskodnak arról, hogy az egyetem pluszpénzhez jusson, hiszen ugyanúgy a kormánytól várják a támogatást, ugyanúgy a kormány felé próbálnak meg lojálisak lenni, és kiszolgálni az ottani politikai igényeket. Nulla valódi felelősség, ugyanakkor elképesztően nagy mellény, és elképesztően drága működési mód. Ha látott már valaha egyetem által aláírt szerződést, azon eddig is volt tíz aláírás, most lett rajta harminc. Semmi könnyítés, semmi jobbítás nem történt, csak elképesztő mértékben tovább növelték az egyébként is elviselhetetlen bürokráciát.
- Tehát minden rosszabb lett, mint volt?
- A 90-es évekhez képest most olyan elképesztő mélységben vagyunk, amiről senki nem gondolta volna, hogy elérhető. És nyilván ez nem a szakadék alja, ezeknek a szakadékoknak soha sincs alja. Amit az Alkotmánybíróság a '90-es években, 2000-es években, 2010 előtt mondott az egyetemi autonómiáról, annak már semmi nyoma nincs ezekben az intézményekben, azt teljesen elvonták. És hát a rendszer, az egész Fidesz-rendszer lényege, hogy mindenki függjön, mindenki legyen kiszolgáltatott, mindenki keresse a Vezénylő Tábornok kegyeit, és aki ebben jeleskedik, az kap a morzsákból, aki nem jeleskedik, az nem kap.
Abban igaza van, hogy miért nem tiltakoztak ennél hangosabban, de az a helyzet, hogy a magyar társadalom, és a magyar társadalom elitje, értelmisége olyan üzeneteket kapott a rendszerváltás után is, hogy ne nagyon ugráljon, és akkor legalább lesz egy-két tanácsadói megbízása, egy kicsivel több finanszírozása hallgatónként. De ha ugrálsz, akkor mindig rálépnek a lábadra.
Nem tanultunk meg kiállni a saját jogainkért, megfogalmazni a saját érdekeinket. Több a konfliktus egyetemeken belül, mint az egyetemek és a kormány között. Ez is egészen döbbenetes, hogy azok a hiányok, azok a problémák, amiket a magyar kormány okoz, nem a magyar kormányon csapódnak le, hanem egyes egyetemi karokon vagy egyetemi oktatókon, miközben nem az ő saruk az, hogy mondjuk a bölcsészképzésben nincs elegendő finanszírozás. De a kollégák nem a bölcsészkarokat védik meg a kormánnyal szemben, hanem egymással kerülnek konfliktusba, mert nem termelnek elég pénzt. Tehát nagyon-nagyon rosszak a konfliktuskezelési stratégiáink, és a politikához való viszonyunk.
– De mit lehet ezzel kezdeni?
– Egyrészt meg kell szüntetni ezt az egész alapítványi modellt, mert ez egyetemi autonómia szempontjából és a gazdasági közvagyon szempontjából is egy döbbenetesen gonosz és megszorító rendszer. Másrészt vissza kell menni ahhoz a ponthoz, hogy a magyar felsőoktatás nem volt rendben már az alapítványi modell előtt sem. Rosszak voltak a vezetési struktúrák, rosszak voltak a motivációs rendszerek, gyenge volt a pályázati teljesítmény, tehát nagyon-nagyon sok gondja van a magyar felsőoktatásnak.
Nem számított, hogy ettől jobb lesz-e a felsőoktatás, csak az számított, hogy szorosabb lesz-e a politikai kontroll. Az hibátlanul teljesült.
– Ön az imént azt mondta, hogy borzasztó rossz a lobbiereje és az érdekérvényesítő képessége a társadalomnak. Akkor reálisan van arra esély, hogy most felálljanak, összefogjanak a közoktatás helyzete miatt tiltakozókkal, és sikerüljön a kormányt meghátrálásra kényszeríteni?
– Hát ez költői kérdés volt. Ha létre is jönne egy ilyen összefogás, akkor sem remegne meg a kormány, mert magasról tesznek erre a két szférára. Ha az ápolónők is csatlakoznának, Orbán már egy picit összehúzná a szemöldökét, de ezek még mindig egy ügyhöz kapcsolódó tiltakozások. A diáktüntetéseken nem mondják ki azt, hogy ezeket a problémákat nem lehet orvosolni az Orbán-rendszer keretein belül, mert az Orbán-rendszer lelke az, hogy eltapossa a kritikus gondolkodást. Ehelyett azt mondják, hogy legyen ez, meg legyen az, de egyébként őket a rendszer, mint olyan, nem érdekli. Pedig ha a mondjuk a katásokkal összefogtak volna a tanárok, velük a kukások, és sorolhatnám, tehát az összes olyan csoport, amely érdeksérelmeket szenvedett el, akkor talán sikerülhetne valami. De amíg az összes tiltakozó akció csak a saját ügyének valamilyen rapid megoldásáért áll ki, és nem mondja ki, hogy ezek a rapid megoldások legfeljebb sebtapaszok lesznek a nagyon mélyre vágott sebeken, addig a rendszert semmi nem veszélyezteti.
Egy olyan pillanatban, amikor elképesztően súlyos gazdasági helyzetben van az ország, el tudom képzelni, hogy bár a kommunikáció szintjén Orbán Viktor mindig nyerni fog, és amit mond, azt a szavazói mindig készségesen el fogják hinni neki, de akár jelentős strukturális átalakításokat is ki tud kényszeríteni az Unió. Persze csak akkor, ha megérti, hogy mit jelent például az alapítványok működési módja, és nem elégszik meg látszatmegoldásokkal, azzal, hogy Varga Judit, megy, Csányi Sándor marad.
– Gulyás Gergely azt mondta, ha kell, akkor kiveszik a politikusokat a közalapítványokból.
– Igen, azért ez nem az a harcos retorika, amit megszoktunk. Most egy olyan pillanat van, amikor sajnos megint nem a mi kezünkben van az erő. Továbbra sem érzem a kollégáimon, hogy a felsőoktatásban dolgozók tömegesen fognak majd megmozdulni. De ott van az Európai Unió, amelyre rá vagyunk jelen pillanatban szorulva, és igazából azt csinál velünk pillanatnyilag, amit akar.
A nagy kérdés az, hogy az Európai Unió ezt tudja-e arra használni, hogy ebből az országból legalább nyomokban egy normális országot farag.
– Nem fenyeget mindez azzal, hogy Orbán Viktor közben átbillenti a közhangulatot az Európai Unió ellen?
– Ha ezt akarná csinálni, akkor Gulyás Gergely nem azt mondta volna, hogy na jó, ha a Bizottság azt akarja, hogy a politikusok menjenek, akkor menni fognak. Ez most nem az a pillanat, amikor a kurucos mentalitásnak helye van. Az ország gazdaságilag sokkal rosszabb állapotban van, mint amit el tudunk képzelni. Nagyon rossz gazdaságpolitikai döntéseket hozott az Orbán-kormány az elmúlt években. Ebből a helyzetből nem tud magától kimászni, jelen pillanatban nem számíthat Oroszországra, és ha kilépnénk az Európai Unióból, akkor már Kínának sem lennénk érdekesek. Miért lenne egy 9,5 milliós ország Kína számára önmagában érdekes, ha nem jelent kiskaput a közel 450 milliós Európai Unió felé?
– És ez Orbán Viktort befolyásolja?
– Abszolút.
– Miért?
– Mert ő addig van hatalmon, amíg a Kádár-rendszert idézi. A Kádár-rendszer egy közepesen langyos, kvázi jólétet tudott teremteni. Itt a nyilas diktatúrán kívül, meg Rákosin kívül klasszikus diktatúrák nem voltak, és azok sem voltak hosszú életűek. A konszolidációt Kádár is úgy csinálta meg, hogy egy békés és valamiféle módon élhető, már-már szélesebb rétegek számára elérhető jólétet teremtett. Orbán is ugyanezt a kádári logikát követte, és amíg azt mondhatja, hogy
addig van oka abban bízni, hogy nincs olyan politikai üzenet, amivel meg lehetne fogni. Ez egy második Kádár-rendszer, és a Kádár-rendszerek sorsa az, hogy amint a gazdasági látszat-jólétet elveszíti, a támogatottsága is azonnal erodálódik.
