„Ő ott bolondul meg, én meg itthon” – elszakította egymástól a karantén az elválaszthatatlan párt
Katika tudja, hogy az ápolóknak most nagyon sok a dolguk, nincs idő semmire. A lezárás csak újabb feladatot ad nekik.
„Tudom, hogy sok a beteg, kevés a személyzet, csak nem akarom elhinni, mindenkinek a saját foga fáj.”
Katika legalább naponta kétszer beszél Gyurival. Mindig megijed, ha nem veszi fel, pedig könnyen lehet, hogy nem éri el a telefont. Ha Katika néni telefonja csörren meg, összerezzen, mindig fél, nehogy azért hívják, baj van. Ha a vezetékesen próbál elérni bárkit, kész csoda, ha sikerül:
„Szeretnék az orvossal beszélni, ötvenszer hívom, foglalt, egyszer végre kapcsolják az osztályt, akkor nincs ott az orvos. Mindig lejátsszák Beethoven összes szimfóniáját, mire végre sikerül valakivel beszélni és akkor kiderül, hogy akit találtam, az nem segíthet, de majd szól a nővérnek.”
Hiába vihet csomagot, bentről nem jön ki minden:
„A szennyest nem tudom elhozni. Tiszta ruhát tudok küldeni, de nem tudok annyi pizsamát venni, hogy mindig legyen új. Összeraknak valamennyit, de eddig más valaki felsőjét kaptam meg hármat is, alsót meg nem. Összekeverednek bent a ruhák. Én kimosom és beviszem, hátha keresi valaki.”
Csak legyünk együtt!
Minden nehézség között a legrosszabb, hogy nem lehetnek együtt.
Hiába egyeztek meg az elején, hogy csak telefonon beszélhetnek, kezdetben azt kérte Gyuri bácsi Katika nénitől, adjon pénzt a portásnak és beengedi. Nem akarta elhinni, hogy nem volt megoldható a heti egyszeri látogatás sem. Katika néni azt is mondta, be is öltözik, ha kell. Végül a napokban megkapta az első lehetőséget. Kitolják a folyosóra Gyuri bácsit ágyon és így találkozhatnak hetente kétszer öt percre. Kati néni igyekszik kicsit hosszabbítani.
„Szigorúan maszkban és kesztyűben, nincs ölelkezés, puszilkodás” – magyarázza Katika a szabályokat, amiket abszolút betartanak, mert tudják, az életük múlik rajta. Bemenni is kockázat kicsit, mert két busszal jut be a kórházba, de azt reméli, a maszk és a kesztyű megvédi.
Az még kérdés, mi lesz a hetven éves pár közös munkájával.
„ Nagyon, nagyon, nagyon sokat dolgoztunk a másfél hektáros tanyánkon, ahol van barack, cseresznye, szilva meg itthon egy 600 négyszögöles kert, tyúkok, nyulak. Mindent mi ketten csináltunk. Mondtam pár napja, hogy jó kis zivatar volt. Ő meg azt mondta: drágám, a hordót tedd az eresz alá, hogy legyen elég víz majd nekem a permetezéshez. Meg azt is mondta, hogy ha hazajön, majd legyomírtózik. Nem hiszi ő, hogy nem dolgozhat már.”
Kati néni újabb segítséget kért az önkormányzattól, hogy ha kaphatna két közmunkást, akik lekaszálnák a térdig érő füvet, akkor tudna tovább dolgozni a szőlővel.
Az asszony egész élete a munkáról szólt.
„Soha életemben nem nyaraltam. Színházban sem voltam például” – mondja sírva, de ez már nem is hiányzik, csak a társa, hogy folytathassák a közös életet, a közös munkát. Azt ígérte Gyuri bácsinak, hogy ha meggyógyul a felfekvése, hazaviszi és kiviszi majd a teraszra a kedvenc cicáival.
„Csak sírok meg imádkozom. A jó Isten ad erőt nekem, csak abban bízok.”
