„Nem is hinnéd, milyen jók tudnak lenni az emberek” – önkéntes karantén-napló, 3. rész

Szerda este jelentette be Magyar Péter, hogy már idén 100 000 forintos iskolakezdési támogatásban részesül több százezer gyerek. A miniszterelnök csütörtökön délelőtt egy videóban ismertette, hogy kik lesznek jogosultak a kétszer 50 ezer forintos részletben érkező támogatásra.

A gyors bevezetés érdekében a támogatást már meglévő jogosultságokhoz kötötték, például a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményhez. Ez azt jelenti, hogy minden iskolás gyermek, aki rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesül, automatikusan jogosult lesz a 100 ezer forintos támogatásra.

Ezen felül a támogatásra jogosultak lesznek az emelt összegű családi pótlékban részesülő, tartósan beteg vagy súlyos fogyatékossággal élő gyermekek, a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek, valamint a Dobbantó programban és a műhelyiskolai képzésben részt vevő fiatalok is. Minden, egyszülős családban nevelkedő gyermek is megkapja a támogatást, ahogy a gyermekvédelmi intézményben vagy nevelőszülőknél élők is.

A miniszterelnök videója alatt azonban nem mindenki örül egyformán a híreknek.

„Szuper. Vagyis aki tisztességesen dolgozik (de nem milliós a fizetése) és tényleg a gyerekre költené az most sem kap semmit...” – írta egy kommentelő. Egy másik nagyon hasonló véleményen volt:

Akadt olyan is, aki ennél is indulatosabban fejezte ki véleményét: „Mintha azt ígérte volna a Tisza, hogy MINDEN gyerek kap 100 ezer forintos iskolakezdési támogatást!!!?? MOST pedig diszkrimináltan, csak rászorultság alapon támogatja a gyerekeket? Kicsit mellébeszéltek, vagy csak elfelejtettem az ígéreteket, vagy lehet, hogy én nem értettem jól? Hmm, ezek szerint lesz még egy-két mézes madzag, úgy érzem.”

Ugyanezt három szóban foglalta össze másvalaki: „Nem ezt ígérte!”

Egy másik hozzászóló ennél konstruktívabban állt a bejelentéshez, és azt írta:

Ugyanakkor legalább ennyien hálálkodnak Magyar Péternek, amiért nekik jut majd a támogatásból.

Ehhez hasonló hozzászólásokból is több száz gyűlt már össze: „Csodálatos gondoskodás, köszönöm, köszönjük miniszterelnök Úr!”

„Kicsit minden károgó nézzen magába. Mit vártok két hónap kormányzás után egy szétrabolt ország új kormányától? Aki megkapja, az egy kicsit úgy érezheti, hogy egyszer (talán életében először) nem hagyja cserben a rendszer. Tudjátok mi jár mindenkinek? A szája” – foglalta össze a videó alatt kialakult kommentháborút egy hozzászóló.

Horváth József, a nemrég megszűnt Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet volt kutatási igazgatója az Ultrahang csatornának adott interjút, amelyben állítása szerint először és utoljára beszélt a múltjáról és az őt ért vádakról. Mint mondta, azért döntött a megszólalás mellett, mert a parlamentben és a médiában is szerinte „nyilvánvaló hazugságokat, méghozzá otromba hazugságokat” terjesztenek róla, és 37 évnyi hallgatás után úgy érezte, elég volt.

Horváth azt állítja, hogy 1984-ben, középiskolai tanárként egy újsághirdetésre jelentkezett, amelyben a Belügyminisztérium keresett fiatal diplomásokat „érdekes munkára”.

Családi hátteréről szólva kiemelte, hogy kitelepített kulák családból származik, ahol nem volt párttag, és ő maga is szegénységben nőtt fel. A kiválasztási folyamat hónapokig tartott, és a végén derült ki számára, hogy a titkosszolgálathoz kerülhet.

„Amikor közölték a felvételt, megkérdezték, hova mennék: mondtam, nyomozói munkát szeretnék, nem közlekedésrendészetet. Erre közölték: ők másra gondoltak – titkosszolgálatra. A tudatlanok magabiztosságával bólintottam. Akkor azt mondták: akinek humán diplomája van, az a III/III.-hoz megy, akinek reál végzettsége, az a III/II.-höz.”

Horváth szerint a a III/I. a hírszerzés volt a „top” kategória; a III/II. a kémelhárítás, a sor végén a belső elhárítás, a III/III. állt. Utánuk a technikai-támogató egységek jöttek. A III/III.-nál szerinte nem volt „Kádár-gyerek”. A III/II.-nél és a III/I.-nél viszont sok ismert név tűnt fel – itt Medgyessy Péter nevét hozta példaként.

Ezután megtanították nekik az alapokat: hogyan kell fényképezni, ujjlenyomatot venni; milyen találkozótípusok vannak – biztosító találkozó, pillanattalálkozó –, hogyan figyelnek meg, hogyan építik fel a fedést. Fél év után mindenki eldönthette, marad-e.

Horváth József 1986-ban alhadnagyként csatlakozott a BM III/III-as Főcsoportfőnökséghez. A vádakra reagálva, miszerint a kommunista rendszer végén állt a hatalom szolgálatába, azt mondta, az ő korosztálya egy kísérlet része volt, amellyel polgári diplomásokat, egyfajta „vérfrissítést” akartak behozni a rendszerbe.

A konkrét munkájáról azt állította, hogy kezdő, „zöldfülű” operatív tisztként nem volt tartótiszt. „Nem zsaroltam, nem szerveztem be senkit – nem azért, mert hős vagyok, hanem mert a státuszomból adódóan nem is tehettem volna. Ügyet nem kezdeményezhettem, nem javasolhattam. A szolgálatnál – bár egyre inkább látszott belül is, hogy rendszerváltozás jön – nem rúgták fel azt a protokollt, hogy 3–5 év, mire valakit „elengednek” önálló munkára. Így 1986–88 között alapvetően segédmunkákat végeztem.”

Munkája elmondása szerint főként elemzői volt: dossziékat olvasott és háttéranyagokat írt, emellett például egy utcasarkon kellett figyelnie. „Például késő este egy lépcsőház bejáratánál „szobrozni”, és ha valaki jön, öt percre feltartani. Más terület is „kölcsönkért”, mert a mozgásom nem volt katonás”.

Az interjúban kitért a Dunagate-botrányhoz kapcsolódó iratmegsemmisítések vádjára is, amelyet Ungváry Krisztián fogalmazott meg vele szemben. A történész azt állította, Horváth és társai Ócsán égethették el a páncélszekrényükben tartott állambiztonsági iratokat, például a saját munkadossziéikat.

Horváth József ezt határozottan tagadta. „Én 2010-ig életemben nem jártam Ócsán. 2010 után jártam ott először, amikor a katonai szolgálathoz kerültem” – mondta, hozzátéve, hogy mivel nem volt önálló ügye és nem tartott ügynököt, így munkadossziéja sem volt, amit meg kellett volna semmisíteni. Azt is elmondta, hogy a III/III-nál – más területekkel ellentétben – nem volt orosz összekötő, így szerinte az a feltételezés is valószínűtlen, hogy az iratokat tömegesen Moszkvába szállították volna.

Elmondta, hogy szovjet mintát követve minden „kapcsolatnak” (ügynöknek) háromféle dossziéja volt: munkadosszié, személyi dosszié, és az ügyiratok. Ha a tartótiszt megsemmisítette a munkadossziét, és az ügyiratok is eltűntek, maradhatott a hírhedt „6-os karton” – azon alapadatok vannak (név, fedőnév stb.).

A rendszerváltás után, 1990-ben átvették a megalakuló Nemzetbiztonsági Hivatalhoz. A III/I. és III/II. szakemberei közül szerinte sokan maradtak – a legfelső vezetés kivételével. „A III/III.-tól, ha jól emlékszem, talán 5–6 embert vettek át – köztük engem is –, a 28–30 éves korosztályból, többszörös szűrés után.”

1992-ben szolgálatok közti munkacsoport alakult, amely a miniszterelnök számára érkező információkat elemezte–értékelte – őt is oda delegálták.

Karrierje során volt osztályvezető, majd a Horn-kormány alatt, 1995-ben főosztályvezetőnek nevezték ki. 1998-ban, az első Orbán-kormány idején lett a hivatal műveleti főigazgató-helyettese. Ezt azzal magyarázta, hogy a kormányváltás után a miniszter mellé delegálták, ahol fél évig látták a munkáját, és ezután kapta a felkérést.

Azt állította, sosem tanult szovjet akadémiákon, és először 2000-ben járt Moszkvában, ahol főigazgató-helyettesként Vlagyimir Putyinnal tárgyalt, aki korábban, 1998 és 1999 között vezette az FSZB-t. A találkozó után a tolmács szerint az orosz protokollos a fogai közt csak annyit mondott: „Akkor jó a nyilvántartásunk.”

„A rendszerváltozás után talán az egyik legszámottevőbb, oroszok elleni sikeres realizálás az én vezetői tevékenységemhez kötődik” – állította Horváth, hozzátéve, hogy lebuktatott orosz ügynököket, akik a magyar érdekeket sértették.

Kövér Lászlóról, mint a titkosszolgálatokat 1998 és 2000 között felügyelő tárca nélküli miniszterről azt mondta, soha nem kapott tőle politikai megrendelést.

Szerinte Kövért egyedül az érdekelte, hogy a szolgálatok hatékonyak és eredményesek legyenek, és az ő minisztersége alatt történt az első komoly fizetésemelés a szolgálatoknál.

2002-ben, a kormányváltás után 42 évesen nyugdíjazták. Ezt követően a magánszférában helyezkedett el, és megalapította a később sokat emlegetett UD Zrt.-t.

„A lehallgatott beszélgetésben az hangzott el, hogy „bemegyek a Mac-könyvtárba”, de akkor még nem voltak ennyire elterjedtek a laptopok, és ezt a feldolgozók „MEH-könyvtárnak”, a Miniszterelnöki Hivatal könyvtárának értették” - állította. Szerinte ebből lett „behatolás a MEH adatbázisába”.

Horvátj úgy gondolja, a hatósági fellépés valódi oka az volt, hogy cége egy védett kommunikációs rendszert biztosított egy nagy magyar vállalatnak, amelyet éppen egy orosz hátterű cég akart felvásárolni.

Az MDF megfigyelésével és a párt belső ügyeibe való beavatkozással kapcsolatos vádakat is tagadta. 2008-ban előkerült egy felvétel, amin Csányi Sándorral beszélt Horváth cégtársa arról, hogy kaptak egy megkeresést Orbán Viktor bizalmasától, Tombor Andrástól arra, dolgozzanak rá az MDF-re. Elhangzik az is, hogy „levágott fejet kéne küldeni Dávid Ibolyának”. Ez a felvétel valahaogy eljotott az MDF elnökéhez, aki nyilvánosságra hozta. Horváth most azt mondta, hogy naponta több száz hívást bonyolítottak, „kiragadtak pár mondatot”, és a beszélgetés pikírtségét nem vették figyelembe.

Állítása szerint a legnagyobb megrendelőjük az OTP volt, ezért egyeztettek Csányi Sándorral a megkeresésről, de valójában semmi sem történt. „Bűncselekmény hiányában 2 hónapon belül megszüntettek mindent velem kapcsolatban. 2012-ben a Belügyminisztériumtól kártérítést is kaptunk” - tette még hozzá. Ugyanakkor a 2 milliárdos árbevételű cégük a támadások miatt teljesen lenullázódott.

2010 után a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatnál kapott pozíciót. A Hende Csaba akkori honvédelmi miniszter lehallgatásával kapcsolatos vádakról azt mondta, az egy belső intrika eredménye volt. Állítása szerint a miniszteri irodában még a Horn-kormány idején elhelyeztek egy azóta már működésképtelen lehallgató eszközt, és ezt használták fel ellene a belső riválisai.

Az interjúban tisztázta azt a gyakori tévedést is, hogy összekeverik őt a III/III-as csoportfőnökség egykori vezetőjével, akit szintén Horváth Józsefnek hívtak.

A Szuverenitásvédelmi Hivatal létrehozását védelmébe vette, mondván, az nem orosz, hanem inkább amerikai és francia mintára jött létre, és az ilyen intézmények fontosak egy ország szuverenitásának védelmében. Állítása szerint az ő lojalitása nem pártokhoz, hanem az országhoz kötődik. A jövőjéről annyit mondott, „most egyelőre majd kipihenem magam, egy kicsit igyekszem regenerálódni, aztán mivel már valódi nyugdíjas korúvá váltam, a normál nyugdíjamat folyósítani fogják.”

Jámbor András egy Facebook-posztban reagált azokra a vitákra, amelyek a 100 ezer forintos iskolakezdési támogatás körül alakultak ki. Azt írta, „nagyon durva olvasni, hogyan sorjáznak a kommentek a 100 ezer forintos iskolakezdési támogatásról szóló posztok alatt, amelyek a rászorultságot a »léhűtéssel«, a »lustasággal«, végső soron pedig az állam megkárosításával azonosítják”.

Jámbor szerint az iskolába járó gyerekek közel harmadáról van szó, akik támogatást kapnak, és abszurd lenne azt gondolni, hogy az ő szüleik mind csalók lennének.

Feltette a kérdést: „Vagy azt, hogy a fogyatékossággal élő, az egyszülős családban nevelkedő vagy az SNI-s gyerekek szülei mind problémás emberek?”

A képviselő kitért arra is, hogy a magyar emberek büszkék, és sokszor még akkor sem vallják be, hogy segítségre szorulnak, amikor valóban így van. Képviselői tapasztalataira hivatkozva említette, hogy nem egyszer találkozott nagyon nehéz helyzetben élő családokkal, akik mégis adományoztak, mert úgy gondolták, biztosan van valaki, akinek náluk is rosszabb.

Jámbor szerint pont emiatt hajlamos a társadalom alábecsülni a rászorulók valós arányát.

A posztban konkrét adatokkal támasztotta alá a szegénység kiterjedtségét. „Van olyan járás Magyarországon, ahol a mediánbér 290 ezer forint. Ez azt jelenti, hogy a dolgozók fele ennél is kevesebbet visz haza.” Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ezekben a térségekben a dolgozók több mint fele rászorulónak számít, pedig dolgoznak, sokszor keményebben, mint a milliókat keresők.

Ezzel párhuzamosan bírálta a korábbi családpolitikát, amely szerinte a leggazdagabb 20 százaléknak kétszer akkora támogatást adott a gyerekneveléshez, mint a legszegényebb 20 százaléknak.

Jámbor szerint a családtámogatásnak a gyerekekről kell szólnia, hogy egy tehetség ne vesszen el csak azért, mert rossz helyre született.

A bejegyzést azzal zárta, hogy a gyerekekre közös ügyként, Magyarország jövőjeként kellene tekintenünk, mert minél több esélyt adunk nekik, annál több esélyt adunk magunknak és az országnak is.

A Tisza-kormány szerdán és csütörtökön jelentette be a gyermekenként 100 ezer forintos iskolakezdési támogatást, amelyet rászorultsági alapon, mintegy 400 ezer gyermeknek juttatnak el. Az adómentes és végrehajtás alá nem vonható juttatás első, 50 ezer forintos részletét a Magyar Államkincstár augusztus 24-ig utalja, a második 50 ezer forint pedig novemberben érkezik iskoláztatási célú utalvány formájában. A jogosultságot már létező ellátásokhoz kötötték a gyors kifizetés érdekében. A bejelentést követően a Fidesz azt kifogásolta, hogy a kampányban ígért 700 ezer helyett csak 400 ezer gyermek kapja meg a juttatást. A vita így akörül forog, hogy a gyorsaság érdekében választott célzás kizár-e „láthatatlan” rászorulókat, illetve hogy a kommentelők egy része miért elégedetlen a szűkített jogosulti körrel.

Csütörtökön jelentette be Magyar Péter a kormány 100 ezer forintos iskolakezdési támogatásának részleteit. Az intézkedésre már a kampány során ígéretet tett a Tisza Párt elnöke, majd a kormányalakítás után azt is előrevetítette, hogy már idén augusztusban megkapják a családok a pénzt. Tegnap kiderült, hogy kik lesznek jogosultak a támogatásra, amely két részletben fog érkezni: az első részletet, 50 ezer forintot augusztus 24-ig utalja majd a Magyar Államkincstár, a második 50 ezer forintot novemberben utalvány formájában kapják meg a családok. A kormány számításai szerint mintegy 400 ezer magyar gyermek részesülhet a támogatásban. Ahogy megírtuk, sokan üdvözölték az intézkedést, mások azonban nehezményezték, hogy nem minden gyerekes család kapja meg a támogatást.

Valóban a rászorulókhoz jut-e el a két részletben érkező 100 ezer forint? Milyen csapdákat rejt a készpénzes juttatás a mélyszegénységben, és hogyan lehetne elkerülni, hogy a pénzt tanszervásárlásra, ne a napi megélhetésre fordítsák a családok? Mit tehet a rendszer azokkal, akik kijátsszák a szabályokat? Erről beszélgettünk L. Ritók Nórával, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjével.

— Régóta nem láttuk, hogy a rászorultsági elvet figyelembe vették volna. Hogyan értékeli ezt az új iskolakezdési támogatást? Eljut majd azokhoz, akiknek szánják?

— Mindenképpen örvendetes, valóban nem volt még ilyen. Iskolakezdéskor az önkormányzatok a lehetőségeikhez képest próbálták segíteni a családokat. Persze volt, ahol egyáltalán nem tudtak semmit adni, de más településen gyerekenként valamennyi pénzt adtak a szülőknek. vagy máshol tolltartóval, vagy iskolatáskával támogatták a halmozottan hátrányos helyzetűeket. Szóval valahogy eddig is próbálta a helyi rendszer kezelni az iskolakezdők támogatását, a tankerületek például az iskolákon keresztül füzetcsomaggal támogatták a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket. Ezek a csomagok azonban rendszerint elég későn, már az iskolakezdés után érkeztek meg. Tehát valami volt, de nem általánosan, nem ennyire kiterjesztve és nem ekkora összegben.

— Igazságos lesz a rendszer?

— Nagyon nehéz bármilyen kategóriában meghúzni a határt, és azt mondani, hogy „ez alatt igen, efölött pedig nem”. Mindig lesznek, akik a határon vannak, és sérülnek ebben. Ezzel együtt azt gondolom, hogy ez most egy nagyon humánus és bőkezű felajánlás.

Mi a telepen dolgozva látjuk ennek a kihívásait is. Ezt nagyon nehéz kezelni vagy ellenőrizni, mert meg kell értenünk, hogy ahol a szükségletek napi szintűek, például az étkezés tekintetében, ott az felülírja azt, hogy szeptembertől majd iskolába megy a gyerek.

— Miért írja felül a napi szükséglet a hosszabb távú célt?

— Aki generációs szegénységben él, az csak a rövid távú gondolkodást képes működtetni. Egyik napról a másikra él. Ezt nagyon nehéz összehozni azzal, amit egy ilyen intézkedés megcélozna: hogy hosszabb távon gondolkodjunk arról, hogy a gyereknek legyen megfelelő felszerelése, tanuljon, és tudjon előrehaladni az iskolában. Emlékszem, amikor elkezdtünk dolgozni, kaptunk egyszer egy nagyobb mennyiségű mosószer-adományt. Szétosztottuk a rászorulók között, majd nagyon rövid idő múlva kaptuk a visszajelzést, hogy többen eladták. Amikor utánanéztünk, mi történt, kiderült, hogy kenyeret vettek rajta. Ha az alapszükségleteket nézzük, akkor az, hogy ne éhezzünk, alapvetőbb, mint az, hogy mosott ruhánk legyen. A többségi agyunkkal elvárunk valamit, de az ő élethelyzetük teljesen más.

— Milyen csapdái lehetnek még a rendszernek?

— Elő fog fordulni, hogy a pénz nem a gyerekekre fordítódik. Az, hogy utalványban kapják meg a második részét, megoldás lehet, de tudjuk, hogy az utalványok is eladhatóvá válnak, sőt, talán még könnyebben, mint más eszköz. Aztán ott van a kérdés, hogy ki rendelkezik rendszeres gyermekvédelmi kedvezménnyel. Ez jövedelem alapján dől el, és be fognak kerülni olyanok, akik minimálbéren jelentik be magukat vállalkozóként, papíron alatta vannak a jogosultsági szintnek, holott a valóságban több jövedelem fut be hozzájuk.

És van még egy dolog: a tartozások. Azoknál a családoknál, akik hosszú ideje szegénységben élnek, szinte mindig van valamilyen szintű tartozásfelhalmozódás. Ha valaki elhelyezkedik a legális munkaerőpiacon (és ebbe a közmunka is beletartozik), a behajtó cég megtalálja, és a fizetése 33-50%-át vonja le. Amikor viszont a rendszeres gyermekvédelmi kedvezményt megállapítják, nem a ténylegesen kézhez kapott pénz számít, hanem a bruttó fizetés. Itt van megint egy olyan dolog, amit csak azok látnak, akik pontosan ismerik ezeknek a családoknak az életét.

— Összességében tehát jónak tartja a kezdeményezést, mint nulladik változatot?

— Ez egy nagyon jó gesztus, nagyon fontos területet érint, és a társadalmi igazságosság szempontjából mindenképpen üdvözlendő. Ahhoz viszont, hogy a kontroll működjön és a csapdákat elkerüljük, finomítani kell majd rajta. Olyan átlátható rendszer kell, ami a családok valós élethelyzetét tükrözi, és ezt biztosan csak a helyi közösség, az intézményrendszer tagjai fogják látni.

— A szabályozás szerint az egyszülős családok automatikusan megkapják a támogatást, jövedelmi helyzettől függetlenül. Ez nem igazságtalan? Simán megtörténhet, hogy egy egyszülős családban kiemelkedő a jövedelem. Nem lett volna jobb ezt is jövedelemhez kötni?

— Biztos, hogy önmagában nem mond semmit a rászorultságról az, hogy csak egy szülővel él a gyermek. De ha megnézzük, milyen családtámogatási rendszerek voltak eddig, akkor látszik, hogy ők sok mindenből kimaradtak. Ez egy gesztus feléjük, de egyértelmű, hogy itt is finomítani kell majd. Lehet, hogy egy egyszülős szülő magas gyerektartást kap, vagy olyan állása van, hogy nincsenek anyagi gondjai.

Nagyon nehéz ez tisztán látni egy olyan országban, ahol homályos, hogy kinek miből van jövedelme. Mi ezzel is szembesülünk a mindennapi munkánkban, minden társadalmi csoportban. Sokat vádolják a generációs szegénységben élőket azzal, hogy az attitűdjükben ott van a „nekünk jár” dolog. De közben ezt sokkal többen a magukévá teszik.

Ehhez valamiféle morális tartás kellene, de amint egyre inkább látszik, ez a legfelsőbb szinteken sem működött az elmúlt 16 évben. Nyilván, ha olyan ország lennénk, ahol a gazdasági helyzet lehetővé teszi a teljesen ingyenes oktatást, mint erre van példa Európában, jó lenne. De nálunk nem ez a helyzet, és a társadalmi olló is hatalmasra nyílt, és a csökkentéséhez lemondásra is szükség lenne. Láttam olyat, hogy az önkormányzat évnyitón kiállította egy sorba a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket, hogy ott adják oda nekik az önkormányzat által adományozott iskolatáskát. Fel sem fogták, hogy ez így mennyire megbélyegző a gyerekeknek. Mint ahogy azt sem lett volna szabad egy csomó ember elfogadja, hogy ingyen kapják a tankönyvet. Nem tudom, ez hogy fog helyreállni. Valószínűleg soha.

A megoldás az lehet, hogy megpróbáljuk finomítani ezeket a rendszereket. Nézzünk szembe a problémával, elakadásokkal. Nálunk az alapítványnál nagyon fontos, ha a gyerek pénz helyett magát az iskolaszert kapja meg. És fontos az a helyi tudás is, amivel az iskoláknak vagy a gyermekjóléti szolgálatoknak rendelkezniük kellene a családok valós anyagi helyzetéről. Akkor talán a rendszer maga tükrözne egyfajta morális hozzáállást. De még mindig az a kérdés, hogy ki fogja azt mondani, hogy „köszönöm szépen, nem kérem”? Nem sokan, mert az embereknek mindig több kell, és ami jár, az jár.

— A miniszterelnöki bejelentés alatt a kommentelők egy része azt írta, hogy „jól elisszák majd a pénzt”. Bár általánosítani nem lehet, ez mennyire valós probléma?

— Erről nagyon nehéz beszélni, senki nem akar szembenézni vele, de a terepről pontosan tudjuk, hogy ez is egy létező, de nem általánosítható dolog. Ha kapnak pénzt, annak egy része arra fordítódhat, hogy megéljenek, ez a túlélési stratégia. „Akkor most bevásárolunk és jóllakunk.” Esetleg megveszik azt is, amire a gyerek vágyott, a kólát, meg maguknak a cigit. Nem biztos, hogy arra gondolnak, hogy „nincs egy fillérünk se, de tegyük el ezt a pénzt, és majd veszünk a gyereknek táskát meg cipőt”. Ez nagyon nehéz, mert egyrészt a szülői kompetenciák, másrészt a problémában való szocializálódás, a túlélési stratégia nem minden családnál engedi ezt a fajta mozgásteret.

— De van különbség aközött, ha valaki élelmiszerre költi, mert éhezik, vagy ha olyasmire, amivel csak tetézi a bajt.

— Ez a szülői kompetenciák hiánya miatt is benne van „a pakliban”. Az, hogy a szülő magát, a saját kielégítetlen szükségleteit helyezi-e előtérbe, ami lehet káros szenvedélyhez, kábítószerhez, alkoholhoz, dohányhoz kötődő dolog, előfordulhat. Ezek állami intézkedéssel kiküszöbölhetetlenek.

Azok, akik kimaradtak a támogatásból, és sértve érzik magukat, ebbe fognak belekapaszkodni, és ez csak növeli a kirekesztést és a gyűlöletet.

— Mit lehet tenni?

— Autonóm családokról beszélünk, felnőtt emberekről, akiknek az életébe nem lehet úgy beavatkozni, hogy valaki odamegy, és megnézi, mi van a kukában. Nem mehetünk le olyan szintre, ami sérti az egyéni döntéseket és az alapvető jogokat. Olyan rendszert kell működtetni, ami a hibalehetőséget minimalizálja. Mi például, amikor ösztöndíjat adunk, azzal el kell számolnia a szülőnek, számlát kell hoznia. Ebben is benne van a kiskapu, de néhány szúrópróbaszerű ellenőrzéssel nyilvánvalóvá tehetjük, hogy ezt a kiskaput nem szabad kinyitni. Vagy ha gyógyszert váltunk ki, azt megcsináljuk együtt, vagy ő csinálja meg, de rögtön hozza a visszajárót és a blokkot. Az ilyen ellenőrző segítségnyújtás egy idő után lezárja azokat a kapukat, ahol a segítség nem arra fordítódik, amire szánnánk. Ezeknek a rendszereknek a kidolgozása, finomítása lenne a fontos, de úgy, hogy közben az emberi méltóságba és a családok önrendelkezésébe ne nyúljunk bele.

— Ez a családsegítő szolgálatok feladata lenne, nem? Hiszen ők ismerik a családokat.

— Igen, de nem vagyok benne biztos, hogy az egész országban van erre megfelelő számú elkötelezett szakember és kapacitás. De ez a jövő. Mindenképpen nagy előrelépés ez, egy első lépés, aminek szüksége lesz korrekcióra.

— Miért nem a családsegítő a megoldás?

— Első lépésnek ez egy nagyon jó, nagyon szép gesztus és nagy merítés. Az iskolák ma nem látják a gyerekek családi körülményeit. A gyermekjóléti vagy családsegítő szolgálat látja, de ő csak azokat a gyerekeket, akikkel dolguk van. Pl. akiket védelembe vettek. A rendszer ma ügykezelő, nem okkezelő. Addig foglalkoznak a gyerekkel (családdal), amíg az ügyet produkálja. Ha az megoldódik, a figyelem is megszűnik. De ha az okot nem kezelik, az újra produkálni fogja az ügyet.

Nincs kapacitásuk átlátni a családok életét és építeni a közösségi erőforrásokra.

— A civil szervezetek segíthetnek?

— Nagyon fontos, hogy egy olyan civil szervezet, mint az Igazgyöngy, együttműködjön a családsegítővel, és az egész intézményrendszerrel. Mert mi a helyi beágyazottságunk miatt előre látjuk, mi fog történni. Meg tudjuk mondani, melyek azok a családok, ahol kockázatot jelenthet ennek az 50 ezer forintnak a célba juttatása. A családsegítő ezt nem feltétlenül látja, mert ő csak a legproblémásabb családokkal találkozik, és időszakosan.

Nagyon lényeges, hogy beemeljünk a megoldásba egy közösségi aspektust is.

És még egy dolog: a közösségi attitűd jobban befolyásolható, mint az egyéni, és visszahat az egyénre is. Ha egy szegregátum közösségében megfogalmazódik, hogy méltatlan dolog, „ciki” a gyerek iskoláztatására kapott támogatást a felnőtteknek másra költeni, az egy olyan erő lesz, ami lassan, de elkezd működni. Ezt kell elérni. Ez a különbség az adományozás és a fejlesztő segítségnyújtás között. Ezt az államtól érkező adományt is fejlesztő segítségnyújtássá kell emelni.

— Azt mondja, az iskolák nem látják a gyerekek családi hátterét. De mi a helyzet a családlátogatással, a gyermekvédelmi szakemberekkel? Ez nem működik?

— Vannak gyermekvédelmi szakemberek, sok helyen iskolai szociális munkás is. A családlátogatások azonban már nem kötelezőek, és nem is jellemzők. Mi azt látjuk, hogy a szegregálódó iskolákban a pedagógusok gyakran nincsenek tisztában a gyerekek valós helyzetével: hogy külföldön dolgozik-e a szülő, közmunkás-e, milyen szintű lakhatás szegénységben élnek, mennyi jövedelmük van a fekete zónából. Inkább csak névlegesen működik a rendszernek ez a része (tisztelet a kivételnek). Ha jól működne, nem történnének meg olyan esetek, amelyekről gyakran hallani. Mi együttműködünk az intézményrendszerrel, próbáljuk felhívni a figyelmüket, hogy itt, vagy ott gond van vagy gond lesz. De nagyon lassan történik elmozdulás. Sokan inkább kivárnak, és nem akarnak konfliktust. Arra voltak szocializálva, hogy „legyetek csendben, ne derüljön ki semmi, majd megoldódik valahogy”. Túlélésre rendezkedtek be, a problémás gyerekek, családok túlélésére. És most itt vagyunk, látjuk, ahogy borulnak ki a csontvázak mindenfele. Ezek az elhallgatás eredményei.