„Nem csodaszép képeket készítek az emberekről, hanem olyanokat, amelyek megmutatják, milyenek a maguk valójában”
Kölcsey Sára januárban második helyezett lett a Magyar Sajtófotó Pályázaton az Anyás reggel című sorozatával a mindennapi élet kategóriában. Szenvedélyéről, a dokumentarista családfotózásról beszélgettünk.
Kölcsey Sára hitvallása az, hogy minél hétköznapibb, nyersebb egy fotó, minél kevésbé beállított, számára, annál érdekesebb. Ebben a szellemben készült sorozata, az Anyás reggel a Mindennapi élet kategória második helyezését nyerte el a Magyar Sajtófotó Pályázaton.
„Ez szakmailag egy hatalmas megtiszteltetés, de legfőképp megerősítés” - írta a Facebook-oldalán, amikor megtudta a hírt. „Voltak, akik nem hittek bennem. Abban, hogy a dokumentarista családfotózásnak van jövője itt Magyarországon.
Sokan nem értették, hogy miért nem elég nekem a négy gyerek, hiszen van velük így is elég munka! De szerencsére mindig többen voltak mellettem azok, akik biztattak, támogattak.
Mindig kerültek az utamba emberek, akiket megérintett, gondolkodásra késztetett egy-két munkám és ezzel adtak egy újabb lökést.”
Kölcsey Sára négy éve kezdett el fotózni, a negyedik gyermeke születése után. „Ahogyan megismertem fotóriportereket és fotósokat, azt tapasztaltam, hogy többségük elsősorban nem az elismerésért és a díjakért dolgozik, hanem inkább azért, hogy egyedi módon mutathassanak be olyan témákat, amelyeket kevéssé ismerünk vagy amelyekkel nehezen szembesülünk.”
Amikor beszélgettünk a sajtófotó-díjról, a munkájáról és a dokumentarista családfotózás iránti elkötelezettségéről, azt mondta, nincsenek hatalmas vágyai vagy elképzelései. Viszont rengeteg családot megismert, a legkülönfélébbeket, és sok anyával beszélt. Mint ahogyan a Facebook-posztban üzente, a munkájával a nőknek is szeretne üzenni.
„Mivel mi nők folyamatosan hadilábon állunk saját magunkkal, szeretném elhitetni anyákkal, hogy teljesen jó az, amit csinálnak.
Pontosan elég, amit nap mint nap tesznek a gyerekeikért vagy otthon, a privát életükben” - mondja Kölcsey Sára.
“Azt gondolom, hogy most, a XXI. század impulzus-áradatában nagyobb szükség van őszintén beszélni az anyaságról, mint valaha. Csak be kell ütni a #mumlife hesteget, és mással sem találkozunk, mint tökéletes anyákkal. Ők is a hétköznapokról, a gyereknevelés nehézségeiről beszélnek, miközben a képeken mást sem látunk, csak szuper egészséges ételeket, dizájn gyerekszobákat, anyukákat sminkben, gyerekeket ölben. Senki nem nyafog, sehol egy mosatlan edény, sehol egy földre dobott játék, egy síró csecsemő, egy ásítozó szülő. Az ember végigpörget egy ilyen oldalt két szoptatás között, majd végignéz a lakáson, magán (basszus, tegnap is ez a póló volt rajtam!), és máris szarul érzi magát. Aztán olvas még egy-két írást, hogy hogyan lehetne jobb anya, jobb feleség, ökocentrikusabb, egészségesebb, fittebb és kész. “
Csak azt szeretném, hogy ne torzítsuk el ezt a képet az anyaságról, hanem vegyük észre a szépséget az anyaság sokszor nehéz és szép pillanataiban. Annak örülnék, ha ezt minél többen felvállalnák, ha erről minél többet beszélnének, és ha ez képekben is megjelenne.”
Kölcsey Sára azért is örül, hogy az Anyás reggel című sorozatával ért el helyezést a sajtófotó pályázaton, mert valahol ez is erről szól, hogy az anyaság a nehézségeivel együtt szép és felvállalható. Merjünk arról beszélni, hogy egyáltalán nem könnyű anyának lenni, és teljesen normális elvárás az, hogy az ember nem mindig akar a gyerekeivel lenni, és emiatt ne érezzenek a nők lelkiismeret-furdalást. Sok anyától kapott üzenetet, akiket éppen azért érintet meg a sorozat, mert eszükbe juttatta, hogy náluk is ilyenek a reggelek.
„A fotózás nekem is óriási önismeret volt, és már csak azért is örülök, hogy elkezdtem és csinálom, mert magam is sokkal öntudatosabbá váltam bizonyos dolgokban, fel mertem vállalni a gyengeségeimet is, és őszintén tudok beszélni ezekről is. A dokumentarista családfotózáshoz kell az én személyiségem is, kellőképpen nyitottnak és őszintének kell lenni. Minden családot, a legkülönfélébbeket is előítéletek nélkül közelítem meg. Rengeteg családnál jártam, és mindig mindegyiktől tanultam valamit. De amikor a fotózások alatt beszélgetek valakivel és megerősíthetem abban, hogy jó az, amit csinál, rendben van, és ezt visszalátja a képekben, akkor azzal is tettem valami jót.”
Kölcsey Sára sokáig csak közönsége volt a fotográfiának és a filmművészetnek. Szerette a művészettörténetet, kiállításokra és filmklubba járt az egyetem alatt. Azt nem gondoltam, hogy benne is megvan az alkotás képessége. Angol-magyar szakra járt Pécsen a bölcsészkaron, de az első két gyermeke az egyetem alatt született, ezért nem fejezte be a tanulmányait, hanem belemerült az anyaságba, és később született még két fia.
A gyerekek miatt vette elő a fényképezőgépet, hogy a családi eseményeket megörökítse. A férje tervezőgrafikus, ő kezdte el a munkája mellett autodidakta módon tanulgatni a fotózást.
„Amikor a férjem vett egy komolyabb fényképezőgépet, azt mondta, neki nem nagyon lesz ideje fotózni, nekem amúgy is jó szemem van az ilyen dolgokhoz, tanuljam meg,
legalább lesz valaki, aki használja. Kaptam tőle néhány angol nyelvű anyagot is, hogy ha elkezdem, ne automata üzemmódban használjam. Először féltem a fényképezőgéptől, egy csomó gomb volt rajta. De megtanultam a technikai alapokat, majd teljesen belelkesültem, és folyamatosan inspirációkat kerestem.”
Elsősorban angol nyelvterületen kezdett keresgélni, és pont akkor kezdett a dokumentarista családfotózás ismertebb műfajjá válni az Egyesült Államokban. Kölcsey Sára rájött, hogy ezt szeretné csinálni.
Akkor még nem sejtette, hogy más családokat fogok fotózni, de abban biztos volt, hogy a gyermekei gyerekkorát csak így fogja dokumentálni, irányítás, beállított jelenetek nélkül, izgalmasan bemutatott hétköznapi pillanatokkal. Közben igyekezett minél többet megtanulni a dokumentarista családfotózásról.
„Eleinte az ember elkezd minél több fotóst követni, de ezzel az a baj, hogy egy idő után összezavarodik. Én is elégedetlen lettem magammal, és arra gondoltam, soha nem leszek ilyen jó. Egy idő után megálljt parancsoltam, és visszatértem régi bölcsész magamhoz: elkezdtem régi fotósok munkáit nézni, fotós könyveket vásárolni. Így ma már inkább könyvekből, kiállításokból, személyes találkozásokból, workshopokon merítek inspirációt.
„A mai napig az emberi történetek hajtanak előre. Hallok valamit, és igyekszem lefotózni.”
A férje ötlete volt, hogy indítson blogot, ahová felrakja a gyerekek képeit, és megmutathatják a családnak vagy az ismerősöknek. Ez alapján jöttek az első felkérések családoktól. Most már ez a munkája.
Kölcsey Sára szerint a dokumentarista családfotó egyik nehézsége az, hogy a képek nyersesége, természetessége miatt nehezebben eladható műfaj.
„Nem azon van a hangsúly, hogy az adott családról, a szereplőkről a legtökéletesebbet mutassuk be, hanem minden helyzetnek a hétköznapiságában megtalálni a szépet. Ez főleg ma, amikor a legtöbben a közösségi médiában kifelé élnek, és tökéletesnek akarnak látszani, sokkal nehezebb.”
A fotózások alatt, akár esküvőn, akár egy családi születésnapon vesz részt, nem irányít, nem befolyásolja az eseményeket. A fényeket és a helyszínt sem változtatja, azzal dolgozik, ami elé tárul. Pont ezért szereti, mivel mentálisan folyamatosan kihívások elé állítja.
„Erősen kell koncentrálni, különösen azért, mert nem néma megfigyelőként kukkolok a sarokból a fotelban ülve, hanem ott vagyok a családdal, beszélgetek velük, játszom a gyerekekkel, és közben folyamatosan figyelnem kell arra, hogy észrevegyem a kínálkozó pillanatokat és meg kell neszelnem, ha valami érdekes történik.
Előfordul, hogy valaki elsőre megijed, hogy 'Jaj, hogy fog kinézni, milyen a haja, de minél több időt töltök egy családdal, annál inkább elfelejtik, miért is vagyok velük, és egyre természetesebben fognak viselkedni. Fontos, hogy ne vendégként legyek náluk, hanem mint egy közeli barát, aki előtt, ha betoppan, nem feszkóznak azon, hogy fel van-e porszívózva vagy el van-e mosogatva.”
Ha a család szeretne olyan képet, ahol mindenki ül, belenéz a kamerába és mosolyog, akkor ennek a kérésnek is eleget tesz Kölcsey Sára, picit irányítja őket – ha négy-öt órát tölt velük, akkor körülbelül tíz percet szán erre.
„Nem csodaszép képeket adok oda nekik, hogy nektek ilyennek kell lennetek, hanem olyan képeket, amik megmutatják: Ti ilyenek vagytok, ez a mostani életetek. Én ezért szeretem ezt a műfajt.”
Azt mondja, folyamatosan kattog az agya, hogy miket lehetne még fotózni és miket szeretne megvalósítani. Nem vállal túl sok fotózást, egyrészt a 4 gyerek miatt, hogy ott legyen nekik, mint anya. Másrészt azért sem, hogy legyen ideje olyan projektekre is, amelyek sokkal több időt igényelnek, esetleg el kell hozzá utazni hosszabb időre.
„Kezdek azon gondolkodni, hogy ideje lenne a jelenlegi témákon túllépni, például veszélyes helyre elmenni és ott fotózni, vagy olyan emberekhez elmenni, akik a társadalomból kirekesztettek, és az ő sorsukat bemutatni. Az is izgalmas lehet, hogy a világot körbeutazva egy-egy családon belül mutatom be. De egyelőre próbálok a realitások talaján maradni és kisebb terveket kitűzni magamnak.”
