Muntag Vince: Egy mozgássérültnek kevés a lehetősége arra, hogy szellemi területen érvényesüljön
Muntag Vince tehetséges fiatal kutató, irodalmár, színháztudós. Gimnazista kora óta minden szakmai versenyen és pályázaton első helyezést ért el. Elvégezte az ELTE irodalomtudomány és a Károlin a színháztudomány szakot, most előbbin kezdi a doktori iskolát. Kerekesszékkel mozog. És szeretne külföldön tanulni.
Egy 2016-ban elnyert ösztöndíjnak köszönhetően lehetősége volna arra, hogy Canterburyben, a University of Kent European Theatre mesterszakán tanulhasson. Ehhez azonban segítőt kell fizetnie, mivel enélkül a hétköznapi teendők sem mennek.
Muntag Vince közösségi kampányba kezdett, pénzt gyűjt segítője külföldi tartózkodására. Erről, az ösztöndíjról és a kutatási területéről beszélgettünk.
- Miért ilyen fontos ez az ösztöndíj?
- Attól függ, kinek a számára.
- Tágabb értelemben, és önnek személyesen.
Azt tapasztaltam, hogy egy olyan embernek, aki hozzám hasonlóan speciális szükségletekkel éli az életét – vagyis aki mozgássérült, vak vagy hallássérült –, annak
kevés lehetősége adódik arra, hogy szellemi területen érvényesülni tudjon, illetve arra is, hogy önálló életvitelt folytasson.
Nem tartom a magamét egyedi esetnek, de azt tapasztalom, hogy nem általános, hogy egy mozgássérült stb. karrierépítésben vagy családalapításban gondolkodjon. Az még elképzelhető, hogy valahol talál munkát, de
az volna a kívánatos, ha tele lenne a város dolgozó, adózó, és önállóan élő, akár családos fogyatékos emberrel.
Az előbb elmondottak miatt szeretném, ha minél nagyobb nyilvánosságot kapna a kutatási területem és az ösztöndíjam, hogy tudassam a többekkel: van ilyesmire lehetőség. Én nyilvánvalóan szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy olyan családban élek, ahol az ilyesfajta önérvényesítés nem szokatlan dolog. Pesten nőttem fel egy értelmiségi házaspár gyermekeként, a testvéreimet és engem is olyan iskolába tudtak járatni, ahol ezek az igények kialakultak bennünk. Annak, hogy kevesen vagyunk így fogyatékossággal élők, annak véleményem szerint nagyobbrészt az az oka, hogy nincsenek szem előtt a lehetőségek. Ha például egy sérült gyermek – akinek egyébként szellemi értelemben nem lenne akadály a tanulás –, nem olyan társadalmi közegbe születik, akkor nem adódik az a lehetőség, hogy jobb középiskolába járassák, miután kijárta a Pető Intézetet.
Nekem személy szerint pedig azért fontos ez az ösztöndíj, mert bölcsészettudományi kutatópályára készülök színháztudósként, és azt látom, hogy az itthoni oktatási lehetőségeket a magam szintjén – most végeztem mesterképzést a Károli Gáspár Egyetemen – kimerítettem. Szakmailag számomra az jelentene továbblépést, ha külföldön tudnék tanulni, és az ösztöndíj erre lehetőséget biztosít.
A harmadik nagyon fontos ok az, hogy ez lehetőséget biztosíthat arra is,
hogy kiszakadjak egy kicsit a megszokott környezetemből, és elkezdhessem a magam önálló életét, kipróbálhassam magam új helyzetekben.
A fizikai állapotomból adódóan mindig is mások segítségére szorultam, illetve fogok szorulni, de ezt eddig nagyobbrészt a családom segítségével oldottam meg. Most pedig arról volna szó, hogy a fizikai szükségletek kielégítését professzionalizáljam, jogilag is, technikailag is magam szervezzem meg.
- Jelenleg hol tart a gyűjtés?
Elég jól állok. Kitűztem magamnak egy minimumot, hatmillió forintot, és a különböző úton érkező adományokból is érkezik valami. Az adománygyűjtő oldalon a kitűzött összeghez képest 60 százalékon áll a gyűjtés, ehhez gyűlt még kicsit több mint másfél millió forint a saját számlámra, amit erre a célra hoztam létre, és több helyről ígértek még adományt.
Adminisztratív úton kezdem el a doktori képzést az ELTE-n szeptembertől, és miután hazajöttem, azt fogom csinálni, illetve befejezni. Elvileg úgy terveztem, hogy halasztok egy évet Budapesten, de nem látom előre, milyen költségei lesznek az útnak, csak hozzávetőleges kalkuláció volt, hogy nagyjából mennyibe kerülhet. De a gyűjtést szeretném folytatni, ameddig csak lehet, mert az utam után is vannak terveim, amelyekhez jól jönnek az anyagi források.
Azt tapasztalom, hogy ez az "önállóan, mozgássérültként élni" társadalmi projekt nem egy olcsó mulatság. Ha nekem hosszú távon fizetnem kell a segítőmet, márpedig szeretnék ebben gondolkodni, akkor arra elő kell teremtenem a forrásokat.
- Hazai szervezetek tudnak segíteni? Ha igen, hogyan?
Mivel a családom több szállal kötődik az evangélikus egyházhoz, ezért valószínűleg egyházi segítséggel fogom a kiutazást megoldani, mert az elektromos kerekesszékemet nehéz volna repülőgépen szállítani.
Így segítheted Muntag Vincét, hogy azt tanulhassa, amit szeret
Muntag Vince számlaszáma: 11775094-19978882
IBAN szám: HU11 1177 5094 1997 8882 0000 0000 OTP BANK SWIFT azonosító (BIC-kód): OTPVHUHB.
- Miért éppen ezt az egyetemet választotta?
Elsősorban szakmai okból: olyan helyet kerestem, ahol a kutatói ambícióimat ki tudom élni. A University of Kent az európai színháztudománynak egyik nagy gyűjtőhelye. Nagy-Britannia európai egyetemeként hirdeti magát - ez azt jelenti, hogy az európai tudományos elit szokott itt vendégeskedni.
Különösen érdekes volt, hogy miközben szerveződött az utam és a kintlétem, a világsajtót bejárta a Brexit-szavazás híre. Ezt követően 3-4 levelet kaptam az egyetemtől, hogy semmi baj, egyrészt ez a most induló évfolyamot nem érinti, tekintve, hogy a kilépés jogilag még nem történt meg, másrészt az egyetem minden eszközzel kiáll a nemzetköziség és a kontinenshez tartozás értékrendszere mellett. Nekik a nemzetköziség egyfajta védjegyük, egy hálózatos működésben gondolkodnak, társkapcsolatokat tartanak fenn más egyetemek kutatóival.
És úgy sejtem, talán kényelmesebb is lehet nekem egy ilyen, viszonylag kisebb angol egyetemen, mint mondjuk egy olyan monstrumon, mint az oxfordi vagy a londoni.
Olyan helyet kerestem tehát, ahol a nemzetközi tudományos pezsgés aktív, és ahol el tudok mélyülni azokban a problémákban, amelyek szakmailag érdekelnek.
- Mi a pontos kutatási területe?
Szorosabb érdeklődésem Molnár Ferenc drámaírói életművére koncentrál. Ami miatt kimegyek, az, hogy a Molnár-életműnek nem kevés nemzetközi vonatkozása, sőt angolszász vonatkozása van.
- Ismerik is külföldön Molnár Ferenc nevét. Annak idején hatalmas sikereket ért el, és az idegen nyelvre legtöbbet fordított szerzők közé tartozik.
Azért eltelt néhány évtized azóta, hogy világsztár volt, és tapasztalataim szerint Amerikában jobban ismerik, mint Angliában. De a műveit jó minőségben fordították le angol nyelvre, és
az a fajta dramaturgia, amit Molnár használ, kiválóan működik angol közegben is. Az a fajta látásmód, amit mi angol humornak nevezünk, és amit Molnár képvisel, nem nagyon távoli dolgok.
De ami kivezérelt engem, az ennél valamelyest általánosabb. Azt hiszem, hogy nem lehet tágabb nemzetközi összehasonlítás nélkül értelmezni Molnárt. De arról is szó van, hogy egy picit szeretnék körbenézni, hogy melyek azok a kérdések, amelyek manapság a nemzetközi színháztudományt izgatják. Szeretnék képbe kerülni, hogy melyek a divatos témák, melyek a divatos kérdésfeltevések. Mivel Magyarországon nehéz friss külföldi szakirodalomhoz jutni, ezért Magyarországról nem tudom megoldani, és ha képet kapok arról, hogy mi most az újdonság, ahhoz képest könnyebben el tudom helyezni, hogy engem mi érdekel.
Szeretném valahogy külföldön is eladhatóvá tenni, amit csinálok, és ehhez értelemszerűen fel kell mérnem a piacot.
VIDEÓ: Az ELTE videója a kétszeres OTDK első helyezett, Pro Scientia aranyérmes, és Sólyom-ösztöndíjas fiatal kutatóról:
- Miért izgalmas külföldön tanulni? Az itthoni struktúrához, az elsajátítható ismeretekhez képes, szemléletmódban milyen pluszt jelenthet?
Ezt sok irányból meg lehet közelíteni. Először is, úgy látom, hogy Angliában az oktatást politikai értelemben sokkal többre becsülik, mint itthon. Mind anyagi ráfordítás terén, mind az erről való politikai gondolkodásban több figyelmet fordítank rá, ezért sokkal szakmaibb az oktatás megszervezése. Egy egyetem ott megteheti, hogy azt és úgy tanítson, ahogyan akar, és azoknak, akiknek akar.
Úgy látom, iszonyatosan nagy pénz áll a University of Kent mögött, ami egyúttal nagy fokú szabadságot is jelent. Azt hívnak meg, aki tetszik nekik, és tulajdonképen az folyik az egyetemen, aminek kell.
Itthon a bölcsész szakokon az állami finanszírozás miatt egy bölcsészkar kénytelen tömegképzésben gondolkodni, ami miatt sokkal kevesebb figyelem jut az egyes diákra vagy akár a kiscsoportos munkára. Ha 16 ember ül be kiscsoportos szemináriumra, sokkal kevesebb esély van az érdemi közös munkára, mint ha mondjuk 8 ember ülne be.
Talán azzal tudnám a legjobban szemléltetni a különbséget, mint amilyen egy gimnáziumi egész osztályos óra, és egy gimnáziumi fakultációs óra között. Ennek az analógiájára lehet ezt elképzelni.
Ezen kívül - és ezt a sajtóban is lehet olvasni - mivel alacsonyak az oktatói bérek, az egyetemi oktatók egy csomó plusz munkát kénytelenek vállalni, vagyis sokkal kevesebb figyelem jut a diákokra és az oktató saját kutatásaira is. Ami azért volna fontos, hogy az oktató frissen tartsa a szaktudását, az eszközkészletét, általában a szakmaiságát.
Sokszor látok magyar egyetemen fáradt, elgyötört oktatókat, akik nem tudnak úrrá lenni a teendőiken, akik óratartási és publikációs kényszerben vannak. Ha pedig mondjuk 30-40 éves az oktató, akkor a pályájának az eleje általában egybe szokott esni a családalapítással, ami még inkább megnehezíti ezt a helyzetet. Ami az oktatás tartalmi részét illeti, azt tapasztalom, nagyon különböző kutatásrendszerek vannak, és az angol éppenséggel karakteresen más, mint a magyar.
- Például miben?
Csak az előzetes tájékozódásomból, és kint tanuló ismerőseim beszámolóiból indulhatok ki, ez csak sejtésekre elég.
Sokat szoktuk szidni a magyar oktatás poroszos jellegét. Ebben szerintem is van igazság, de nem árt árnyaltabban megközelíteni a kérdést.
A különbség, amit én látok, hogy a magyar oktatási rendszer nagyon úgy gondolkodik, hogy egy adott képzési szinten van egy ismeretanyag, amelyet adott idő alatt el kell sajátítani, annak a végére érünk, és az lezárul. Tehát zárt modul, amelyet úgy kell elképzelni, mint amikor az ember kirándulni megy, megpakolja a táskáját élelmiszerrel, és akkor az útközben szépen elfogy.
Az angol oktatási rendszer pedig kommunikatív módon gondolkodik a tudásról, tehát leginkább eseményszerűen. Leginkább az érdekli, hogy amikor két nagy tudású ember találkozik, vagy olyan emberek, akik intenzíven érdeklődnek nagyon valami iránt, mi történik. Nem határoljuk körbe előre, hogy körülbelül mire fogunk jutni, hanem ezt rábízzuk a beszélgetésre. Ez nem azt jelenti, hogy konkrét, megfogalmazható, felmutatható tudást ne adna ez az oktatási rendszer, de azt sem jelenti, hogy rossz az, ha tételesen számon kérünk bizonyos tudást, hiszen ez határozza meg, hogy kommunikálni tudunk-e róla utána. Azt tapasztalom, hogy vannak helyzetek, amelyekben a zárt tudás jó, csak utána középiskolában és egyetemeken a magyar oktatásnak ez a zártsága nem nyílik ki.
Angliában ezzel szemben a középiskolai oktatás is arra készít fel, hogy ezt valamikor kinyitjuk, és önállóbban kell megoldani egy sor dolgot.
A legfőbb különbség az, hogy az angol oktatási rendszer sokkal jobban megtanítja tanulni a diákokat, mint a magyar.
Ez nem azzal függ össze, hogy a tudás lexikális-e, hogy mennyire szigorú a számonkérés, mert ugyanazt a tudást úgy is át lehet adni, hogy 5 beaadandót írat egy félévben.
Nagyon sokszor látom különböző médiumokban, hogy a lexikális tudást lesajnáljuk a kompetenciafejlesztés kárára. Itt sokkal inkább egy aránytalanságról van szó, illetve hogy a tudás egészét a lexikális tudás mintájára képzeljük el, és ez az ami, ha jól látom, Angliában nincs meg.
De azért egészen pontosan erre a kérdésre akkor fogok tudni válaszolni, ha már visszajöttem.
