KULT
A Rovatból

Modern klasszikus született! – Lehet, hogy az Arcane a valaha volt legjobb Netflix-sorozat?

Nem vagyok elfogult, nem rajongói szemmel néztem a Netflix legújabb csodáját. Szeretem a videojátékokat, de a LoL-tól nagyon messze állok. Konkrétan az ellendrukkerek csapatát erősítem, egy konkurens játék fanatikus rajongója vagyok. Ilyen körülmények között is elvarázsolt az Arcane.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. december 26.



Az igazat megvallva, mostanság nem nehéz kitűnni a felhozatalból, a piros streamingszolgáltatónak vannak jó pillanatai, de maradjunk annyiban, hogy több szemetet készít, mint a kínai ipar, hogy növelje a katalógusának a kínálatát. Minden Ozarkra és Narancs az új feketére jut egy-egy Lindsay Lohan karácsonyi romkom. De mi is az Arcane? Van egy ismert videojáték, a League of Legends. Nagyon sokan szeretik, még többen utálják, és az a vicces, hogy mindkét körből játsszák bőséggel. Ezért egy nagyon toxikus közösség alakult ki körülötte.

Ez az a típusú játék, ami elrabolja az ember életét, könnyű rákattanni, nagyon nehéz benne jónak lenni, és szinte lehetetlen abbahagyni.

Az emberek általában kiégnek egy idő után, és utána teljes undorral viseltetnek a LoL-al szemben – jogosan, teszem hozzá. A készítőket, a Riot nevű fejlesztőgárdát szupergazdaggá tette a játék. Egy kínai cég, a Tencent ezért fel is vásárolta őket kilóra, több mint 400 millió dollárért még 2015-ben.

A Riot az utóbbi időben próbált több lábon állni, új típusú játékokat készítettek a League világában, Runeterrában. Volt itt lövölde, kalandjáték, verekedős játék. Minden, ami szem-szájnak ingere. Viszont hiányzott nekik egy presztízs televíziós sorozat. Ekkor keresték meg a francia Fortiche animációs stúdiót, és azok megdobták őket 250 millió dollárral, hogy készítsék el minden idők legjobb sorozatát! Igazából ez csalóka, mert eredetileg nem ennyi volt a költségvetés. Ez abból adódott, hogy – a Riot saját bevallása szerint is – nem volt még ilyen típusú projektjük, ezért elképzelni sem tudták, hogyan álljanak hozzá. Az pedig, hogy mi, mennyibe fog kerülni, nem tudták kiszámolni előre.

Így kellően elszaladt a költségvetés, az Arcane pedig minden idők legdrágább animációs sorozata lett, két évaddal és tizennyolc résszel.

A Fortiche se készített még ennyire összetett rajzfilmet, így ők sem tudtak büdzsén belül maradni. Nem csoda, hogy csak két évadra tervezték meg az eseményeket. Megérte? Teljesen, 100%-osan, minden bizonnyal és tuti biztos!

A francia srácok egy olyan látványvilágot alkottak meg, ami a Sony-féle Pókverzum-sorozathoz hasonló. A 3D-s elemeken néha 2D-s, néha pedig kézzel rajzolt effektek jelennek meg, illetve egyszerre több stílusban is látunk eseményeket. Ezt úgy értem, hogy van, ami zsírkréta-rajz, olykor teljesen fekete-fehér, máskor pedig olajfestmény-hatású az egész. Amikor az animátorokat megkérdezték, hogyan készítették el ezeket a jeleneteket, csak annyit válaszoltak, hogy „hát festettünk… kézzel… sokat”.

Igazi oldschool, kézzel animált részekben bővelkedik az Arcane! Mindemellett egy olyan történetet mesélnek el, amihez még csak hasonlót is régen láttunk tévéképernyőkön.

Egy kegyetlen, szenvedéssel teli, igazi emberi karakterekkel megtöltött élő-lélegző világot ismerhetünk meg. Akik nem ismerik a Runeterra világát, azoknak is páratlan élmény lesz. Én sem tudtam semmit erről az egész háttérvilágról, csak úgy belecsöppentem Pilltower és Zaun városának a harcába.

Pilltower ugyanis egy átlagos városka volt, erős iparral, egészen addig, amíg egy feltörekvő feltaláló, Jayce Talis (Kevin Alejandro) ötvözte a tudományt az amúgy elhanyagolt varázslatot (Arcane a neve ebben a világban), és létrehozta a Hextechet.

Ennek, a veszélyesnek gondolt technológiának köszönhetően a szállítás és a közlekedés távoli tájak között felgyorsult, és Pilltower nagyon meggazdagodott.

Ebből persze nem lát semmit az Alsóváros. Ugyanis van egy Zaunnak nevezett bányaváros Pilltower alatt, itt élt a munkásréteg, akik a Hextech miatt elszegényedtek. Innentől a bányászok és kétkezi munkások csak a bűn felé fordulhattak. Ez pedig folyamatos ellentéteket szül a lenti munkásosztály és a fenti értelmiség között. Igazi gazdag ficsúrok vs. szegény rablók harca, egy kis fantasyba ültetett steampunk körítéssel.

Ha csak ennyi lenne az Arcane, az is elég lenne, de ezt az egész konfliktust egy testvérpár szemén keresztül ismerhetjük meg. Powder (Ella Purnell) és Vi (Hailee Seinfeld) szülei meghaltak egy lázadási kísérletben, amikor Zaun megpróbált kiállni magáért, még a bánya virágzásának idején. Ám ekkor is a szegények veszítettek, a két pici lány pedig egyedül maradt. Igazi Disney-háttérsztori gondolhatná mindenki, ráadásul egy jólelkű „pótapa” lép a képbe, egy családi barát, aki vállalja a felelősséget a két rosszcsontért, Vander (JB Blanc). Egészen addig, amíg szörnyű, szerencsétlen események szétválasztják a két testvért.

Az egyik gyerek börtönbe kerül több évre, a másikat pedig egy fanatikus bűnöző neveli fel, a lány súlyos mentális problémáit ignorálva.

Közben a felsővárosban is nőnek az ellentétek a tudósok és a politikusok között. Ez nem egy könnyed mese. Hiába rajzfilm a médium, a zsáner egy akció-dráma-thriller egy kíméletlen világban. Elképesztően nehéz kérdésekbe nyúlnak bele, és nem félnek mellberúgni a nézőt. Igazi szörnyűségeket fogunk látni a képernyőn. Élmény nézni! Ennyire reális emberi szenvedést már nagyon régen láthattunk a tévében. Egy olyan világban járunk, ahol bárki, bármikor meghalhat. A Trónok harca óta nem láthattunk ennyi fontos karaktert elhullani, csak ott nyolc évadra szétosztva, itt csupán kettőben.

Két évad? Ennyi? Igen. Vi és Powder meséjét tökéletesen lezárják tizennyolc rész alatt.

Több nyitott kérdés is marad ugyan, de csupán azért, mert a Riot már most bejelentett egy spin-off sorozatot, Runeterra egy másik területéről.

Nem lepődnék meg, ha ott is találkoznánk ismerősökkel. Ám mindemellett egy kerek egész az Arcane két évada. Nem is oly régen írtam a második évad első három részéről, és ott azt fogalmaztam meg, hogy vannak karakterek, akik elég keveset szerepelnek a második szezonban.

Nos, ez a három karakter, megnevezve Ekko (Reed Shannon), a már említett feltaláló Jayce és Heimerdinger professzor (Mick Wingert) igenis kulcsfontosságú szereplőkké válnak a sorozat végéhez közeledve.

A hetedik rész elsőre időhúzásnak tűnhet, de meg merem kockáztatni, hogy a sorozat csúcspontja volt ez az akciómentes beszélgetős epizód, a fent említett három „hiányzóval” a főszerepben.

Majd jött a sorozatzáró kilencedik rész, és mindenre feltette a koronát. Kevés az olyan sorozat, ami ennyire kielégítően ért véget. Az Arcane minden pillanata kincs! Nem csak az animáción látszik a törődés, de az apróságokon is, és az eredeti szinkronszínészek is páratlan munkát végeztek. A szinkront még nem hallottam, de közel vagyok, hogy azzal is végignézzem az egész sorozatot.

Normális, hogy egy felnőtt ember rajzfilmet néz? Igen, ha ezt a történetet élő szereplőkkel készítették volna el, egyrészt nem lenne ennyire stílusos, másrészt a készítési költsége a többszörösébe került volna. Annyira grandiózus, epikus és látványos képekkel dolgoztak a Fortiche-nál, hogy azt nem lehet leírni.

Rengeteg apró részletet találhatunk benne, ami utalás az alapjátékra, illetve a filmes trükkök és mozis finomságok után minden kritikus megnyalja mind a tíz ujját.

Olyan dolgok, amikre egy rajzfilm esetében nem is gondolna az ember. Hiába vagyunk egy varázslattal és steampunkkal operáló fantasy univerzumban, az egész világ reális és élettel teli. Egyszerűen: emberi és törékeny.

Alex Seaver és Alexander Temple zeneszerzők munkáit vétek kihagyni. Az Arcane-ra jellemző, hogy sokszor átmegy videoklipbe egy-egy jelenet. Egy markáns, a sorozathoz írt popszám, technoszám vagy bármilyen zsáner megszólal, ami tökéletesen leírja az aktuális eseményeket, majd egy jelenettel később átváltanak egy epikus szimfonikus kórusra, és az is működik. Ennek a két, látszólag ellentétesen hangzó kavalkádnak tökéletes a kapcsolata.

A sorozathoz olyan zenészek írtak külön számokat, mint az Immagine Dragons (az Enemy, az Arcanehez készült), Woodkid, Ramsey, Sting, Stray Kids, Twenty One Pilots vagy Stromae. Már csak ez az illusztris társaság elvihette a büdzsének a nagy részét.

A Spotifyon a „Ma Meilleure Ennemie” című szám még mindig a Nemzetközi Top 50-ban van előkelő helyen, pedig a sorozat már több mint két hete véget ért. Ha már toplisták, ez az első olyan sorozat az IMDb-n, aminek egy szezonjának minden része 9.0 feletti értékelést kapott. A második évad "leggyengébb" része is 9.0-ás. Ám nem csak a nézők imádják, a rottentomatoes-on, ami a filmes kritikákat összesíti, jelenleg is 100%-on áll a sorozat mindkét évadja!

Tökéletes a lezárás? Igen. Keserédes, kegyetlen, mélabús, ám ha valaki odafigyel a részletekre, akkor nem fog depresszióba esni. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, amikor valami nagyon jónak vége van, egy ürességet hagy az emberben. Nos az Arcane számomra ilyen volt, amíg újra nem néztem az egész sorozatot, és észre nem vettem egy mintát, ami igencsak csökkenti a poszttraumás stresszt.

Látszik, hogy az első résztől az utolsóig mindent kiterveltek. Itt nem volt Trónok harcás, vagy lostos lesz-ami-lesz megoldás.

Úgyhogy a kérdésre, hogy tökéletes-e a lezárás, az őszinte válasz természetesen, hogy nem. Az egész sorozat tökéletesnek tűnik, de ha valaki hibát keres, az talál, van több mellékszál is, amit nem sikerült úgy kifejteni, ahogy megérdemelné, van egy két fontosabbnak tűnő karakter, aki kicsit háttérbe szorul a sorozat vége felé, de ez nem baj. Illetve az említett nyílt kérdésekre reméljük majd az új spin-off sorozat választ ad. Azonban az egész stílusa, mondanivalója, látványa, lezárása kárpótol ezekért az apróságokért.

Az is szánjon rá időt, aki nem szereti az animációt, vagy nem ismeri a League of Legends világát? Igen, minden ilyen és ehhez hasonló kérdésre egy stabil igen a válaszom.

Nem itt húznám meg a határt, kinek érdemes néznie az Arcane-t, hanem az életkorban. Nem ajánlom tinikor előtt. Nagyon kemény, kegyetlen és kíméletlen a nézővel a sorozat.

Sok fontos szereplőt fogunk gyászolni, és nem egy gyermek is áldozattá válik történetünk folyamán. Maradjunk annyiban, hogy bizonyos szintű érettségre van szükség az Arcane-hez. Hihetetlen, hogy egy rajzfilmről beszélek…

Nem gondoltam volna, hogy ezt leírom, hogy az Arcane minden elvárást felülteljesített, felülírt minden ranglistát bennem, és bőséggel átvette a „kedvenc sorozat” titulusát.

Nagyobb hatást gyakorol rám, mint a nagy kedvenceim közül bármelyik: a Star Trek, a Star Wars, a Breaking Bad, a Wire, a Bands of Brothers, a Battlestar Galactica, a Firefly, vagy a True Detective (első évad) bármelyik része.

Aki ezek után szeretné megnézni, a Netflix katalógusában megtalálja az Arcane mindkét évadát, és valószínűleg később meg fogja nekem köszönni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Véresre kaparta a falat a 27 éves Soós Imre, mégis öngyilkosságnak zárták le a halálát
A Jászai Mari-díjas színészt 1957-ben feleségével együtt találták holtan egy budai lakásban, gázmérgezés végzett velük. A helyszíni nyomok és egy későbbi ügynöki jelentés azonban idegenkezűségre utalnak.


Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.

Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?

Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.

1954-ben, mindössze 24 évesen Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Olyan klasszikus szerepekben bizonyított, mint Shakespeare Rómeója vagy Benedek a Sok hűhó semmiért-ből.

A filmvászon tette országosan ismertté. Olyan alkotásokban játszott, mint a Talpalatnyi föld, a Lúdas Matyi és a Liliomfi. A csúcsot és a nemzetközi áttörés lehetőségét Fábri Zoltán 1955-ös remekműve, a Körhinta hozta el. A filmben Törőcsik Marival alkotott párosa a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb kettőse. A film ikonikus táncjelenete a felszabadulás és a szerelem szimbólumává vált.

A Körhintát 1956-ban a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is beválogatták, ahol a fiatal francia kritikus, François Truffaut is lelkendezve írt róla. Törőcsik Mari évtizedekkel később egy rövid mondattal utalt a forgatáson szövődött különleges kapcsolatra: „…kicsit egymásba is szerettek.”

A sikerek mögött azonban egyre mélyülő belső vívódás húzódott. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája ráerőltette a „paraszti hős” skatulyáját, amiből kétségbeesetten próbált kitörni. Az 1956-os forradalom utáni légkör, szerelme, Ferrari Violetta disszidálása és a szakmai mellőzöttség érzése idegösszeomláshoz vezettek.

A János Kórházban kezelték, itt ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb orvossal, dr. Perjési Hedviggel, akit hamarosan feleségül vett. Ez a kapcsolat pecsételte meg a sorsát.

A hivatalos verzió, amit a Népszabadság 1957. június 22-i száma is közölt, egyértelmű volt: „…holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét… a rendőri bizottság megállapította, hogy … világítógázzal öngyilkos lett.” A lakás belülről volt bezárva. Az Index által feltárt későbbi visszaemlékezések és dokumentumok azonban rémisztő részleteket tártak fel.

A helyszínen egy cédulát találtak, amelyen állítólag ez állt: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.” A mondatot Perjési Hedvig testvére idézte fel. Egy, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ügynöki jelentés még sötétebb képet fest a nőről, aki a jelentés szerint korábban már megpróbálta megölni előző vőlegényét.

„Már régen az öngyilkosság volt a mániája… Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot elzárja” – áll a dokumentumban.

A jelek arra utalnak, hogy a felesége beadott neki valamilyen szert, majd megnyitotta a gázcsapot. Soós Imre felébredhetett a kábultságból, és utolsó erejével próbált menekülni, de a bezárt ajtón már nem jutott ki. A gondos, teljes körű vizsgálat elmaradt, a halálesetet gyorsan lezárták kettős öngyilkosságként. Soós Imre sírja a Farkasréti temetőben található, a Nemzeti Sírkert részeként védelem alatt áll. Rövid, de annál fényesebb pályája, a Körhinta nemzetközi sikere és halálának máig tisztázatlan körülményei legendává tették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az Északi-sarkvidéken tanult meg járni, gyerekkora óta jogilag siket volt, és a sírkövén is a fingással poénkodik – Leslie Nielsen ma lenne 100 éves
Erőszakos apja elől menekült a kanadai légierőhöz, és csak 62 évesen lett világhírű, miután drámai színészként képtelen volt befutni.


Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.

Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.

„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.

A második világháború alatt egyébként légi lövészként szolgált repülős bevetéseken. A háború után aztán a torontói Lorne Greene Academy of Radio Arts színművészeti akadémiára iratkozott be. A tanulmányai alatt ösztöndíjat kapott a New York-i Neighborhood Playhouse színházba, ahol színpadi és zenei tanulmányokat folytatott, mielőtt 1950-ben megkapta első komolyabb televíziós szerepét a Studio One című antológiasorozat egyik epizódjában.

Nem hajthatott fogatot

Az ötvenes évek elején számos kisebb szerepet kapott jóképű statisztaként, mellékszereplőként. Mivel már akkor is kiváló orgánuma volt, dokumentumfilmekben és reklámokban működött még közre narrátorként, hogy megkeresse a megélhetéshez szükséges pénzt. Ő azonban ennél többre vágyott, arról álmodozott, hogy Hollywood nagy nevű sztárja lesz. 1956-ban aztán kapott egy kis szerepet első játékfilmjében, a The Vagabond King című romantikus musicalben. A film bukás volt, de a producer, Nicholas Nayfack megkedvelte a fiatal és jóképű Nielsent, és felajánlotta neki, hogy beválogatja egy éppen készülő sci-fibe, a Tiltott bolygóba (1956). Nielsen természetesen kapva kapott az alkalmon, s ő lett az egyik főszereplő. A film (Shakespeare A vihara az űrben, ami valójában forradalmi volt, a Star Trek előfutárának tekintik) pedig nagy sikert aratott. Annyira, hogy Nielsen is népszerű lett, így szerződést kapott az MGM-nél.

Több évnyi kisebb szerepek és színészi küzdelmek után végre nevet szerzett magának. Pár évvel később nagyon szeretett volna szerepelni a Ben-Hurban (1959), így jelentkezett a meghallgatásra is, Messala szerepére, de nem járt sikerrel, Stephen Boyd lett a befutó. Ekkorra az MGM-mel kötött szerződése lejárt, így már szabadon dolgozhatott máshol, és így is tett.

Az 1960-as évektől kezdve a filmek iránti lelkesedése alábbhagyott, már sokkal szórakoztatóbbnak találta a tévés munkákat, ezért feladta az álmát, hogy hollywoodi sztár legyen, és inkább a képernyőkre költözött.
Akkoriban számos tévésorozatban szerepelt, például az Alfred Hitchcock bemutatjában, A szökevényben, a Peyton Place-ben vagy a The Wild Wild Westben. Ám ezekben is mindig mellékszerepekben tűnt fel, soha nem lehetett ő a főhős. Visszatért oda, ahol az ötvenes évek elején kezdte, a kisebb és másodlagos szerepekhez, csak most már a vászon helyett a tévében.

Hülyeség komolyan

Nielsent addig komoly drámai színészként tartották számon, ráadásul jóképű is volt, csupán nem kapott olyan szerepeket, amelyekkel bizonyíthatta volna a tehetségét és rátermettségét. 1969-ben aztán elcsípett egy főszerepet a The Bold Ones: The Protectors című kemény és nyers zsarusorozatban, ami azonban nem tartott sokáig, mindössze hét rész után levették a műsorról. A hetvenes években így visszatért a kisebb szerepekhez olyan sorozatokban, mint a San Francisco utcáin, a M.A.S.H., a Hawaii Five-O, a Kojak, a Kung Fu, a S.W.A.T., sőt, 1971-ben és 1975-ben a Columbóban is feltűnt. S persze azért akadtak mozifilmek is, például az évtized egyik népszerű katasztrófafilmje, a Poszeidon katasztrófa (1972), az 1977-es Az állatok napja (amiben többek között villámlások közepette félmeztelenül harcol egy medvével) vagy a Lángoló város (1979).

Majd 1980-ban jött a nagy áttörés! Egy testvérpár, David és Jerry Zucker, valamint írótársuk, Jim Abrahams (azaz a ZAZ trió) 1977-ben nagy sikert arattak a The Kentucky Fried Movie című vígjátékukkal, ezért egy újabb szokatlan komédiával akartak előállni. Akkoriban népszerűek voltak az Airport-filmek, ők pedig át szerették volna dolgozni a kevéssé ismert, 1957-es katasztrófadarabot, a Zero Hour!-t, méghozzá a sajátos abszurd humorukkal nyakon öntve.

Ebből született meg az 1980-as Airplane!, amelyben talán a film legemlékezetesebb karakterét éppen Leslie Nielsen játszotta az orvos Dr. Rumackként.

Zuckerék azért választották őt erre a tőle eddig felettébb szokatlan vígjátéki szerepre, mert olyan nagyszerű drámai színész volt, s úgy gondolták, széles körben nem ismert, de azért felismerhető arcokkal elhitethetik a nézőkkel, hogy az Airplane! komoly katasztrófafilmnek tűnik, és a hangulata is az, a poénok pedig sokkal nagyobbat ütnek, ha drámai színészek komoly, rezzenéstelen arccal mondják el azokat. A tervük bejött, az Airplane! új műfajt teremtett a komédián belül.

A paródiák fapofa királya

Nielsen pedig rákapott a vígjáték ízére, és sikerült később ebből karriert csinálnia. Ennek köszönhető az is, hogy manapság az egyik legnagyobb nevettetőként emlékezünk rá. A ZAZ trió 1982-ben előállt a Nagyon különleges ügyosztály című sorozattal, amelyben Leslie Nielsen játszotta Frank Drebin (a magyar szinkronban Drebil) detektívfelügyelőt, egy kifejezetten Nielsen számára megalkotott szerepet. Az Airplane!-től eltérően azonban a Nagyon különleges ügyosztály nem volt nagy siker a tévében. Csupán hat epizódot forgattak belőle, és ezek közül csak négy került adásba, mielőtt az ABC csatorna kaszálta a szériát. Aztán később levetítették az utolsó két részt is.

„Ez az a fajta humor, ami nem való a televízióba, mert oda kellett figyelni rá” – magyarázta később Nielsen a sikertelenség okát, utalva arra, hogy a televíziózás már akkoriban is csupán háttértevékenység volt, az emberek általában más dolgot csináltak közben.

Szerencsére a Nagyon különleges ügyosztály mégis kifizetődő lett, hiszen valami sokkal nagyobb született belőle később. A Paramount ugyanis megszerezte a sorozat VHS-forgalmazási jogait, és 1985-ben kiadta mind a hat epizódot. A kazetták nagy sikert arattak, a stúdió ezért felkereste Zuckeréket, hogy kérnek még ebből. Így végül 1988-ban megjelent a Csupasz pisztoly, az elkaszált tévésorozat egész estés filmváltozata.

Nielsen természetesen visszatért Frank Drebinként, s ez lett az első főszerepe egy mozifilmben több mint 30 év után. A közönség zabálta a Csupasz pisztolyt, ez a fajta humor a moziban sokkal nagyobb sikert aratott, nagyobbat az Airplane!-nél is. Nielsen pedig évtizedeken át tartó küzdelem után, 62 évesen végre világsztár lett.

Ezt követően a stúdiók kifejezetten Nielsen főszereplésével készülő paródiafilmeket rendeltek, így született meg a kilencvenes évek paródiafilmes őrülete. Jött a Bújj, bújj, ördög! (1990), a Csupasz pisztoly 2 ½ (1991), a Csupasz pisztoly 33 1/3 (1994), a Drakula halott és élvezi (1995), a Drágám, add az életed! (1996), a Sziki-szökevény (1998) vagy a Horrorra akadva harmadik (2003) és negyedik (2006) része.

Nielsent ugyanakkor a való életben sem lehetett komolyan venni. Például mindig felbukkant a világ különböző talk show-iban kedvenc poénjával, egy egyszerű fingógéppel, amelyet az interjú közepén sütött el általában.

Sosem állt le, világszerte milliókat nevettetett meg egészen a 2010-es, 84 éves korában bekövetkezett haláláig.

Szellentéssel a sírba

Nielsen összesen négyszer házasodott: Monica Boyer éjszakai klubénekesnővel 1950 és 1956 között voltak házasok, Alisande Ullmannal 1958 és 1973 között, Bobbye Brooks Oliverrel 1981-től 1983-ig, végül Barbaree Earllel 2001-től Leslie haláláig. Két lánya született a második, egyben leghosszabb házasságából: Thea és Maura. A kései éveiben Barbaree-vel az arizonai Paradise Valley-ben és a floridai Fort Lauderdale-ben éltek.

2010 novemberében Nielsen rosszul lett, így a Fort Lauderdale-ben található Holy Cross Kórházba szállították. November 28-án a színész unokaöccse, Doug a Winnipeg-i CJOB rádióállomásnak elmondta, hogy a nagybátyja 84 éves korában, a családja és a barátai körében örökre elaludt, a halálát tüdőgyulladás okozta, keleti parti idő szerint délután 5:30 körül. Nielsen holttestét a Fort Lauderdale-i Evergreen temetőben helyezték végső nyugalomra 2010. december 7-én, amelynek során elsüthette utolsó poénját: a síremlékére ugyanis még korábban a „Let 'er rip”, azaz „Ereszd ki!” feliratot választotta (az eredeti angol szöveg több szinten is megállja a helyét, hiszen a fingós poén mellett arra is utalhat, hogy hagyják őt nyugodni). A temetésen természetesen a Csupasz pisztoly zenéje szólt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Hét Királyság lovagja négy rész után visszaadta a hitemet a Trónok harca világában - Még csak most kezdődött és mindjárt vége…
Az HBO Max csendben ledobta az év egyik legjobb fantasy-sorozatát. A Hét Királyság lovagja úgy csap oda, hogy még a Sárkányok háza is pironkodhat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 10.



Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.

A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.

Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.

A negyedik epizód pedig végre teljes erővel beemeli a fő történetszálat: a Hetek próbáját, azt a lovagi küzdelmet, amely nemcsak Duncan sorsát dönti el, hanem tulajdonképpen útjára indítja a későbbi kalandjait.

Ez a pont az, ahol világossá válik, hogy a sorozat nem pusztán egy hangulatos előjáték, hanem komolyan gondolja a konfliktusokat, a téteket, a morális dilemmákat és a karakterek fejlődését.

Mindezt úgy, hogy közben meglepően letisztult marad: nincs túlírva, nem akar mindenáron sokkolni, mégis folyamatosan fenntartja a feszültséget.

A tempó is figyelemre méltó, bár kellett is ez neki, mert nem egy hosszú sorozat. Némelyik epizód csupán félórás, tartalomban sokkal többet ad, egy pillanatig sem válik vontatottá a cselekmény.

A dialógusok pontosan kimértek, a jelenetek gördülékenyen követik egymást, a dramaturgia pedig olyan magabiztos, hogy az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan lepereg egy rész.

Külön öröm, hogy a széria nem próbál modern frázisokat és kikacsintásokat erőltetni a középkorias miliőbe: a szereplők beszéde és viselkedése illeszkedik a világhoz, ami manapság, furcsa módon, már önmagában is üdítő. Lehet, hogy ez csak az új Star Trek sorozat után tűnik fel…

A két főszereplő közti dinamika továbbra is a produkció egyik legnagyobb aduásza. Peter Claffey és Dexter Sol Ansell remekül működik együtt: Duncan naiv, tiszta szándékú kóbor lovag és Egg meglepően érett, talpraesett fiatal inasa olyan párost alkotnak, akiknek minden közös jelenete kincs.

Ritka az olyan fantasy-kaland-sorozat, ahol ennyire könnyű szívből drukkolni a hősöknek, nem azért, mert muszáj, hanem mert valóban szerethetőek.

Dunk különösen érdekes figura a Trónok harca univerzumában: ő az a ritka kivétel, aki nem próbál ügyeskedni, nem akar a nagyhatalmúak sakktábláján előnyhöz jutni, egyszerűen csak tisztességes lovag szeretne lenni. Egg pedig kiváló ellenpont, fiatal kora ellenére józan ésszel és kíváncsisággal folyamatosan árnyalja a helyzeteket és voltaképp életben tartja az óriás lovagot.

A mellékszereplők sem maradnak csak a „bajuszpörgető” antagonisták szerepében. Imádtam utálni a gonoszokat. A családi viszályokkal terhelt nemesi családok épp annyira voltak érdekesek, mint főszereplőink.

A tétek ugyan kicsiknek látszanak egy Trónok harcához képest, de szeretett szereplőinknek az élete múlhat egy-egy döntésen.

Egy igazán élvezetes lovagi tornába csomagolt, belső konfliktusoktól feszülő családi csetepatét követhetünk végig az HBO Maxon.

Az egész sorozat legnagyobb erénye talán az őszinteség. Nem akar mindenáron trendeket kiszolgálni, nem próbál rálicitálni saját univerzumának legsötétebb pillanataira, hanem egy földhözragadt, emberközelibb fantasy-kalandot mesél el.

Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, sokkal több érzelmet közvetít, mint első pillantásra gondolnánk.

Jó a forgatókönyv, működnek a karakterek, a fordulatok nem érződnek öncélúnak, és az intrikák is pont annyira összetettek, hogy lekössék a figyelmet anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat. Persze azért itt is folyik a vér… mégis csak George R.R. Martin írta.

Négy rész után nehéz nem lelkesedni. Régen találkoztam olyan modern sorozattal, amelyről ennyire könnyedén írtam pozitív hangnemben, és amely ilyen magabiztosan találta el a saját tónusát.

Minden adott ahhoz, hogy a hatepizódos első etap valódi kincsként maradjon meg a nézők emlékezetében.

Nagyon remélem, hogy Ser Duncan the Tall története nem ér véget itt. Az HBO a további kötetekhez is bátran hozzányúlhat majd, csak addig jöjjön ki a pletykált negyedik kötet. Mert ha elfogy az alapanyag a Warner streaming szolgáltatója nem arról híres, hogy jó döntéseket hoz. Ha a folytatásban az utolsó két rész is tartja ezt a színvonalat, a Hét Királyság lovagja könnyen az év egyik legjobb új sorozata lesz. Az biztos, hogy a Trónok harca világának már most a legkedveltebb mellékága. Bocsi Sárkányok háza, de nem bocsi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Az, hogy fájdalom nélkül nincs eredmény, egyszerűen nem igaz” – Jennifer Aniston 57 évesen átírta a fitnesz szabályait
A kor tényleg csak egy szám! A legjobb példa erre Jennifer Aniston akinek ma van a születésnapja, mert a korát meghazudtolóan jól néz ki. A színésznő elmondta, hogy a Pvolve-módszerrel tartja magát fitten.


Jennifer Aniston ma lett 57 éves, de a kilencvenes évek óta a fittség és a kortalan szépség szinonimája.

„A ‘fájdalom nélkül nincs eredmény’ egyszerűen nem igaz. Jennifer most nyíltan szembemegy ezzal a felfogással, hogy a test sanyargatását az eredményesség feltételének tekinti.

Lehet eredmény fájdalom nélkül is” – szögezte le egy exkluzív interjúban. Ez a felismerés vezette el a Pvolve nevű funkcionális programhoz, amely nemcsak a testét formálta át, de a mozgáshoz fűződő viszonyát is alapjaiban írta újra.

A Pvolve egy alacsony terhelésű, kontrollált mozdulatokra épülő rendszer, amely speciális, ellenálláson alapuló eszközökkel dolgozik.

A cél nem az ízületeket terhelő ugrálás vagy a súlyok emelgetése, hanem a teljes izomláncok aktiválása, a mobilitás és a stabilitás fejlesztése.

A koncepció tudományos hátterét egy, az Exeteri Egyetemmel közösen végzett kutatás is alátámasztja, amelynek kezdeti eredményei szerint 40 év feletti nők körében 12 hét alatt mérhetően javult az erőnlét, a rugalmasság és az egyensúly.

Aniston számára a valódi fordulópontot egy 2021-es hátsérülés hozta el.

Ekkor szembesült azzal, hogy a korábbi, nagy intenzitású edzései hosszú távon fenntarthatatlanok.

„A Pvolve tiszteletben tartja, hol tart a tested, és lehetővé teszi, hogy a korlátaid körül dolgozz” – magyarázta a színésznő, aki 2023 júniusában hivatalosan is partnerként csatlakozott a márkához.

„Egy 30 perces Pvolve-edzéstől is csurom vizes lehetek, és elképesztő eredményeim vannak – anélkül, hogy szó szerint összetörném a testemet” – mondta a People magazinnak.

Független tesztek szerint a program hatékony és rugalmas, de a fejlődéshez elengedhetetlen a progresszív terhelés és a speciális eszközök használata.

Aki követné Aniston példáját, annak elsősorban digitális úton van erre lehetősége. A Pvolve havi 24,99 dolláros, azaz nagyjából 8 ezer forintos streaming-előfizetéssel több ezer online órát kínál, míg a fizikai stúdiók egyelőre főként az Egyesült Államokban és Kanadában terjednek.

A fitneszprogram mellett a színésznő magánélete is rendeződni látszik; születésnapját új párjával, Jim Curtis hipnoterapeutával ünnepli, akivel a hírek szerint közel egy éve alkotnak egy párt. „Tényleg tisztelned kell, ahol a tested épp tart.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk