Mit műveltem én?! – Negyvenes nő a húszas éveiről
Őszintén megmondom, hogy nem érzem magam negyvennek, meg negyvenegynek sem, sőt, harminchatnak sem. Lélekben huszonéves vagyok, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy infantilisen és röhögve el tudok játszani gyerekekkel, imádom fagyival enni a csipszet, és éjfélig sorozatot nézni, bár másnap fáradt vagyok. Persze van egy felnőtt énem is, mint mindenkinek - mint ahogy azt gondolom, valamennyiünknek van egy gyermeki énje, csak vagy hagyjuk fel- vagy elszabadulni, vagy nem. A felnőtt énem dolgozik, takarít - utálja -, főz - szereti, de csak, ha nem muszájból kell - és gyermeket nevel, több-kevesebb sikerélménnyel.
És aztán van az énem, aki álmodik. Pár éve kiköltözünk egy kertes övezetbe, mert bár imádjuk Pestet, szeretjük az oxigént és a csendet is. Jó is itt, de kiköltözésünk első évében rendszeresen álmodtam Budapestről. És máig néha.
És ahol életem első saját lakásában a húszas éveim felét töltöttem, többnyire egyedül. Ó, azok a húszas évek!
A múlt héten vidéken találkoztam egy húszéves lánnyal, aki elmesélte, hogy pár napja szakított. Cigizett, karikák voltak a szeme alatt, de láthatóan élvezte a nyarat, mosolyogva beszélgetett - és közben gyászolt.
Olyan nehéz, mondta ez a lány, hogy régen az ember azt hitte, minden rózsaszín lesz a szerelemben, és aztán arcul csap a valóság. És annyira átéreztem, és úgy megöleltem volna, ha nem lett volna köztünk egy ásványos pult meg egy csomó értékes ametiszt, opál meg hasonlók, és nyomuló vásárlók.
Én amúgy nem tudom a tutit, szerintem talán azok a hetvenéves párok tudják, akiket ismerek és mára remekül összecsiszolódtak. Csak annyit tudok, hogy a szerelmet és a szívfájdalmakat, az összetört szívet és a lassan gyógyuló sebeket nem lehet megúszni. A bölcsebbek, jobb emberismerők kevesebbel megússzák, a naivabb, romantikus lelkek - mint amilyen én voltam - jó sokat sírnak és cigiznek. Tíz évig dohányoztam, pont húszéves koromtól harmincig,
Az alkohol a koleszban volt jó barátom a barátnőimmel, mint sokunknak. A kilencedik emelet folyosói ablakában borozva és cigizve - akkor még lehetett beltérben - beszéltük ki az aktuális "szemétládát" - akkor még nem tudtuk, hogy ő is a saját démonjaival küzd - vagy az aktuális szerelmet. Együtt éltük át a jót, együtt éltük át a fájdalmakat, mindig volt valakinek papírzsepije.
Aztán egyedül laktam, és esténként kiültem az előkertbe a bejárati ajtóm lépcsőjére a kopott bérházban, és ugyanígy folytattam: vártam, hátha valaki felhív, akivel pár napja találkoztam, vagy nem vettem fel valakinek, akivel pár napja találkoztam, és cigiztem, és néztem a Holdat. A fennmaradó időben pedig próbálkoztam kapcsolatokkal.
Elmondom, miket csináltam, hogy lássátok, milyen "átgondolt" voltam. Mindezt azért, mert szerelmes voltam a szerelembe. Abba az érzésbe, ami olyan, mint a drog huszonévesen, mert nem tudsz másra gondolni és jó érzés, hogy a másik sem tud másra gondolni. Az már nem olyan jó érzés, amikor te nem tudsz másra gondolni, de érzed, hogy a másik már több másik dologra is tud. Ezt mind át kellett élnem ahhoz, hogy értékelni tudjam a szerelem agyeldugaszoló dimenziójától távolabbi dimenziókat is.
Szóval volt olyan, hogy egy srác megállt az asztalunknál, és elhívott randizni, mert tetszettem neki, és én elmentem vele randizni, aztán pedig jártam vele, mert érdekes volt.
Nem illettünk össze és öt évvel volt fiatalabb nálam. Volt, hogy összejöttem egy sráccal a végén már azért, mert elkeseredésemben úgy gondoltam, egyedül maradok. Nem illettünk össze. Volt, hogy anyakomplexusos srácokkal jártam, akik kötődésképtelenek voltak, viszont annál érdekesebb személyiségek. Volt, hogy összejöttem egy sráccal, akivel összeillettünk - és érdekes is volt, itt is a kulcsszó - , de épp élete legnagyobb válságát élte át, így aztán totál lehúzott engem is, és hónapokig sírtam utána, amikor eltűnt. Volt, hogy éjjeleket átbeszélgettem valakivel telefonon, mert NAGYON érdekes ember volt - mondtam már, hogy imádom az érdekes embereket? - , de a kapcsolat egy hónapig tartott, mert élőben nem bírtuk elviselni egymás rigolyáit.
másrészt pedig igen, volt pár barátom, de mindegyik kapcsolatomtól azt vártam, hogy megmaradunk egymás mellett. De nem így lett.
A lánybúcsúmon a barátnőim azt követelték, bökdössem meg az expasikat a Facebookon, fú, de furcsa érzés volt. Mindegyik egy-egy év, vagy időszak, ruhák, illatok, emlékek. Az egyik kedvenc kajám máig az, amit az egyikük lakásának a közelében lévő étteremben ettem, pedig a szakítás gázos és traumatikus volt, de az a töltött palacsinta máig isteni. Valahogy minden beépül az énünkbe, még ha csak egy kedvenc palacsinta is marad meg belőle, valahogy mintha lenne a dolgoknak értelme.
Én azt hittem, minden szakításba belehalok lélekben, igazi gyász volt mind. Ürességérzéssel, értelmetlenséggel, szürkeséggel. Mert mindig azt hittem, ez lesz "Az" (mármint nem a Stephen King-féle, bár utólag... ).
Mindenesetre számomra egy tanulság maradt a húszas éveimből, amiből talán már semmit sem bánok: nem mindegyik "az a bizonyos", aki érdekes. Mert abból kellemetlen helyzetek is lehetnek. Néha talán nem ártott volna némi szemlélődő Jane Austen-i hősnői attitűdöt felvennem, és elgondolkodnom, hogy igazából mi és ki a jó nekem. De akkor még nem tartottam ott.
mellettem - a névváltoztatás személyiségi jogok miatt történik - egy-egy üres székkel, előtte a kísérőajándékkal és a névtáblákkal: "Karcsi", illetve "Iván"? Hát ezek nem jöttek el velem, ha nem egyértelmű a szitu. Na, majd legközelebb elmesélem ezt is. Néha azt gondolom: Mit műveltem?! És néha azt, hogy biztos csak a Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt castingján jártam tíz évig.
