Lenyűgöző szobrokat készít egy magyar művész a bolhapiac kacatjaiból
A szobor szó hallatán a legtöbben valószínűleg bronzból vagy kőből készült statikus emberalakokra asszociálnak. Harasztÿ István életműve a bizonyíték rá, hogy létezik alternatíva: a kinetikus szobrászat hazai meghonosítójaként megszámlálhatatlanul sok installációt készített az elmúlt hatvan-egynéhány évben. Alkotóelemeiket gyakran a bolhapiacról szerezte be, hihetetlen kreativitással varázsolva át őket műalkotásokká.
A 81 éves művészt eredeti neve helyett szinte mindenki Édeskének szólítja: egyik barátja keresztelte el így még évtizedekkel ezelőtt, és a vicceskedésnek indult becenév szép lassan rajta maradt. Pedig nem mindig, és főleg, nem mindenkivel szemben illik rá a jelző.
Akit kedvel, azzal szemben maximálisan szívélyes, viszont már a telefonban leszögezi: a jelenlegi rendszer híveivel semmilyen szinten nem kíván közösködni. Az alkotástól is főként a közállapotok miatt vonult vissza nemrég, de ne szaladjunk ennyire előre. Miután megnyugtatjuk, hogy semmi közünk a kormányzó pártokhoz, és más politikai szervezethez sem, már könnyen megy az időpont-egyeztetés.
A meglepetések már a kapuban elkezdődnek
A műhely – amilyen szerszám itt nincs, az nem is létezik
Kispesti otthonukban fogadnak minket feleségével – a tágas családi házon látszik, hogy egy élet munkája van benne. A lakóterületen kívül szerszámokkal teli műhely is tartozik hozzá, valamint egy tekintélyes kortárs gyűjtemény a művészbarátok alkotásaiból, mivel Édeske lelkes műgyűjtő is.
Saját műveinek emiatt nem is jut hely a házban: a szemközti galériában helyezte el őket, amelyet pár éve vásároltak meg és alakítottak át egy hentesüzletből. A kollekció gazdagságát mutatja, hogy a falakon és a polcokon mára szinte egyáltalán nem maradt szabad felület. És ez csak az a része a hatalmas életműnek, ami a tulajdonában van.
A kezdetek
Édeske már gyerekkorában is a gépek rajongója volt, de az ebben rejlő művészetet csak később fedezte fel. Bár beiratkozott gimnáziumba, nem igazán találta ott a helyét, ezért hamarosan abbahagyta. Inkább ipari tanulónak ment, ahol géplakatosként kezdett dolgozni. Ez volt az ő világa: rövid idő alatt annyira megszerette, hogy később tanítani is ott ragadt.
A gyakorlati foglalkozások során egyre inkább rákapott a fémek művészi célú megmunkálására, akkor még teljesen ösztönösen. Művész barátai egy idő után azt javasolták neki, érdemes lenne tovább képeznie magát ezen a téren is. Rájuk hallgatva vitte el addigi munkáit a Dési Huber Képzőművészeti Körbe.
Későbbi mestere, Laborcz Ferenc először hallani sem akart felvételéről, mondván tanév közepe van, szűkösek a kapacitások, szó se lehet róla. Ám miután kinyitotta a hozott bőröndöt és megnézte a tartalmát, már azzal fordult a többiekhez: „nézzétek, ezek az új tagunk munkái!” Tíz évet töltött ott, ami alatt elmondása szerint nemcsak szakmailag fejlődött, fejben is szobrásszá vált.
A Désiből kikerülve fokozatosan megismerkedett a magyar művészeti élet élvonalával, akik az akkoriban kialakuló neoavantgárd irányzathoz tartoztak. Nagy hatással voltak rá, sokat átvett világnézetükből és szemléletmódjukból. A szocializmusban persze ebből bőven akadt gondja: mint minden más területen, a művészeti életben is szigorúan szabályozták, mi számít megengedettnek.
Ami eddig nem létezett, és nem illett bele a már meglévő körbe, mindig gyanús volt és kétkedve fogadták.
A kinetikus szobrászat – illetve általában a neoavantgárd – pedig semennyire nem illett bele, így Édeske is hamar gyanússá vált. Csodabogárként, nyugatimádóként hivatkoztak rá a lapok, a leghízelgőbb jelző még az volt vele kapcsolatban, hogy nem művész, csupán egy ügyes kezű mechanikus.
Édeske honlapját rengeteg róla szóló cikkel, videóval és munkáinak részletes bemutatásával ITT TALÁLJÁTOK.
Különösebben nem érezte magát rosszul emiatt, sőt még örült is, hogy legalább foglalkoznak vele. De amikor már vezércikkben vádolták azzal, hogy a rendszer ellen lázít, és fokozatosan megfosztották a kiállítási lehetőségeitől, nála is fordult a kocka. Műveiben egyre inkább a társadalomkritikus gondolatok nyertek teret, ami persze csak olaj volt a tűzre, de többé nem foglalkozott vele.
"Ismerjük mi magát, Haraszty elvtárs!"
Ebben az időszakban készítette el legemblematikusabb műveit, amelyek mind komoly üzenetet hordoztak. A provokációnak meglett az eredménye:
tiltólistára került, nem léphetett be a televízió épületébe, kiállításait látatlanban sem engedélyezték.
Hiába érvelt azzal, hogy nem is tudják, mit állítana ki, csak annyit mondtak neki: "Ismerjük mi magát, Haraszty elvtárs!"
Bár bizonyos munkáit felhasználták díszletnek sci-fi darabokban, a nevét nem tüntethették fel, később pedig már egyáltalán nem is kölcsönözhettek tőle semmit.
A Madárkalitkát a szabadsághiány csattanós metaforájának szánta: akkor készítette, amikor nem engedték ki Párizsba, a neki ítélt Kassák-díj átvételére. A hatalmas fémszerkezetben lakó madárnak mindene megvolt, automatikusan kapott enni-inni, hintázhatott és fürödhetett is. Ám egy elektronikus rendszer minden lépését számon tartotta: a kalitka ajtaja alapesetben nyitva volt, de amint a madár megközelítette, az érzékelő rögtön bezárta előtte.
Hasonló jelentőségű volt a Fügemagozó, egy háromméteres monstrum, amely nyolc darab acélgolyót mozgatott végtelenítve. A mondanivaló itt is kiderül a névből: a füge csupa magból áll, ha ezeket egy géppel eltávolítjuk, nem marad semmi. Az Acélmosoly pedig egy páncélszekrényt takart, amelyet megtekerve nem pénzhez jutottunk, csak egy harsány nevető hang szólalt meg.
Madárkalitka (archív fotó)
Agyágyú (archív fotó)
Talán legnagyobb szabású műve az Agyágyú, amit másfél évig épített, és gyakorlatilag a Kádár-rendszer teljes struktúráját leképezte. A hatalmas gép közel 100 darab acélgolyót tartalmazott, ezek személyesítették meg az egyes pozíciókat az apparátusban: pártfunkcionáriusokat, titkárnőket, mindenki mást. Persze Kádáré volt a legnagyobb méretű. A golyókat a szerkezet fel-le mozgatta, ahogy a való életben is felemelkedések és bukások sorozatából állt a párttagok karrierje. A végén aztán mindegyik visszatért a kiindulópontjára.
Iróniáért sem ment a szomszédba: KGST című alkotásában két mechanikus számológépet tett egymás mellé egy ládába. Ha felnyitották a fedelet, az egyik elkezdett nullákat kijelezni (tehát kvázi termelni a semmit), a másik pedig ezeket adta össze. Talált, süllyedt – mondhatnák erre, akik ismerték a rendszer működését.
Voltaképpen már azelőtt ellenségnek tekintették őt, hogy bármit is megvalósított volna a fentiek közül: az elvtársak idegeit maga a kinetika borzolta. Egyébként nem volt különösebb problémája a hatalmon lévőkkel – igaz, az oroszokat saját szavaival élve marhára utálta –, ezután viszont már dacból is úgy döntött, folytatja a lázadást.
Teltek az évek és ő szűnni nem akaró lendülettel dolgozott, de itthon nem csökkent a vele szembeni gyanakvás és ellenszenv. Nem úgy más országokban: külföldön élő kollégái többször is kicsempészték egy-egy alkotását, darabjaira szedve és kint újra összerakva. Ezeknek mind nagy sikerük volt a nyugati világ múzeumaiban, Bonntól Párizson át Firenzéig.
Eszébe jutott-e valaha a disszidálás? – kérdezem tőle, hiszen adná magát a dolog, de ő tagadólag rázza a fejét.
– fogalmaz. Na és persze itt voltak a barátai, valamint a jól felszerelt műhelye is.
Ha tartósan nem is, egy évig azért alkalma nyílt megtapasztalni a nyugati életet: a ’80-as évek végén, már az enyhülés időszakában elnyert egy nyugat-berlini ösztöndíjat. Kiköltözött egész családjával, és már a rendszerváltás előszelét érezve, lelkesen tértek haza az egy év leteltével. Közvetlenül utána még a Munkácsy-díjat is neki ítélték, aminél jobb bizonyíték nem is lehetett volna rá, hogy új világ van születőben.
"Ennyire a Rákosi-rendszerben sem vették semmibe a művészetet"
Amilyen komoly várakozásokkal tekintett a változások elé, olyan hamar kellett csalódnia. Kérdésemre, hogy pontosan hol romlottak el a dolgok, csak annyit felel: részletekre bontani nem is tudná, egyszerűen minden úgy rossz ma, ahogy van.
"Olyan szinten semmibe veszik a művészeti életet, amire talán a Rákosi- vagy a Kádár-rendszerben sem volt példa. Felsorolni is nehéz lenne az összes gyalázatot, amit megengedtek maguknak" – fakad ki keserűen.
Mindez sokáig még inspirálta rá, hogy alkotással tiltakozzon, akárcsak korábban. A Népnemzeti nyalókatár című műve például az Antall-kormány paszományos, magyarkodó mentalitását állította pellengérre, kapott is érte hideget-meleget. A 2006-os utcai demonstrációk is megihlették, sőt még a 2010-es kormányváltás után is jó ideig folytatta.
Most viszont már odáig fajult a rendszer iránti ellenszenve, hogy egyszerűen kedve sincs az alkotáshoz. Utolsó művét idén januárban készítette, azóta jószerével be sem tette a lábát műhelyébe. "Én már ledolgoztam a rám eső részt, itt az ideje, hogy nyugodtan üljek a babérjaimon" – fejezi be a történetet.
Nem a legvidámabb végszó, de sokan egy ekkora életmű töredékével is elégedettek lehetnének. És miután körbevezetett minket galériájában, sorra bemutatva bámulatos mobilszobrait, szemernyi kétely sem maradt bennünk: van mire büszkének lennie.
Ha érdekes volt a cikk, oszd meg!
