Lackfi János: Jól van-e így, hogy több laptop van a földön, mint ahány ember?
Amint arról mi is beszámoltunk már, kortárs kulturális programot indít a Mastercard. A program felvezetőjeként népszerű kortárs írók és streetfotósok együttműködésével 20/20 néven érzékenyítő kampánnyal jelentkeztek. A kampányhoz írt novellák itt érthetőek el.
A program egyik résztvevője Lackfi János.
– Nem mindennapi kezdeményezéshez csatlakoztál. Mesélj kicsit erről, mire kért fel a Mastercard?
– Nagyon örülök neki, amikor a nagy cégek jótékonysági akciókba fognak. Ha ráadásul művészeti oldala is van, annak még jobban örülök. Több értékes dolog tud összekapaszkodni. Művészet és környezetvédelem például, vagy mint az én témámnál, művészet és szociális gondolkodás.
Ráadásul ebben az esetben több művészet összjátékáról volt szó. A felkért szerzőknek művészi fotók alapján kellett novellát írni. Én két fotót kaptam, Soós Bertalan készítette őket, mindkettőn hajléktalan emberek láthatóak. Az egyiken mobil telefont néznek, a másikon egy laptop fölé hajolnak.
– Te választhattál magadnak témát, vagy ők adták?
– Ők küldték a fotókat. De nem tiltakoztam, rögtön megszólított a téma. Tetszett a kommunikációs szál, és az is, hogy ezek az eszközök a kor csúcstechnológiái. Tehát benne van a kapcsolat a telekommunikációs eszközökkel, de a kapcsolat hiánya is, hiszen ezek az emberek a társadalom peremén élnek.
Az egész egy nagy kommunikációs kérdésfelvetés: Jól van-e ez így, hogy több laptop van a földön, mint ahány ember él? Közben pedig milyen arányban vannak azok, akikhez eljutnak a világ javai?
Persze az én gyerekeim is ilyen eszközökön kommunikálnak, akár még úgy is, hogy mellettük ül a barátjuk vagy barátnőjük és csetelnek. Az utca is egy kommunikációs zóna, ahol elmegyünk a hajléktalanok mellett, akikkel vagy szóba állunk, vagy nem.
– A Mastercard emellett tavasszal díjat szeretne alapítani az irodalom támogatására, amit később kiterjesztenének más művészeti ágakra is.
– Jó gondolat. A háború előtt még működött a mecenatúra. Ahol folytonosság volt, például Amerikában, ott még nem kopott ki teljesen.
A 20-as 30-as években az akkori elitben volt egy olyan tudat, hogy a jelentős társadalmi szereppel és meggazdagodással nem csak az jár, hogy eljárhatok a kaszinóba, hanem a társadalomnak és a kultúrának vissza kell adni valamit abból, amit az adott ország, nép kontextusába én megkerestem.
"Mind a 20/20 kampány, mind a művészeti díjak és pályázatok, amiket jövő évtől tervezünk elindítani, abból a felismerésből fakadnak, hogy a mai világban mindenkinek hozzá kell valamivel járulnia társadalmunk és bolygónk megóvásához, akármilyen kicsinek is tűnik az a hozzájárulás. A művészet pedig mindig is a társadalmi hangok egyik legfontosabb platformja volt, és szeretnénk, hogy az is maradjon, mert olyan nyelven szól, ami nem csak erős, de szép is. És a szépségnek igen is van helye, és kell legyen helye a világban” - mondta a kezdeményezés kapcsán Boris Martinovic, a Mastercard Public Policy igazgatója.
– Ez a novella az interneten olvasható. Azon írók közé tartozol, akik nagyon erősen jelen vannak a közösségi médiában. Például rendszeresen reagálsz az aktuális eseményekre verssel. Ez tudatos?
– Annyira nem értek hozzá, mint mondjuk Dragomán Gyuri, akinek szakmája is, és aki elolvasott két informatikai szakkönyvet a Facebookról. Engem mint kommunikációs eszköz érdekel. Hogy miként tudom ezen keresztül azt adni, ami én vagyok.
Néha csodálatos dolgok is jönnek a Facebookon keresztül.
Például megkeresett egy kedves szponzor, aki kérte, hogy a neve maradjon ismeretlen. Mondta, hogy örökölt egy összeget, aminek egy részét szeretné felajánlani művész barátainak, hogy a műveiket eljuttassák az olvasókhoz.
Ezért csináltam négy könyves akciót az oldalamon, kedvenc idézeteket kellett beírni. Például kedvenc versidézetet 1700 bejegyzésben írtak az emberek. A megosztók és a kommentelők között pedig kisorsoltam a könyveket, amiket ez az illető finanszírozott.
Aztán a másik. Régóta szerettem volna jótékony akciókra is kihasználni, hogy immár körülbelül 87000 lájkolója van az oldalamnak. Egy kedves, tizennyolc éves, teljesen magatehetetlen srácnak akartam segíteni, hogy vehessenek neki egy 80000 forintba kerülő memóriamatracot. Egy kis verskéziratot feltettem, és két óra alatt összejött rá az összeg, sőt, sokan írtak, hogy adjam meg az anyuka számlaszámát, hogy segíthessenek.
Szóval a cybertérnek vannak előnyei és hátrányai, de azt tapasztalom, hogyha az ember kitart a jóban, ha nem megyek bele osztásokba, nem politizálok, nem üvöltöm le a fejét annak, aki másképp gondolja, akkor nagyon normálisan is működhet.
– Magas kultúrával nehéz széles körben népszerűvé várni. Te mégis egyfajta popikonná kezdesz alakulni. Nem olyan rég például még a Homokóra rapcsatorna is „műsorára” tűzött Varró Danival együtt. A videó végén személyesen is megjelentetek Danival. Nem tűnt őszintének a mosolyotok a végén.
– Örültem neki nagyon. Szerintem ügyesen csinálták. Tatabányai gyerekek. Úgy találkoztam velük, hogy Tatabányán, a Vértes Agórája művelődési házban volt egy rendhagyó irodalom órám diákoknak. Ott is bemutatták az egyik kis filmjüket, mint gimnazisták. Jó, persze van benne sok marhulás is, de tetszett nekünk. Daninak annyi kifogása volt, hogy ne küzdjünk már egymás ellen, mert amúgy sosem voltunk rosszban, szeretjük egymást. De mondtam, hogy ez ilyen műfaj. A nem őszinte mosolyt a végén viszont a gyerekek kérték. Ők mondták, hogy inkább húzzuk a szánkat, és oltsuk le őket, mert ebben az a lényeg.
– Most min dolgozol? Van-e valami aktuális híred?
– Négy könyvem jött ki szoros egymásutánban, feltorlódtak karácsonyra. Nagyon örülök neki, az olvasók is jól fogadták őket.
Egyet kiemelnék közülük. Húsz év tanári tapasztalataim összefoglalásaként jelent meg a Hogyan írjunk verset című könyvem. Picit kézműves jelleggel próbálja lazán összefoglalni a témát. 30-40 gyakorlat van benne, amivel az irodalmi „erőnlétét”, stílusérzékét „edzheti” mindenki.
