A középiskolai felvételiről: Nem egyéniségekre van szükségünk ahhoz, hogy sikeres társadalom legyünk végre?
Micimackóról többek között azt tudjuk, hogy a lépcsőn közlekedés egyetlen értelmes módjának azt tartja, amikor a lábánál fogva rángatja őt le Róbert Gida. Ezáltal pedig a feje minden lépcsőfokba belekoppan. Az író szerint néha eszébe ötlik, hogy talán lehetne másképp, de ezt megfontolni sosem tudja. Így marad a kopp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás.
Itt vannak a középiskolai felvételik. Most írták meg szombaton azok, akiket érintett, s most izgul az egész család, már akiket érint. Aki nem tudná, hogy működik a dolog: a középiskolák az általános iskolások között ezzel a módszerrel válogatnak, mert mindenkit nem tudnak felvenni. Az, hogy valahogy el kell dönteni, ki hova mehet, elfogadható.
Egyszer az, aki könnyen megtanul mindent. Jó, és az ki? Mivel az általános iskolai tananyagot közepes képességekkel bárki meg tudja jó színvonalon tanulni. Az lesz a legjobb tanuló, aki vagy rendkívül ambiciózus, céltudatos, illetve jó családi háttérrel rendelkezik, nem éhesen érkezik az iskolába, vagy mondjuk tehetős szülei megfizetik a korrepetáló tanárokat.
A mondat folytatása attól függ, hogy az illető pedagógus mennyire érzékeny, tapasztalt vagy tehetséges. Ha csak a felszínt kapargatja, akkor jön az elmarasztaló mondat a lustaságról, arról, hogy hát csak akarni kellett volna, vagy ilyesmi. De aki igazi tanárember, meglátja az okokat is.
És így tovább. Ezek drámai veszteségek.
És akkor még nem beszéltünk egy teljesen másik kategóriáról.
Akik kirázzák a kisujjukból a matekpéldákat, kijavítják még a tanárt is, de az istennek nem tudnak egy verset megjegyezni. Vagy fordítva: akik hátborzongatóan mondják el már tizennégy évesen is a Vén cigányt, de elvéreznek egy törtszámos szorzásnál is.
Elmennek a felvételire, és nem jutnak be oda, ahova valók lennének. Nem, mert nem érnek el elég pontot. Vagy azért, mert aznap reggel megint veszekedtek a szülők, vagy az éhség verte le őket, vagy sosem volt idejük felkészülni, mert mire hazaértek gyalog a hosszú úton, már szürkült, és még nem etette meg senki az állatokat. Vagy azért, mert verset írt inkább, végigálmodozva a délutánokat.
Nem akarok sarkosan ítélkezni, minden bizonnyal sokan megérdemelten jutnak be így is a középiskolákba, de ez a rendszer mégis elpazarol sok kiváló tehetséget. Két tantárgyi feladatsor egy adott napon megírása után nem lehet és nem is etikus életre szóló döntést meghozni fiatal lelkekről. Rendben van, legyen tudásfelmérés is, de tudjuk azt is, hogy ma már egy mesterséges intelligencia is meg tudja tanulni a tananyagot. Egy gép.
Ha nincsen egy alkalom, amikor a jelentkezőkkel találkozhatnak a leendő tanáraik, akik szigorúan nem a tananyagból kérdezik őket, hanem veszik a fáradságot, hogy megismerjék őket. Beszéltetik, figyelik, provokálják. Van-e humora? Megcsillan a szemében az értelem, a motiváltság? Milyen egyéniség? És igen, ilyenkor adott esetben bátornak kellene lenni az iskolának, és felvenni azokat is, akik rossz írásbeli teljesítmények után itt remekelnek. Sőt.
Itt jön a személyes vallomás. Nekem már a nyolcvanas évek elején is felvételiznem kellett egy akkor és ma is jónevű gimnáziumba. Ahogy ma mindenkinek: matek, magyar. A matek sosem ment jól, nem is vettek fel. Anyám utána összefutott a buszon a gimnázium egyik tanárával, aki, miután megtudta, mi történt, bátorította anyámat, hogy adjon be egy fellebbezést a Tanács kulturális osztályára, „ismeri a gizikéket ott". Felvettek. Elvégeztem, nem is rossz eredménnyel. Sok sok évvel később egy tematikus kiállítást tartott az iskola, ahol öregdiákokat mutattak be, akikre büszkék. Ott virított a képem, munkáim, egy kis vitrinben. Pedig nem akartak felvenni, mert nem voltak jók a teszteredményeim.
