Így rengette meg a házasságomat a covid
Őszintén fogom megírni, ezt fogadtam meg. Így ültem le, őszintén fogom megírni, mert mindent úgy szoktam. De most beengendjek mindenkit a hálószobámba? A férjem ki fog akadni. Nem, azt nem lehet, így vívódtam, mielőtt nekiálltam volna ennek a cikknek, aztán rájöttem, hogy muszáj, mert biztos, hogy sokan így vagytok vele és erről beszélni kell.
Soha életünkben korábban nem történt velünk ilyen, soha nem rázta meg egy világjárvány így a világot és távolított el egymástól embereket, családtagokat.
De akkor hogy csináljam? Egyik kedvenc komikusom azt mondja, ilyen intim helyzet kitárgyalásakor azt kell csinálni, hogy egy "barátunkról" vagy barátnőnkről beszélünk, nem magunkról. Szóval egy barátnőm, akinek a férje a férjem, nagyon nehezen éli meg ezt az időszakot.
Viccet félretéve: nagyon nehezen élem meg ezt az időszakot. A párkapcsolat - vagy házasság, tökmindegy - nem játék. Kemény meló, hogy működjön. Tavaly a karanténidőszakot a nagyszülőknél töltöttük. Mindketten home office-ból dolgozunk és van egy óvodás korú gyermekünk, valahogy meg kellett oldani, hogy szellemi munkát tudjunk egyszerre végezni.
Én egy gyászfolyamatban vagyok. Éjjel tudunk beszélgetni, ha bírunk. Már ez is nagy dolog, ez is életben tart. De komolyan mondom, most már úgy látom, hogy ez legyen a legnagyobb bajunk - bocsánat, ez legyen a "barátnőm" legnagyobb baja.
A barátnőm nem mindig kedves a férjemmel. Feszült, ha híreket lát, már nem olvas híreket. A férje sem mindig kedves vele, feszült, mert olvassa a híreket. A gyerekünk szerencsére jól van, természetet jár a nagyszülőkkel, amíg mi dolgozunk. Szórakoztatják, játszanak vele. Videotelefonozik, sőt, már telefonbetyárkodik, a maga módján részt vesz az életben. És szerencsére jól alkalmazkodik, rugalmas.
Tudjátok ki nem rugalmas? A barátnőm. Mert két hétnél tovább nem bírja ki a nagyszülőpár, elfáradnak, átmegyünk hát a közeli városba a szintén szigorú házikaranténban lévő, frissen megözvegyült anyámhoz. Apám halálához is köze volt a covidhelyzetnek, ott lebeg a levegőben mindez. Szóval holnap átcuccolunk anyámhoz, azaz a barátnőm átcuccol az anyámhoz és majd jól ellesznek így négyen. De amúgy elleszünk, mert van kert, én imádok kertészkedni, stresszlevezetésként megfogom majd a metszőollót és nagyokat nyesek vele.
Hát mi meghúzzuk. Amikor a barátnőm részletesen érdeklődött, miért, azt mondta, nagyon sok a beteg ott, ahol lakunk. A férjemnek azt mondta, nagyon szomorú történeteket lát. Én lazán bekérdeztem: de most mi, negyvenesen, a rendben lévő immunrendszerünkkel azért csak nem vagyunk olyan nagy veszélyben, nem? Bár ne kérdeztem volna. Az orvos ugyanis azt mondta - aki a világ leglazább és legjózanabb orvosa -, hogy de igen,
A gyerek köztünk alszik, de tökmindegy, mert tavaly óta nem bírt átszokni a saját ágyába, mert a karanténban rászokott. Anyámnál keskeny az ágy, majdnem leesünk róla (miközben a gyerek szétterülve fekszik középen természetesen). Szóval nem működik a házasságom? Dehogynem, összetartunk és megpróbáljuk együtt átvészelni ezt a szart.
Veszekszünk? Naná! Éjjelente a gyereket odébbgurítjuk és megnézünk egy rész sorozatot. És közben várjuk az oltást. Várjuk, hogy beoltsák a nagyszülőket és mindenki megússza ezt élve, ha már volt egy áldozat a családban. Vajon hány család nem érintett ebben a krízisben? Szóval hiányzik az intimitás a barátnőmnek? Nem tud hatalmasakat szexelni a férjemmel, mert hálószobáját is hetek óta nem látta? Ez legyen a legnagyobb baja.
