Hogyan mondd el a gyereknek, ha meghal valaki a családban?
Szomorú aktualitása lett ennek a régóta tervezett cikknek. Szerdán temették el a március elején húsz évesen meggyilkolt Vivient. A kakucsi lánynak kisebb testvérei vannak - sokan feltették a kérdést, hogy vajon a szülők hogyan tudják elmondani a kicsiknek, hogy a nővérük meghalt.
Szeretteink elvesztése, a halál tényének feldolgozása egy felnőtt ember számára is nehéz. Saját gyászunk feldolgozása mellett a gyermekeket is segíteni kell a gyász feldolgozásban. Szülőként, nagyszülőként, rokonként lehet, hogy tanácstalanok vagytok, mit és mennyit mondjanak a történtekről, beszéljenek-e róla, vagy hallgassák el.
Közösen könnyebb
Évszázadokkal, vagy akár csak évtizedekkel korábban a családok, akár több generáció is egy fedél alatt élt. A születés, az ünnepek, a betegség, betegápolás és a haldoklóval való törődés, majd
a halott siratása is része volt az egész család, így a gyermek életének is.
Magukkal vitték őket a temetésre, halotti torra is. A gyermek is láthatta, tapasztalhatta, hogy ilyen alkalmakkor a felnőttek hogyan viselkednek, miként zajlik a szertartás, hogyan fejezik ki a részvétet, és hogyan fogadják a részvétnyilvánítást. Ez nem csak a tragédiák feldolgozását segítette, de később, kamaszként vagy felnőttként nem éri őket annyira váratlanul egy-egy ilyen esemény.
Tabutéma lett
A mai kor embere térben eltávolítja magától a halál tényét, ma a betegség és a halál helyszíne valamelyik egészségügyi intézmény lett. Az utóbbi időben, sok esetben szociális okokból, a végtisztesség megadása is elmarad.
A mai fiatalságkultusz miatt is
tabutémává vált a halál vagy a haldoklás,
különösen ott, ahol kisgyermekek is jelen vannak. A szülők, ismerősök sokszor a legjobb indulattal így óvják a kisgyermekeket.
A hallgatás a legrosszabb
Mégis, mit mondjunk a gyermekeknek, ha meghal valamelyik dédszülő, nagyszülő vagy szülő? A legrosszabb, ha nem kap választ kérdéseire. Szorongóvá, neurotikussá, agresszívvé, depresszióssá válhat.
Nem ritkán felnőttként szenvedi meg azt, hogy már gyermekkorától kezdve képtelen feldolgozni és elfogadni a halál tényét.
Már a kisebbek is érzik, hogy valami nincs rendjén, hallják, hogy temetésről beszélünk, tudják, hogy lehangoltak vagyunk.
Legjobb, ha egyszerűen, de tapintatosan fogalmazva megmondjuk nekik, hogy anya, apa vagy a nagyi meghalt, mert beteg volt, mert baleset történt, és nem fog többet visszajönni.
De azt is mondjuk el, hogy nagyon hiányzik, mert még mindig szeretjük, és ha rá gondolunk, akkor gondolatban velünk van.
Dr. Vekerdy Tamás, a gyermeklélektan egyik kiemelkedő kutatója a téma szakértőire hivatkozva négy szakaszt különböztet meg a gyászban.
Az első az, amelyben a gyászoló nem akarja elhinni, hogy ez megtörtént, hogy elvesztett valakit.
A másodikban a gyászoló átérzi a veszteséget, a harmadikban válik számára világossá, hogy a veszteség végleges.
A negyedik szakaszban, amikor már feldolgozta a felnőtt vagy gyermek a szeretett személy elvesztését, már úgy képes gondolni a halottjára, hogy nem érez kétségbeesést.
Ha már kialakult a halálfélelem, a szorongás a gyermeknél, akkor azt feltétlenül kezelni kell, mert az nem természetes lelki állapot.
Veszélyes hazugságok
A kisgyerekek, ha őszintén beszélünk velük, maguktól kérdeznek, mert bíznak bennünk. A gyermeklélektannal foglalkozó szakemberek felhívják a figyelmet arra, hogy az egyik legfontosabb az őszinteség.
A „papa nagyon messzire utazott” vagy a „mama egy olyan helyre került, ahol vigyáznak rá”, mind olyan hazugság, amely szorongást kelt a gyermekekben.
Az a bevett formula pedig, hogy „a nagypapa most a föld alatt lakik egy házban” kifejezetten veszélyes, mert azt az érzetet is kelthetik a kicsikben, hogy élve temették el az édesanyját, édesapját, nagyszüleit.
A gyermekek, ahogyan egy kislány fogalmazott egyszer egy Janikovszky Évával való találkozásakor: "csak kicsik, de nem buták." Vagyis nagyon érzékenyen reagálnak a félelemre, haragra, gyászra, fájdalomra, még akkor is, ha látszólag nem figyelnek, vagy nem mutatják ezt ki.
Hívők és nem hívők másképp közelítik meg a problémát, de a közös pont a valóság életkornak megfelelő magyarázata, a történtek feldolgozása.
A legnehezebb kérdés
A gyerekeket az is érdekli, ők is megfognak-e halni. Egy négy éves kislány így fogalmazta meg a kérdést egy családtag halála kapcsán: "Mennyit alszunk még addig?" Erre a nagymamája okosan csak annyit felelt: "Még nagyon, nagyon sokat. Olyan sokat, hogy egyelőre neked ezzel nem is kell foglalkozni." A kislányt pedig megnyugtatta a válasz.
Mindenképpen beszélni kell arról, hogy az élet, ahogy elkezdődik, úgy egyszer véget is ér. De addig még sok időt töltünk el együtt szeretetben, és ezt a szeretet ki is mutatjuk. Felkészülni nehéz a halálra, de muszáj. Magunkért és gyermekeinkért egyaránt.
El kell búcsúzni
Fontos, hogy a feldolgozás részeként el is búcsúzhasson, el is szakadhasson a gyermek az elvesztett családtagtól. A nagyobbakat már lehet vinni temetésre, és a halottak napján az egész család elmehet a temetőbe. A kicsiknek elmondhatjuk, hogy rendszeresen emlékezünk azokra a szeretteinkre, akik már nincsenek velünk. Emlékezünk azzal, hogy beszélünk róluk, megnézzük együtt a régi fényképeket, virágot viszünk halottaink sírjára.
Nyugodtan sírhatunk együtt a gyerekekkel, tudniuk kell, hogy fáj, ami történt, és fájdalmunkat ki is mutatjuk.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy folyamatosan erről kellene beszélnünk. Nem szabad hagyni, hogy a mi fájdalmunkat ők hordozzák és a mi fájdalmunkkal az ő kis világuk is széthulljon. A mindennapi élet ritmusa maradjon a szokásos, ne hagyjuk el a beszélgetéseket, a közös étkezéseket, az esti mesét, a kis apró, mindennapi szertartásokat, mert ez teszi számukra biztonságosan kiszámíthatóvá az életet.
A tudomány nem ad útmutatást, sőt, csak megzavar. A gyermekeknek a halállal kapcsolatos problémáikra nem tudunk válaszolni, mivel magunk sem tisztáztuk a halállal kapcsolatos problémákat, nem tudunk válaszolni, mivel magunk sem tisztáztuk a halál kérdését önmagunkkal. Nem tudjuk, hogy mitől félünk, nem tudjuk, hogy mi történik, nem illik beszélni róla. Elutasítjuk, hogy a halállal foglalkozzunk. Hogyan beszéljünk a halál lényegéről, ha magunk sem ismerjük? Ha úgy próbálunk élni, hogy ne kelljen rágondolni?”
Pocz Alaine egy kifejezetten gyermekeknek is szóló kötetet adott ki Élet és halál titka címmel, hogy útmutatást adjon, enyhítendő a gyászt és megkönnyítendő a szülők feladatát.
